Magyar Gépipar, 1892 (1. évfolyam, 1-19. szám)

1892-12-20 / 19. szám

238 a védegyesület alapítása, melynek szerve­zése oly serényen haladt, hogy 1846-ban már 145 vidéki osztálya volt. Az ipar fölkarolásával együtt járt az új iparágak meghonosítása és az ipari termé­kek értékesítése. Erre irányult az iparisko­lák létesítése, gyáralapító részvénytársaság alapítása és az iparműtár, mely nem volt egyéb, mint az ipari termékek állandó ki­állítása oly szervezettel, mint a mai keres­kedelmi múzeum. Gondoltak abban az időben a műnyelv, az iparstatisztika megteremtésére ; szóba került a nemesség megadóztatása, a vámkérdés megoldása, az önálló kereske­delmi szerződések kötése. Terveztek oly in­tézményt is, mely még ma sincs meg, de a­melyre bizony nagy szükség volna. Ez az akkori nyelv szerint az iparosgyülde, vagyis munkásbörze. Ennek tervezete az volt, hogy egy külön helyiségben két nagy könyv legyen nyitva : a munkaadók és a munkakeresők könyve. Kiki a szerint, hogy munkást vagy munkát keres, bejegyzi nevét és egyéb körül­ményeit az illető könyvbe, a­mi által az iparos és a segéd bármikor könnyen meg­találják egymást. Az iparfejlesztés akc­iója önmagától hozta felszínre a kereskedés, főleg a külkereskedés kérdését. Az iparegyesület ezt az ügyet ke­zébe vette, megalapítván a kereskedelmi tár­saságot és a magyar tengerhajózó társaságot. Lehetetlen nem őszinte csodálattal tekin­teni azokra a nagy emberekre, a­kik ennyi óriás alapvető munkát végeztek parányi idő alatt és igaz elismeréssel adózni annak a magyar társadalomnak, mely vezérembereit oly hűséges odaadással támogatta. Hogy mily hatalmas és józan volt az ak­kori vezérek koncepciója, leginkább mutatja az a körülmény, hogy midőn a politikai küzdelem és a szabadságharcz véget vetett a békés munkának és az önkényuralom rátette gyilkoló fagyos kezét alkotásaikra, eszméik újra kivirágzottak az alkotmányos szabadság tavaszának első pacsirtaszavára. Az 1850-ben megszűnt iparegyesület 1867- ben támadt új életre és a negyvenes évek intézményei lassankint ismét jogaikba léptek azzal a nagy különbséggel, hogy a­mit akkor tisztán a társadalom teremtett, most a kor­mány támogatásával létesült. Íme ismét van kereskedelmi társaság, gyáralapító részvény­­társaság, ha más is a czime, iparműtár, mai nevén kereskedelmi múzeum, magyar tenger­hajózó társaság, iparos-statisztika, műnyelv, a nemesség adóztatása stb. Munkásbörzénk, önálló vámterületünk, önálló kereskedelmi szerződéseink, persze még most sincsenek, aminthogy még nincs sok egyebünk. De ha intézményeink még hiányosak, ipa­runk még hézagos is, megvannak azok a nemes ideák, melyek ötven év előtt lelke­sítették a magyar társadalmat, a vezető férfiakat és ezek az ideák a szabadság nap­jának termékenyítő sugarai hatása alatt megtermik áldásos gyümölcseiket a magyar­ság javára, a világ örömére. A nyolcz órai munkaidő a gyakorlatban. Ha a munkás bárhol a nyolcz órai munka­idő behozatalát hangoztatja, sokan találkoz­nak, kik azzal érvelnek, hogy kártékonyan hat az ipar fejlődésére, mely hazánkban csak a kezdet stádiumában van, nem bízja meg, s ez által közvetve veszít a munkásság is. Azt mondják ilyenkor a 8 órai munkaidő ellenzői, hogy előbb meg kellene