Rajzoktatás, 1917 (20. évfolyam, 1-10. szám)

1917-01-01 / 1. szám

Imitator: ötven­­? Fantasia: Érts meg, egy kis művészet került volna így a rajzodba. Imitator: De hát így is hű. Fantasia: Persze, nagyon hű, félnégytől, hatig így állt. Imitator (elcsodálkozva): Hogy tudod ? Fantasia: Hát csak tovább állott rosszul, mint jól? Imitator: De hát előbb arra kell törekednünk, hogy híven rajzoljuk le azt, amit látunk. Fantasta: Igazad volna, ha az ember előbb ökör, aztán ember, aztán majom, aztán tehetség, aztán genie lehetne. Imitator: — ? ? ? —. Fantasta: Az ember vagy tehetség, vagy majom. Imitator: Ez csak gorombaság. Fantasta: Többet nem veszel ki belőle? Ha a gorombaságban igazság van, mért nem hámozod ki azt? Hátha a dió héját eszed meg, nem a belét? Imitator: De mért beszélsz olyan bántóan? Fantasta: Hogy benned maradjon. Azt hiszed, hogy az igazság marad oly soká benned, mint a gorombaság? Azért szeretem én az igazságot gorombaságba foglalni; ami fáj, azt nem felejtjük el. Ez didactikai fogás, nem durvaság. Imitator (gúnyosan): Ahá! Fantasia: Hát mit mondtam én ? Imitator: Hát, hogy belét vegyem a mondásodnak, hogy már a valóság előtt is fantáziálnom kellene, meg kellene hamisítani a természetet. Fantasta: Ahá! Imitator: Hogy azt rajzoljam, amit nem látok. Fantasta: Ahá! Imitatotor (dühösen), hogy hazudjam! Fantasta: No látom már, kezdesz gondolkodni! Mit gondolsz, azért kez­desz gondolkodni, mert igazat mondtam, vagy azért, mert goromba voltam? Imitator: Bánom is én! Te mindig csak a hasalást dicsőíted, a fantá­ziára hivatkozol, a régi mesterekről perorálsz, hiszen azok akkor jók voltak, de ma már — a megfigyelés, a becsületesség — Fantasia: Becsületes majmokká kell válnunk a fantázia és a sokat emlegetett egyéniség felfogásának kikapcsolásával; az abszolút majomiság, a fotografáló baromiság. De bocsánat. Ma némely fotográfiában több művészet van, és fantázia — Imitator: Igen, a fantázia! Látszik, hogy hova vezet, az expressionizmus­­hoz, kubizmushoz, a futurizmushoz! A pictorok hallják a színeket, ízlelik a hangokat, böfögik a bizsergéseket, orrukba szippantják az érzelmek vetett árnyékát . Fantasta: Ne izgulj! Mondtam én, hogy bolondulj meg? Pedig ne gondold, hogy kisebb bolond vagy náluknál, akik ellen így dühöngesz, aminthogy a bolondok mindig odabújnak az ember mellé és azt súgják: látja ott amazt, az bolond------------­Imitator: Csak nem akarsz azokhoz hasonlítani engem? Fantasta: De igen, te épen olyan messze vagy a művészettől, mint azok. Imitator: Én még odajuthatok, de azok nem. Fantasta: Egyiktök sem. Imitator: Jó, megyek már! Hiszen tudnék én neked felelni! Fantasta: Látod, így szeretlek. — A közömbös ember képtelen művészi érzelemre; légy szerelmes, dühös, bosszúvágyó vagy rajongó, ez ugyan mind nem tartozik a jó modorhoz, de igen az emberhez. A renaissance korban mindenki megmutatta igaz érzékét, még a ravasz képmutató is ravasz pofát

Next