Magyar Gyáripar, 1924 (15. évfolyam, 1-13. szám)
1924-01-01 / 1. szám
_ HIIM ____ MAGYAR GYÁRIPAR találni, hogy honnan fúj a szél. Nem volt nehéz megvédeni álláspontunkat és beigazolni, hogy ezt az országot úgy, ahogy 1867 óta fejlődött, nagyszámú középosztályával, kultúrigényeivel, jelentős városi lakosságával egyedül a mezőgazdasági kultúrára szorítani nem lehet. De beigazoltuk azt is, hogy az új alapítások szükségszerűen ipari alapítások voltak, mert nem arról volt szó, hogy heverő magyar tőkék helyeztessenek el, hanem egy jelentős tőkeimportról, a külföldről, mely ipari gépek, felszerelések, szabadalmak behozatala formájában bonyolíttatott le s itt olyan üzemekben talált elhelyezést, melyek a gazdasági viszonyok változása folytán feleslegesekké váltak: malmokban, sörgyárakban, muníciós üzemekben. Ezt a teljesen helytálló magyarázatot a bizottság kénytelen volt elfgadni és tény az, hogy a kölcsönre vonatkozó jegyzőkönyvekben semmi olyan kikötés nincs, mely a magyar ipari fejlődés elé bármi tekintetben is korlátokat rakna. A kölcsön megkötésénél is fontos feladatok várnak a gyáriparra. Arról van ugyanis szó, hogy a kölcsön első részlete május—június előtt aligha lesz itt s addig azt kívánják a magyar kormánytól — s ezt a kölcsön egyik föltételéül állítják föl —, hogy többet a bankópréshez ne nyúljon, hanem időközi kiadásait a maga erejéből, tehát belső kölcsön útján fedezze. A szükséglet meglehetősen nagy: ha el is tekintünk attól, hogy az országnak ki kell állítania a jegybank alaptőkéjét, hogy 20—25 millió korona erejéig jegyeznie kell a külföldi kölcsönt, e két tételtől el is tekintve, négy havi deficit legalább 60 millió aranykoronát, a kormány hátralékai 15—20 millió aranykoronát tesznek ki, úgyhogy itt vagy 80 millió aranykorona, közel 500 milliárd papírkorona előteremtésérőlvan szó. Ezt akarják belföldi kölcsön révén a magyar piacból kiszivattyúzni s olyan hírek hallatszanak, hogy pl. a részvénytársaságok valamely a múltbanlefixírozott napon való kurzusaik után bizonyos percentben megállapított összeget hitelezzék az államnak. De hogy hogyan teremtsék ezt elő s hogy hogyan óvják meg a közgazdaságot e nagyméretű kiszivattyúzás nyomán járó földbeomlásoktól, erről még sehol sem olvastunk valamit. Szövetségünknek e terv ellen már most kell a leghatározottabban felszólalnia s keresnie azt a módot, mely egyrészt lehetővé teszi, hogy a kölcsön alapfeltételei teljesíttessenek, másrészt azonban a piac minden megrázkódtatástól megóvassék. Megfontolandó, hogy erre alkalmas megoldásnak látszik-e egy külföldi kölcsön, melyet a bankok, az ipar és a mezőgazdaság közösen kontrahálna. Az állam a 250 milliójának hamar a végére fog járni; deficitje havonként 14—15 millió, tehát egy esztendő alatt elhasznál ebből 170—180 millió koronát, úgyhogy már a második évben pótolnia kell ezt a saját erejéből körülbelül százmillió aranykoronával. A kiadások leszállítására nem számíthatunk (amikor egy miniszteri titkár 350—400.000 koronát kap havonta kézhez, akkor ellenkezőleg, a kiadások fokozását kell kívánnunk), bár viszont az állami üzemek bérbeadása vagy eladása révén — s itt nem a vasútra, hanem az állami vasművekre, birtokokra, telefonra, bányákra gondolunk — itt is lehetne eredményeket felmutatni. De végül is, mint komoly tényező, csak a jövedelmek felfokozása jöhet számításba, tehát adóemelések, az eddiginél helyesebb adóadminisztráció s hasonlók. A feladat, ami itt adódik, igen nehéz, mert meglehetősen keskeny a bázis, melyre ezt az emelést el kell helyeznünk. A