A Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének Értesitője, 1906 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1906-02-01 / 1-2. szám
művé. Formájában töredékes, esetleges jegyzések, a kérdések hosszabb fejtegetéseivel keverten, bizonyos összevisszaságban, de a művészet problémáit olyannyira minden oldalról tekintők , és kifejtők, kiterjedésében oly átfoglalók, körülölelők, hogy a látszólag rapszodikus jegyzetek roppant anyagának átolvasása után nemcsak Székely Bertalan gondolataiban, hanem magában a művészet belső történetének plasztikus mivoltában gyönyörködünk. A művész ösztön titkos belső konyhájába engednek látni, és olyan ez a hatás, mintha a lelki mélység homályaiban tapogatóznánk, eleinte félénken, de aztán mind világosabb, kézzelfoghatóbb lesz minden, hogy végre bátorságot véve, magunk is megragadjuk a megfoghatatlannak tetsző abstrakciókat, erőnk szerint mi is megmozdítjuk a mű létrejöttének misztikus történetét. S ha azt kérdezzük, miért kellett éppen napjainkban születni annak, ki a mű fogantatásának titkára oly biztos kézzel mutat, szinte arra jutunk, hogy igenis most kellett születnie annak, ki a mai ephemer művészeti elméletek forgatagában, a közepesek egymást maró forradalmában, ezen általános zavarban szilárd, biztos útmutatója legyen — nem ezen nemzedéknek, mely őt nem kívánja, nem érdemli — hanem a jövendőnek, mely majd elkövetkezik. Mint művész, hazája történetének festője s mint ilyen oly magaslatra hágott, melyen németek közül csak Rethel Alfréd, a francziák közül csak Delaroch üdvözölheti őt. Szeme nem a pusztán politikailag fontos eseményeken nyugszik, a történelem vére vásznain nem párolog, mint a spanyolok képein, a nemzeti bikaviadalok vérszaga művészetét messze elkerüli. A nem piros téntával iró vezérczikkezője nemzetének, az ő fajszeretete ott áll meg a nemzet tragikus eseményeinél, akár magukban hordják a remény csíráját, akár a végpusztulás hangulata üli meg lelkét, mikor ott látja víziójában; ő a lélektanilag gazdag, gondolat- s érzelemkeltő látományokat öleli át magyar lelkével, a drámaíró szimbolizáló ösztönével. A szimbólum ereje teszi mélységessé képeit, melyek nem üres mutatótáblák, nem művészeti korcsmaczégérek, hanem szerves odatartozói művének. A halni kész apa odanyújtja hazavédő kardját menekvő fiának: folytasd, ahol én elhagytam; a Mohács sarába tiport zászló, rajta Magyarország védasszonyának képe, a zászlósurak, vezérek, a nemzet védőinek, — vagyis azoknak, akiknek meg kellett volna védenie hazájukat — halálos iszapba merülése, a Csele patak sara, a nemzeti ernyedtség poshadásába. Ez a mélységes jelképes erő teszi oly magányossá és nagggyá Székely Bertalan alakját, társtalan ereje olyanná, akit agyon kell hallgatnunk, ha el nem akarjuk őt ismerni nagynak. Úgy jár közöttünk, mint más kor szülötte, közénk tévedt, a kis