Újítók Lapja, 1958 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1958-01-05 / 1. szám

Újítómozgalmunk tizedik évébe lépett. Ez alkalomból közöljük dr. Perédi Károlynak, az Országos Találmányi Hivatal Kossuth-díjas elnökének beszámoló tanulmá­nyát a mozgalom fő állomásairól, fejlődéséről és az új rendelet kap­csán előttünk álló feladatokról. A Magyar Forradalmi Mun­kás- Faraszt Kormány 1957. június 23-án adta ki az újításaikról és találmá­nyokról szóló 38/1957. (VI. 23.) Korm.. sz. rendeletet. Azóta szerte az or­szágban folynak az anikótok és kon­zultációk annak érdekében, hogy a dolgozók, valamint a végrehajtásra kötelezett és az újításokkal, találmá­nyokkal foglalkozó, azokat elbíráló, megvalósító szervek megismerjék és helyesen alkalmazzák az új rendelet rendelkezéseit, a­­korábbi rendeletek­ Ш eltérő alapvető változásokat. A rendelettel kapcsolatban megnyilvá­nuló nagy érdeklődés azt mutatja, hogy a komoly fordulatot jelentő változásokra szükség volt, mert csak ezekkel le­het az újítómozgalom és feltalálói tevékenység további fejlő­dését biztosítani. Mielőtt az új ren­delet részleteire kitérnénk, szüksé­ges röviden ismertetni a megelőző­ket. A felszabadulás utáni idők harca az újjáépítésért ’nagy önfeláldozást,­­hősies munkát követelt meg mun­­kásosztályun­któl és műszaki értelmi­ségünk­től. A lelkesedésen és odaadó munkán felül azonban millió ötletre, kezdeményezésre volt szükség, hogy a lerombolt ország vérkeringése fo­kozatosan ismét helyreálljon. Noha akkor még az üzemek általában ka­pitalista tulajdonban voltak, a dol­gozók az újjáépítés szolgálatába ál­lították kiapadhatatlan leleményes­ségüket, mert — részesei lévén az államhatalomnak — elsőrendű érde­kük volt a termelő munka megindí­tása. Ezért történhetett, hogy már közvetlenül a felszabadulás után, 1945 májusában megjelen­tek a mun­kaverseny és a kezdeményezőkészség előfutárai. A verseny azonban csak tíz évvel ezelőtt kezdett tömegmére­tűvé válni, a bányák, üzemek, ter­melőeszközök túlnyomó részének ál­lami tulajdonba vétele után, amikor a dolgozóknak a munkához való vi­szonya is megváltozott. 1948 elején a csepeli gyár dolgozói versenyfelhí­vást tettek közzé és ennek hatására kibontakozott az országos verseny. A széleskörű megmozdulás termé­szetesen megfelelő szervezeti formát igényelt. Nem mutatkoztak elegen­dőnek azok a szórványosan, de mind sűrűbben megjelent rendelkezések, amelyek a kollektív szerződések ke­retei között kívánták az újítók ju­talmazását rendezni. 1948 végén azonban megjelent a 11940. és a 11950/1948. Kormn. számú rendelet. Az első az újítási ügyek intézését szabályozta, az utóbbi az állam ré­szére felajánlott találmányokkal kapcsolatos rendelkezéseket tartal­mazta. E két kormányrendeletet ki­egészítette a 12560/1948. M. E. számú rendelet. E jogszabályok egységes­­irányelveket adta­k a javaslatok el­bírálására, biztosították az újítók és feltalálók anyagi érdekeltségét, er­kölcsi megbecsülését, létre­hozták az újítási szervek országos hálózatát, s a már korábban kibontakozott új mozgalomnak országos mozgalommá való fejlődését segítették elő. A gazdasági, társadalmi életben időközben beállott változások — ál­lamosítások, első ötéves terv, stb. — hatásukat ezen a területen is érez­tették. A Szabadalmi Bíróság meg­szűnt. Szükségessé vált tehát e vál­tozásoknak megfelelően az újító, fel­találói mozgalmat is rendezni. A 151/1950. M. T. számú rendelet az újítási tevékenységet az ötéves terv­vel kapcsolatos célok szolgálatába így­ekezett állítani. Szabályozta az újítási feladattervek intézményét, átfogóan rendezte a kísérleti, meg­valósítási költségek felhasználását, továbbá a javaslatok központi, a fe­lettes szervek útján történő beveze­téséről is rendelkezett. Az 1951. február 27-én hatályba lé­­pett 56/1951. M. T. számú rendelet már a szovjet joganyag alapos ta­nulmányozása után és a