fogyasztási adók emeléséről alig lehet szó: a cukoradónál, a szeszadónál, a petróleumadónál, a forgalmi adónál a mai mértéken túlmenni nem lehet; legfeljebb a boradó az, mely elbír valami emelést, mert itt a kormányzat politikai szempontokból igen szelídkezű volt. Egyedül az egyenes adók terén mutatkoznak bizonyos lehetőségek s el kell készülve lennünk rá, hogy a reformgondolat itt fog radikálisan jelentkezni. Hogy Szövetségünkre e téren milyen komoly feladatok várakoznak, arról fogalmat alkothat magának az,li figyelemmel kísérte azt az ellenőrző, kritizáló, javító tevékenységet, melyet Szövetségünk a háborús és háború utáni adótörvényhozás körül tanúsított. De nem érhetjük be azzal, hogy beleszólunk azokba az intézkedésekbe, melyek révén ránk komoly terheket készülnek hárítani. Nekünk abba is bele kell szólnunk, s ehez tartjuk is a jussunkat, hogy az a 250 millió aranykorona s általában az ország bevételei miként keltetnek el, milyen politikát csinálnak ezzel, jelesül milyen termelési politikát, s mit tesznek abban az irányban, hogy a politika és közigazgatás ne megbénítója legyen a közgazdaságnak, hanem szolgája, pionírja, akadályelhárítója. Amit az elmúlt öt esztendő alatt e téren tapasztaltunk, az nem igen tölthet el bennünket bizalommal azok iránt, kiknek ügyeink irányítása adatott; közgazdasági érzéket, pláne közgazdasági tudást nem igen árultak el, ellenben megvolt bennük a gőg, hogy ne forduljanak azokhoz, kikben az érzék és tudás megvolt. Ennek meg kell változni, ha nem akarjuk, hogy a külföldről jövő aranykorona sorrá ne változzon. Szövetségünk résen lesz. És résen kell lennünk egyéb tekintetben is. Nem elég áldozatkészen terheket vállalni, tudni kell azt is, hogy miből remélhetjük e terhek viselését, vagyis hogy milyennek látjuk az ipari termelés jövőjét. Rózsás képet erről nem írhatunk. A mezőgazdaságra is súlyos terhek hárulnak, de egyrészt eddig az iparnál fokozottabb kíméletben részesült, másrészt egy csomó olyan intézkedés fog bekövetkezni, melynek a mezőgazdaság hasznát látja. Jelesül a forgalmi szabadság teljes restitúciója — amit egyébként helyeslünk — a mezőgazdaságnak nagy előnyöket, az iparnak pedig hátrányt jelent. A gabonaárak a világparitásra fognak emelkedni, az állat- és húskivitel teljes szabadsága megint csak a gazda kalkulációját javítja, holott az ipari termelésre éppen a legválságosabb átmeneti időben ezek drágítólag fognak hatni. Az ipari termelésnek számolnia kell a behozatali tilalmak fokozatos lefaragásával, tehát a külföldi verseny erősebb megjelenésével, szóval pozíciójának minden oldalon való gyöngülésével, s éppen olyan időben, amikor a külföldi kölcsönnek kétségtelenül üdvös eredményei még a jövőben rejtőznek. Hogy ennek a küzdelemnek teljesen védtelenül nem szabad kiszolgáltatni a magyar ipari termelést, hacsak nem akarjuk, hogy az egész szanálási akció a kútba essen, az gondolkozó ember előtt nem lehet kétséges. Sok kérdés vetődik fel s oldandó meg itt az ipari termelés számára: a közlekedés kérdése, a hitel kérdése, a kilencórai munkaidő kérdése, de mindenekfölött és mindent megelőzőleg az új autonóm vámtarifa kérdése. Az ipar csak úgy vállalhat terheket és kötelezettségeket, ha tudja, hogy az a védelem, melyet a vele versenyző államok megadnak a maguk iparának, az ő számára is biztosíttatik. Ez a sinequanon-ja a gyáripar lekötelezésének. Egyébként pedig az újesztendőre: Egyre erősebb a nagy Szándék, Hogy az Istent ne szavakban vitassák. De adassák meg az Embernek Itt a földön minden szépség, igazság! 1. ..ám