Rajzoktatás, 1917 (20. évfolyam, 1-10. szám)
1917-01-01 / 1. szám
1. SZÁM. XX. ÉVFOLYAM. 1917. JANUÁR. RAJZOKTATÁS. A MAGYAR RAJZTANÁROK ÉS RAJZTANÍTÓK ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNEK ÉRTESÍTŐJE. SZERKESZTI HOCHREIN LAJOS. KIADJA VÁZ EGYESÜLET. Madarász Victor (1830—1917.) A kerepesi temető egyik frissen hantolt sírjára tűzött fejfa hordozója immár ennek a nagy névnek. Madarász Vidor eltávozott az élők sorából. Magas életkort juttatott számára a sors, mintha érezte volna, hogy tartozik neki valamivel. És mi élők, véres a magyarságban, vájjon mit éreztünk holtteteménél? Megmozdult-e bennünk valami legalább akkor, mikor koporsója lezártával az élő iránti tartozásunk immár kiegyenlíthetetlenné vált? Sajtónk meleg szavakban emlékezett meg az elhunytról: olvashattunk fiatalkori nagy sikereiről, méltányló szó esett jeles történelmi alkotásairól, újból és újból megállapíttatott a szomorú tény: „az ő idejében még nem volt Magyarországon műértés és műpártolás.“ Resignáltan hajtunk fejet a meg nem változtatható múlt előtt s bizonyos jóleső érzéssel állapítjuk meg, hogy: „milyen jó, hogy most már nincs úgy.“ Nincs úgy ? És Madarász Vidornak miért nem juttattunk valamit a jelenben abból, amit nem adott meg neki a múlt ? Hiszen Ő átszenvedve azt a kort, itt élt közöttünk, nagy életkora szinte figyelmeztetés lehetett volna számunkra! Vagy talán az Ő érdemei csak a múltra tartozók, s apáink ilyetén tartozásait viselni nem kötelességünk ? De hiszen művei a magyar kultúra maradandó értékei, nekünk és a jövőnek is szólnak azok! S ezenkívül Madarász Vidor kortársunk is volt és maradt volna akkor is, ha Ő tagadott volna meg velünk minden közösséget. Miért akarjuk tehát őt a múltra visszacedálni ? Talán, mert azt hisszük, hogy mentségünkre szolgál az, ha valahogy a kor által meg nem értett s így természetszerűleg nem méltányolt tehetségek sorába sikerül iktatnunk? Álságos kerülgetése az őszinte beismerésnek! Madarász Vidor nem tartozott a föl nem ismert zsenik közé, hiszen művészetének értékét még a mentegetődzve emlegetett fejletlen korban is rendre hangoztatták. Hangoztatták, akár csak napjainkban. Azonban mikor jutalmazásról lehetett volna szó, mindig hitelre talált az „irodalmi témák“ meghaladottságáról, az absolut egyéni értékekről, az újabbnálújabb vegytiszta művészetről terjesztett babona, vagy az érvényesülni akarók i