Magyar Gyáripar, 1918 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1918-01-01 / 1. szám
a Magyar Gyáripar mely túlteszi magát az egyesek aggályoskodásán s az egész nagy kérdést mintegy alpesi madártávlatból nézi. De az a merészség, az a fantázia, amely a mi államférfiainkat és politikusainkat ehhez a koncepcióhoz viszi, az a semmibevevése az egyes érdekcsoportok kritikájának, aggodalmainak, kívánságainak, az a huszáros bravúr, amellyel olyan célok felé törekszenek, amelyek valójában kívülről jöttek elébük s amelyeknek megvalósításához semmit sem tettek, már egyenest szédítő. Mi őszintén szólva nem így képzeljük nagy koncepcióknak megvalósítását, mert természetesen senki sem kívánhatja azt, hogy a kormány egy ilyen nagy terv megvalósításánál jobbra-balra hajladozzon a különböző érdekképviseleteknek, áramlatoknak megfelelően, de igenis azt mindenki elvárhatja, hogy az ilyen koncepciók a legkülönbözőbb termelési ágakkal való állandó kontaktus, állandó tárgyalások folyamán alakuljanak ki és érlelődjenek meg és megvalósításukhoz csak akkor fogjon a kormány, amikor elmondhatja magáról, hogy megismerte mindazt az erőt, ami ennek az országnak a termelését hajtja, mint a szíj a gépkereteket, belátott minden egyes termelési ág produkciójának műhelytitkaiba, ismeri erőviszonyaikat, törekvéseiket és lehetőségeiket s most már bátran adhat egy olyan irányt gazdasági törekvéseinknek, mely minden produktív erőnek tulajdonképpen csak gyarapodását jelenti. Tudjuk, hogy nálunk éppen a kormány törődött legkevésbé a Németországhoz való gazdasági közeledés problémájával. A közvéleményt foglalkoztatta, a különböző termelési ágakat és azok érdekképviseleteit foglalkoztatta, de soha egyetlen alkalommal a kormány e kérdés iránt érdeklődést nem mutatott, hanem fatalista nyugalommal várta a dolgok kialakulását. Az volt a magyar babonája, hogy vagy nem lesz meg, akkor minek készüljön erre a nagyon nehéz problémára, vagy meglesz, akkor pedig szükségszerűen és elháríthatatlanul lesz meg és akkor minek akarjon ő a tanulmányozás folyamán esetleg felmerülhető aggályaival útjába állani. Most aztán úgy halljuk és az Oroszországgal folyó gazdasági tárgyalások ezt valószínűvé is teszik, hogy sürgősen, máról-holnapra nyélbe kell ütni a Németországgal való gazdasági megállapodást és hogy kormányférfiaink már utaznak is Berlinbe, hogy ezt perfektuálják. Éspedig, minthogy az idő túl rövid arra, hogy részletkérdéseket tárgyaljanak, hogy tarifatételekről értekezzenek — és a preferencia éppen csupa ilyen részletkérdés — egyszerűen a vámterület közössége mellett foglalnak állást, az annak idején Németországgal közösen készített közös nomenklatúrájú vámtarifát kikiáltják a centrális hatalmak autonóm vámtarifájának, megállapodnak ennek alapján Oroszországgal és egy bizonyos mértéket állítanak fel a monarchia és Németország között, életbeléptetendő közbenső vámokra nézve. A közgazdasági érdekeltségek, amelyeknek bőrére megy a dolog, pedig nem tudnak lélekzethez jutni a meglepődéstől e szédületes iram láttára, mellyel érdekeik, kívánságaik és kritikáik felett napirendre térnek. A Németországgal létesítendő gazdasági megállapodás példáját említettük, de épp úgy mondhattuk volna az adótörvényeket is. Amíg csak arról volt szó, hogy háborús adótörvényeket hozzanak és minden módon és eszközzel arra törekedjenek, hogy a háborús konjunktúra eredményeit visszaszerezzék a közösség javára, addig az ipari termelés nem szólt semmit. És ha nem is volt elragadtatva attól, hogy mindazt, amit az ő befektetéseivel, munkájával és intelligenciájával szerzett, most visszaadja a közösség javára, de komoly megértéssel vállalta e terheket és tett eleget kötelességének. Tette ezt abban a meggyőződésben is, hogy elvégre csak háborús intézkedésekről van szó és mihelyt a béke helyreáll, majd jönnek az új időknek megfelelő új adókoncepciók, amelyek ha a hadviselési költségekhez mért nagy terheket is hárítanak a termelésre, egészben véve méltányosak, egyenletesek lesznek és számolnak azzal, hogy csakis a produktív munka képes e terheket előteremteni, tehát ez adók a produktív munka előfeltételeinek kimérésével állapítandók meg. Azokból az adójavaslatokból, amelyeket a kormány most terjesztett a parlament elé, mit látunk ? Azt, hogy a kormány minden rendszer nélkül, jövő kérdésekkel és feladatokkal nem törődve, „utánam az özönvíz“ — kiáltással a magyar ipari termelést gyökerében készül megtámadni és lehetetlenné tenni. Aki ezeket a javaslatokat elolvassa, annak feltétlenül azt a meggyőződést kell merítenie, hogy a kormány a magyar ipar fejlesztésének minden lehetőségéről lemondott s az ország termelését teljesen őseredeti agráralapra készül visszavezetni. Ami ipar ebben az országban van, az megmaradhat (ha ugyan megmarad) és vegetálhat tovább, új iparvállalat, mely új erőforrásokat nyit meg az ország számára, új anyagi és kultúrértékeket teremt, többé ez országban nem keletkezhet. Az új hadinyereségadó az már, ahogy azt a javaslat kontemplálja, nem hadinyereségadó többé, hanem „jövedelemtöbblet“, melyet tekintet nélkül arra, hogy milyen tőkével, milyen körülmények között szereztek, el kell szedni az ipartól. Aki a háború után, tehát a béke idején többet keres, mint amennyit a háború kitörése előtt keresett, az azt teljes egészében átadja az államnak. Úgy a régi vállalatok, mint az új vállalatok ezentúl a közösség számára dolgoznak és a kommunizmustól az egész koncepciót az a különbség választja el, hogy a kommunizmusnál a közösség a befektetéseket is eszközli, a rizikót is vállalja, míg az említett kormánykoncepciónál a befektetés a vállalkozóé, a rizikó a vállalkozóé, csak éppen a jövedelemnek 80—90%-ban való elszedésénél érvényesül a kommunisztikus koncepció. A részleteiről ezeknek az épületes javaslatoknak már eleget írtunk s most még csak általánosságban annyit, hogy ez a terv is ele 1. szám.