hazai gya­korlatból leszúrt tapasztalatok alap­ján készült. E rendelet az újítások­nak három egymástól elhatárolt kö­rét­­ állapította meg (műszaki tökéle­tesítés, termelési ésszerűsítés, ügyvi­teli ésszerűsítés). Felismerte e jog­szabály a túlzott központosításból eredő hátrányokat, s az újítások központi bevezetése helyett a tapasz­talatcserére bocsátás jelentőségét és az új eljárásoknak a tervbe történő beépítését helyezte előtérbe. E rende­let kapcsolta be az újítók körébe a kutató és tervező munkában dolgo­zókat. A 166/1951. (IX. 8.) M. T. sz. rendelet az állam részére felajánlott­­találmányok ügyintézését szabályoz­ta, összhangba hozta a szerzői ta­nu­­sítványos eljárást az újítások ügy­intézésével és a szabadalmi eljárás­sal, különös figyelemmel arra, hogy a Szabadalmi Bíróság munkáját részben az Országos Találmányi Hi­vatal, részben pedig a bíróságok vet­ték át. A 41/1953. (VII. 31.) M. T. sz. ren­delet már együttesen szabályozta az újítások és találmányok ügyintézését. Itt már fokozatosabban érvényesült annak a felismerése, hogy az újítás és találmány mind műszaki, mind jogi szempontból rokon természetű, S ezért célszerű azok intézését egy­séges jogszabályban rendezni. Ki­domborította az ügyintézők egyéni­­felelősségét, megszüntette a javasla­tok újítási­­bizottságok útján történő elbírálását, s ennek helyébe az egy­személyi elbírálást vezette be. A ta­lálmányok területén mutatkozó ket­tősség — felajánlásos és licenc­szer­ződéses rendszer — egymáshoz való közelítése céljából a licencszerződé­sek felülvizsgálata és jóváhagyása lépett előtérbe. Lényeges változtatásokat hozott az 53/1955. (VIII. 25.) M. T. számú ren­delet, amely azonban még lényegé­ben a korábbi jogszabályokban kifej­tett alapelveken nyugodott. Az új ren­delet a mozgalom területén mutatkozó lazaságok felszámolása céljából meg­szüntette az ügyviteli ésszerűsítése­ket, elrendelte,­­hogy az első díjrész­letet is csak a megvalósítás után le­het folyósítani, megállapította a nép­­gazdasági eredmény mérésének el­veit és módszereit (részletesen ezt a 14/1955. (VIII. 28.) P. M. számú rendelet tartalmazza), kidomborította a találmányok nemzetközi értékesí­tésének jelentőségét, s részletesebben szabályozta a külföldi értékesítés­­után a feltalálót megillető díjazást. A következőkben vizsgáljuk meg, milyen képet mutat a magyar újító­­mozgalom fejlődése a számok tükré­ben. Előbb azonban meg kell jegyez­nünk, hogy a rendelkezésünkre álló adatok nem eléggé pontosak. Adat­gyűjtéseinknek ugyanis hosszú éve­ken keresztül — 1956-ig — egyrészt nem volt megfelelő jogszabályi alap­ja, nem volt egységes, nem irányult eléggé a műszaki fejlődés mérésére, másrészt a népgazdasági eredmények megállapítására sem alakult ki egy­séges gyakorlat. Így az OTH által be­gyűjtött adatok csak általánosságban adnak képet a fejlődésről. Az évente­ benyújtott javaslatok száma a­­következőképpen alakult: 1949 .............................................. 7.700 1950 .............................................. 189.000 1951 .............................................. 296.000 1952 .............................................. 396.872 1953 ............................................. 454.153 1954 ............................................. 414.781 1955 .............................................. 309.076 1956 ............................................. 300.000 (Az 1956. évi adatoknál a féléves adatok kétszeresét vettük alapul úgy itt, mint a következőkben.) Az évente megvalósított javaslatok száma a következő: 1949 ......... adatok még nem voltak 1950 .............................................. 44.000 1951 ................................................ 107.000 1952 ................................................ 153.000 1953 ................................................ 192.433 . A TÍZÉVES újítómozgalom 1563 — 1,­­ 3

Next