Műszaki Élet, 1973. július-december (28. évfolyam, 14-26. szám)
1973-07-06 / 14. szám
Közösen fejleszteni Az erősáramú szerelőipar, fejlődésének ütemét gyorsítani kell. Ez a konklúziója a közelmúltban a Műszaki Életben megjelent OMFB-tanulmánynak. A napokban a Magyar Elektrotechnikai Egyesület szűkkörű tanácskozásán is megvitatták a fejlesztés lehetőségeit. Jó néhány megoldási javaslat merült fel, de szinte azonnal a cáfolat is, így nem lehet, ez nem járható út. Egy csokorra való a problémákból. A készülékek, amelyeket a szerelőipar használ, viszonylag elavultak, szűkös a választékuk, és ugyanez vonatkozik a kéziszerszámokra is, amelyeknek igen jelentős része nehezen pótolható importáru. Egy ütvefúrógép ára 12—15 ezer forint, ezek nélkül a modern építési technológiákkal készült épületekben nehezen képzelhető el a szerelés, viszont nincs szükség belőlük annyira, hogy a hazai gyártás racionális megoldás legyen. A szocialista országok esetleg összehangolhatnák igényeiket, ez azonban mind ez ideig nem történt meg. Ha azután a drága gép megérkezik, nincs tartalék alkatrésze, nem kis mértékben azért, mert a viszonylag bő típusajánlatból mindenki azt vesz, amit akar. Ha valaki azt gondolja, hogy ez kis probléma és egy-két szerszámról van szó, alaposan melléfog. Az egész gondnak nyilvánvalóan az a gyökere, hogy míg az építőipar fejlődött és korszerűsödött, addig a villamos szerelőipar lemaradt annak ellenére, hogy az építési költségeknek általában 5—10 százalékát teszi ki az ilyen természetű szerelések költsége. Ki mit gyártson ? A viszonylagos lemaradás fő oka, hogy a műszaki fejlesztésre szánt pénzalap a vállalatoknál képződik, és a vállalatok saját fejlesztési koncepciójuk megvalósítására fordítják ezeket az összegeket. De ami gazdaságos a vállalatnak, nem biztos, hogy gazdaságos a népgazdaság szempontjából. Minden vállalat természetesen maga dönti el, hogy mire fordítja pénzét. Az viszont már korántsem ilyen természetes, hogy főleg a nem azonos minisztériumhoz tartozó szerelőipari vállalatok külön-külön ugyanazt a kérdést próbálják megoldani, és ugyanazt a gyártmányt fejlesztik. Az ilyen esetekben vagy eladhatatlanul drága termék születik, vagy a megoldás műszakilag alacsony színvonalú. A rosszul értelmezett konkurrencia miatti párhuzamosság tapasztalható a kapcsolóberendezések gyártásában és a helyszíni szerelési technológia fejlesztésében egyaránt, így az országnak mind a négy nagy szerelő vállalata gyárt kis- és nagyfeszültségű kapcsolóberendezéseket, kisfeszültségű kapcsolóberendezéseket pedig szinte valamennyi kisebb vállalat és szövetkezet készít. A Magyar Elektrotechnikai Egyesület 1972 szeptemberében Siófokon megtartott XX. vándorgyűlése alkalmából rendezett kiállításon három vállalat négyfajta tápsínes elosztórendszert propagált, melyek többé-kevésbé azonos célokat szolgálnak. A szerelések pedig folynak, jórészt a hagyományos módszerekkel, mert a tápsínes elosztó drága. A rendelkezésre álló pénzalapot racionálisabban kellene felhasználni. Ehhez pedig a fejlesztést koordinálni kell. De ki és hogyan koordináljon? A gazdaságirányítás jelenlegi rendjében a koordinálás kijelöléses alapon nem oldható meg, és ez nem is lenne célszerű. Ez persze nem jelenti azt, hogy az érdekelt minisztériumok — főleg a KGM, a NIM, az ÉVM — legalább a közvetlenül rendelkezésükre álló keretek felhasználásával, közös elhatározás és megegyezés alapján — ne befolyásolhatnák jobban egyes fontos problémák megoldását. A legtöbbet persze a szerelőkivitelező vállalatok tehetik. A vállalatok rendelésre dolgoznak, és a rendelők azt bízzák meg a munka elvégzésével, aki a