várni, míg statisz­tikai adatokkal lehetne kimutatni a nyolcz órai munkaidő behozatalának lehetőségét és szükségességét. A­mi ez utóbbit illeti, azzal nemcsak a munkás, de mindenki tisztában van, vagyis, hogy a nyolcz órai munkaidő behozatala szükséges. Szükséges pedig elsősorban és főleg a test egészsége tekintetéből , a testnek kell hogy időt engedjünk újabb erő gyűjté­sére, hogy így lankadatlanul folytathassa munkáját, míg bírja ; a munkások — mint a tapasztalat bizonyítja — a túlfeszített munka következtében már életük delén rokkantak, összetörött aggastyánok. Szükséges továbbá a munkások szellemi műveltségének fejlesztésére a család, a gyer­mekek jobb nevelésére való tekintetből is. Mennyire képzettebb, intelligensebb munkás válik abból, kinek annyi szabad ideje van, hogy olvashasson, tanulhasson ; erre most azonban sem ideje, sem alkalma nincs. 16—17 éves korában felszabadulva, kezdődne a tulaj­­donképeni önművelődés, behatóbb képzés, de miután a túl sok munkaidő erre sem időt, sem alkalmat nem ad, a kedvét is elrabolja attól az egész napi terhes munka, a képzett­sége megmarad ott, a­hol az elemi iskolák­ból való kilépésekor megakadt. A hosszabb szellemi tétlenség azonban még azt is el­enyészi. És így van a munkás családi életével is, ha ugyan megérdemli ezt a czímet az az élet, melyet a munkás jelenleg folytat családjával. Késő este haza jő, korán reggel megy, ebéd alatt pedig a gyárban vagy annak közelében tölti idejét, miután a hazamenésre az idő rövidsége miatt (rendesen egy óra szabad idő lévén) nincs alkalom. Mily nevelésben részesüljön az a gyermek, aki egész nap, egész héten át nélkülözi az apa, esetleg az anya gondviselését is ; az a tanulmány, amit az elemi iskolában töltött pár óra alatt ma­gába szí, még nem képezi a nevelés minden­­ségét, azt még az apa és anya gondos taná­csainak nagyon kell bővíteni, kiegészíteni. Igen szükséges továbbá nyolcz órai munka­idő még azért is, hogy ezáltal sok foglalko­zás nélküli munkát kapjon , mert a fogyasz­tás megmarad a maga magasságában, csak a termelésre szükségelt idő rövidíttetik meg, tehát több munkaerőre van szükség, hogy a rövidebb munkaidő mellett a fogyasztás ép­­úgy kielégíttetik, mint a hosszabb munkaidő mellett. Mindez s még sok más eléggé bizonyítja a nyolcz órai munkaidő szükségességét. De lássuk most a rövidebb munkanap ellenzőknek azon érvelését, hogy a nyolcz órai munkaidőt nem lehet behozni a­nélkül, hogy iparunk fejlődése hátrányt ne szen­vedjen. Erre nézve bátor vagyok első­sorban is felemlíteni, hogy ezen felfogásnak már csak azért sincs semmi alapja, mert az az egy-két óra különbség a munkaidőben (miután álta­lán 9—10 óra a rendes munkaidő) az által is fedezve van, hogy a kipihent, sorsával elégedettebb munkás sokkal nagyobb kedv­vel, újult erővel áll neki a munkának. A ne­vezett okok is eléggé mutatják, mennyire túlzott mindazok félelme, kik bármi okból is ellenzik a nyolcz órai munkaidőt, mert a vállalkozó, a termelő, tényleg nem veszít ál­tala semmit, hanem ellenkezőleg nyer. Hol van még most az az óriási erkölcsi és anyagi haszon, melyet az állam és a társa­dalom nyer az egészségesebb, hosszabb életű tanult és művelt munkás­osztály által ? S hogy a nyolcz órai