legkedvezőbb szállítási határidőt jelöli meg. Ez így rendjén is van, hisz az egyik legfontosabb népgazdasági kérdés a beruházások idejének csökkentése. Az azonban nincs rendjén, hogy a konkurrens vállalatok minden feladatot saját erőből akarnak megoldani azért, hogy kivitelezési határidők ne függjenek a másik vállalat szállítási készségétől. Ez az egészségtelen tendencia egyre inkább eluralkodik, és ebbe bekapcsolódnak a fejlődő kisebb szerelő vállalatok, szövetkezetek is. Hiánycikkek A szerelési anyagokat különböző ipari tárcákhoz tartozó vállalatok gyártják, így aztán az egyes anyagok típusválasztéka, jellege és minősége esetlegesen alakul, ami azt jelenti, hogy nagyjából az említett vállalatok jószándékától, érdekeitől vagy ötleteitől függ, van-e a szükséges villamosipari szerelés anyagból elegendő mennyiség és választék. Ami a költői kérdést illeti, erre a villamosipari szereléssel foglalkozók határozott nemmel válaszolnak, órákig tudják sorolni a hiányzó cikkek mindig változó listáját. Ebben közrejátszik az is, hogy villamosipari szereléssel — a nagy szerelőipari vállalatokon kívül — szinte az ország minden vállalata foglalkozik, és így az igények is rendkívüli mértékben eltérőek. A leggyakoribb villamosipari cikkek összvolumenének pl. csak 5—10%-át rendeli és fogyasztja el a legnagyobb villamos szerelőipari vállalatok egyike, a VÍV, így egyszerűen nem partnere a szerelési anyagokat gyártó cégnek. Saját nevében még csak-csak nyilatkozhat, de a rendelések 95%-át képviselő több száz vállalat nevében nyilvánvalóan nem, így azután arra kényszerül, hogy kisipari módszerekkel bütykölje össze a szereléshez feltétlenül szükséges és hiányzó kisebb készülékeket, berendezéseket, amelyek természetesen nem lesznek olyan jók, mintha kimondottan erre a célra gyártották volna őket. Ilyenkor születnek a legdrágább, ugyanakkor műszakilag nagyon is kifogásolható megoldások. A vitából is kiderült az egyre sürgetőbb igény: legalább a nagy szerelőipari vállalatoknak össze kellene fogniuk, hogy gondoskodhassanak a közös fejlesztésről, a megfelelő alkatrészellátásról. Az OMFB támogatná is az ilyen közös programokat. Sajnos, ezek közül még egy sem alakult ki. A Magyar Elektrotechnikai Egyesület többé-kevésbé alkalmas fórum lenne a partnervállalatok álláspontjának közelítésére és arra is, hogy az igényeket, ha nem is a konkrét megrendelések szintjén, integrálja és összhangba hozza. A szerelőipari nagyvállalatok sokat panaszkodnak a tárcán kívüli vállalatok fejlesztési tevékenységének koordinálatlanságára. Igaz viszont, hogy ezek a vállalatok meg gyakran panaszolják: a kért fejlesztést elvégezték, és most nem veszi át tőlük senki a gyártmányt. Azt azonban mindenki tudja, hogy sokszor két-három év is beletelik, mire egy új cikk piacra kerül — addigra pedig az igények rendszerint megváltoznak. Elébe kell ezért menni az igényeknek, ami persze kockázatos dolog. De kockázatvállalás nélkül nincs haszon, és nincsen megfelelő választék sem. Ezeket a problémákat is meg lehetne vitatni a Magyar Elektrotechnikai Egyesületben, ahol a partnerek kicserélhetnék véleményüket, segítve ezzel az egy helyben topogás okozta mai gondjukon. DR. BÚZA PÉTER Új igazgatók: Kisléghy Imre (személyzeti és szociális) — Medicor Művek; Sándor László (műszaki) — Ganz Műszer Művek; Bárányos József (személyzeti és szociális) — Villamos Berendezés és Készülék Művek; Szakácsi László — Szerelvényértékesítő Vállalat; Boskovitz Gyula — Állami Nyomda; Bilek Károlyné — Női Fehérneműgyár. Új igazgatóhelyettesek: Szocsevka Ferenc — Pápai Textilgyár; Sajó József — Szerelvényértékesítő Vállalat; Csipka Tamás (gazdasági) — Villamos Automatikai Intézet; Kovács Kálmán (gazdasági) — Látszerészeti Eszközök Gyára. Felmentések: Rózsa Lászlót, a Mátravidéki Fémművek vezérigazgatóját; Pálfi Kálmánt, a Porkohászati Vállalat; Borka Attilát, a Szerelvényértékesítő Vállalat; Jámbor Jánost, az Állami Nyomda; Székely Józsefnét, a Női Fehérneműgyár igazgatóját; dr. Somorjai Gyulát, a Villamos Automatikai Intézet. Szabó Gábort, a Látszerészeti Eszközök Gyára gazdasági igazgatóhelyettesét felmentették. Akik eléggé ismerik a magyar ipart, azok tudják, hogy ter■flmékeink színvonala általában jobb, mint az a technológia, amellyel előállították őket. Előfordult már, hogy a külföldi látogató csodálkozott, miként tudnak viszonylag magas színvonalú termékeket a gyárban látott technológiával előállítani. Mindennek az az oka, hogy a gyártmány és gyártmányfejlesztés közötti kölcsönhatás csak korlátozottan érvényesül, noha hatékony ipari fejlődést csak a termelékenység növelése, illetve a technológiai rekonstrukció biztosíthat. A kérdés csak az, hogy ma, amikor a gépipar gyártmányválasztéka olyan nagy, mint amilyen, biztosítani lehet-e e nagyon is sokféle gyártmányhoz a legkorszerűbb technológiát? A válasz csak nemleges lehet. Örömmel kell konstatálnunk, hogy a szelektív iparpolitika következtében a gépipar termelésének összetétele az utóbbi időben kedvezően változott, már csak azért is, mert e fejlődés eredményeként inkább lehet biztosítani azt a korszerű technológiát, amely nélkül korszerű termelés aligha képzelhető el. Ít a törekvés folyományaképp remélni lehet, hogy az üzemek maguk is legalább olyan fontosnak fogják tekinteni a gyártást, mint a gyártmányfejlesztést, mert hiába van a legbonyolultabb igényeket kielégítő új termék, ha annak előállítási módja és előállítási költsége nem megfelelő, hiszen ebben az esetben gazdaságos termelésről aligha lehet beszélni. Nem arról van tehát szó, hogy a következő években lemondjunk új gyártmányaink korszerűségéről, hanem arról, hogy azokat a mai időknek megfelelő eljárással állítsuk elő. Textilvegyészet Textiliparunk jelentős menyiségű színezéket és más vegyipari segédanyagot használ fel, ezeknek nagyobbik része importból származik, sőt túlnyomórészt tőkés relációból. A helyes felhasználás megszervezése tehát rendkívül fontos lenne. Az ellátás A szocialista országok igen nagy mennyiségben gyártanak színezékeket. Bár alakult egy nemzetközi vállalat, amelynek a gyártást és a felhasználást koordinálnia kellene, még nem beszélhetünk arról, hogy a kívánt eredményt akár a fejlesztésben, akár a gyártásban, akár a forgalmazásban sikerült volna elérni. Az igazság az, hogy a magyar felhasználók nem ismerik eléggé a szocialista országokból való import lehetőségeit és általában hiányzik az a vevőszolgálat, amely ebben a sok változást produkáló helyzetben mindenkor biztosítani tudná a megfelelő információt, így azután bizonyos mértékig érthető, hogy amíg mennyiségben a kapitalista országokból érkező import csak mintegy 55%-ot tesz ki, értékben kb. négyötödöt képvisel, mivel az exportáló cégek —különösen a nyugatnémetek és a svájciak — igen gyorsan és alaposan tájékoztatják a potenciális vásárlókat és ez természetesen erőteljesen befolyásolja az importot. Nem vitatható, hogy mindenképpen tekintélyes kapitalista importra volna szükség, a jelenlegi helyzetben azonban erőteljesen lehetne növelni a szocialista országokból való behozatalt, ha megszűnne a párhuzamos fejlesztés és javítani lehetne a vevőszolgálatot. Ez utóbbira pedig egészet biztosan módot lehetne találni. Érdemes-e fejleszteni? A textilipart sokan a leglassabban fejlődő iparágak közé