munkaidő behoza­tala csakugyan egyformán emelné a munkás jólétét s az ipar felvirágzását, arra nézve eklatáns példával áll előttünk John Rae ki­tűnő statisztikai czikke, melyet »A nyolcz órai munkaidő a Viktória-kolónián Ausztrá­liában« czím alatt közölt a »The Economic­ Journal «-ban s melyből érdekesnek tartok egyet-mást a »Magyar Gépipar«­t. olvasói­nak bemutatni. Nemcsak önök, de neves nemzetgazdák és államférfiak is érdeklődés­sel fogják tudomásul venni, hogy azon kér­dés, mely előtt egész Európa még határozat­lanul áll, s mely úgy az illető érdekköröknek mint maguknak a munkásoknak annyi fej­törést okoz, e kis államban már rég meg van oldva, meg van pedig oldva mindkét félre, munkásra és munkaadóra nézve köz­­megelégedésre. Már ezelőtt 35 évvel, 1856. ápril havában kezdődött Ausztráliában a 8 órai munkaidő behozatala érdekében a mozgalom. Csakhogy amaz időben csak a nehezebb kézművesek u. m. kőművesek, kőfaragók, ácsok, köve­­zők, bádogosok, mázosok, építési segédmun­kások stb.) érték el czéljukat, miután terhe­sebb munkájuknál fogva már természetsze­rűen is ők voltak az úttörők a nyolcz órai munkaidő tekintetében. Ezeket követték a kocsigyártók, vitorlakészítők, hajósok, tégla­­égetők, légszeszmunkások és deszkakészítők. 1879-ben már 17 iparág, öt évvel később 29 és 1888-ban pedig 48 iparág létezett, melyeknél a nyolcz órai munkaidő törvényi­leg be volt hozva. * Az egyedüli iparágak, melyeknél hosszabb munkaidő létezik : a szabók (szabászok és staffirozók kivételével), a szövőmunkások és a kötélverők, mert ezen iparágaknál sok nő is van alkalmazásban s így meddő maradt a küzdelem ; de kilátás van rá, hogy nemsokára ezeknél is be lesz hozva a rövidebb munka­idő. Épugy a földmunkások szintén kívül vannak még e jótéteményen, ellenben a bányamunkások nagy része már régebben nyolcz órát dolgozik s a Miners Reputation Act által 1886-ban, az aranymosókat kivéve, általában behozatott náluk a 8 órai mun­kaidő. Az összes iparágak egy harmada élvezi je­lenleg a 8 órai munkaidőt s miután ezek munkásai az összességnek a felénél jóval többet tesznek ki, feltehető, hogy jelenleg Viktóriában az összes munkásságnak nem egészen egyharmada dolgozik csak többet nyolcz óránál naponként. Tény az, hogy ezen ausztráliai kolónia gazdasági viszonyai e­­fejlődésnek kedvezőbb talajt szolgáltattak, mint itt az ó-világban, miután ott a munkadíjak s a munkahaszon is sokkal magasabbak, mint nálunk. De azért az üzletmenet s a munkabérek ott is hatal­mas hullámzáson mentek keresztül e húsz éven át, s manapság mégis szilárddá váltak az egykori­ kísérletezések Azon vizsgálódások, melyeket Rae arra nézve tett, valljon a 8 órai munkanap meny­nyire volt hatással a munkabérekre, azon figyelemreméltó eredményre vezettek, hogy a 8 órai munkanap a munkabéreket semmi tekintetben sem befolyásolta, miután azok ez által sem nem estek, sem nem emelkedtek. A könyvkötők például, kik 1883-ban kapták meg a 8 órai munkanapot 2—3 font sterling hetibér mellett, még ma sem kapnak keve­sebbet. Épúgy a czipészek, tímárok, szíjgyár­tók, kalaposok, kovácsok és nyomdászok hetibérei is, ugyanazon magasságban marad­tak, mint a 8 órai munkanap behozatala MAGYAR GÉPIPAR 1892. deczember 20.

Next