sorolják, noha az utóbbi időben igen sok technológiai változásra került sor. Mivel Magyarország igen sok textíliát exportál és mivel a hazai vevőközönség is igényes, felmerül a kérdés: tudjuk-e mi ezeket a változásokat követni? Sajnos meg kell állapítanunk, hogy alkalmazkodóképességünk elég lassú. A változtatás szükségét ugyan viszonylag hamar felismerjük, az elhatározás azonban már lassabban születik meg s a késedelmet csak fokozza a beruházásokhoz nálunk kényszerűen kapcsolódó adminisztráció, amely a sok fogadkozás ellenére is nagyon lassítja a beszerzéseket. A szakemberek véleménye szerint a textilipar jelenlegi fejlesztési rendszere nem is teszi lehetővé az igényekhez való gyors alkalmazkodást. Külföldön pl. olyan flexibilis kikészítő üzemeket állítanak fel, amelyekben viszonylag kis változtatásokkal az új technológiára gyorsanát lehet állni, s az ott dolgozó szakemberek és szakmunkások képzettsége is olyan, hogy az ilyen átállásokra alkalmasak. Igaz, ez a rendszer esetleg időlegesen kihasználatlan kapacitásokat jelent, ezt a hátrányt azonban bőven kiegyenlíti az, hogy a kihasználtakban viszont nagy értékű textíliákat lehet előállítani. Mivel hazánk textilexportja jelentős, és mivel a piac korszerű kikészítésű árukat kíván, ennek a megoldásnak az elterjesztése és a hozzá szükséges pénzügyi-gazdasági előfeltételek biztosítása sürgős volna. Szorosan a témához kapcsolódik, hogy az új beruházások tervezése és megvalósítása során a jelenleginél nagyobb gondot kell fordítanunk a végtermékre. Pillanatnyilag ugyanis általában az a gyakorlat, hogy az adott keretekből a szálképzést és a felületképzést megoldjuk, ám mire a kikészítés kerülne sorra, a pénz elfogy, s a nagy költséggel előállított termékből nem tudunk olyan árut előállítani, mint amilyenre pedig a félkész termék alkalmas volna. Ez a probléma a beruházási lehetőségek helyes elosztásával, magyarán szólva, a kikészítés igényeinek figyelembevételével megoldható volna. Sokszor hallottuk már, hogy a magyar ipar olyan minőségű textíliát dob a piacra, amilyenekre a vevőnek tulajdonképpen már nincs is igénye, s ezáltal fölöslegesen drágítjuk a terméket. A magyar szabványok előírásai azonban rendkívül szigorúak, és ezeket az előállítás során akkor is meg kell tartani, ha olyan cikkről van szó, amelyet a vásárló legfeljebb egyetlen idényben használ. Ezeket a feltételeket egyébként az ipar sokszor nem is tudja teljesíteni és a helyette behozott külföldi áru sem felel meg mindenben a magyar szabványnak, így például a színtartósság kapcsán olyan nedves dörzsállóságot követelnek meg, amelyhez megfelelő színezéket sem lehet kapni. De kérdéses az is, hogy miért kell a flanell hálóruhának fényállónak és a télikabátnak izzadságállónak lenni. Ha a célnak megfelelő minőségre korlátoznánk az előírásokat, a termékek olcsóbbá válnának és a vevők igényét ki lehetne elégíteni. ■c ■ >. т.t. w Valamit a kalkulációról Szóljunk még valamit a termelői ár kalkulációjáról is. Ennek módszerét négy évvel ezelőtt rögzítették és az ma már sok tekintetben akadályozza a fejlődést. Az átlagkalkuláció ugyanis nem teszi érdekeltté a gyárakat abban, hogy újabb és újabb eljárásokkal, bonyolultabb és bonyolultabb mintákkal keressük a vevők tetszését, hanem éppen ellenkezőleg: akkor jár jól a gyár,, ha a legszükségesebb technológiai folyamattal a legegyszerűbb mintákat állítja elő. Itt a kalkulációs rendszer sürgős megváltoztatására volna szükség, hiszen a cél mégiscsak az, hogy a hazai és a külföldi vevők tetszését elnyerjék a textíliák, a jelenlegi árrendszer azonban éppen ellentétes irányban befolyásolja a vállalatokat. MŰSZAKI ÉLET 3