Volán, 1972 (6. évfolyam, 2-12. szám)

1972-02-01 / 2. szám

n HŰSÉG KATONÁI Kétszázötven óra tanulás Bakos Mihály 80 ezer embernek Is­merős, nem kell bemutatni. La­punkban is többször szerepelt. Cik­ket írt, interjút adott, informált — mindig mint a KSZDSZ Volán tröszt Szakszervezeti Tanácsának titkára. Ez egyszer más tevékeny­ségi köréről mondja el gondola­tait. Hallgassuk meg mit mond a munkásőrség egyik alapító tagja a „tizenöt éves szolgálatért „kitün­tetés átvétele után. — Tizenöt évvel ezelőtt a SZOT-ban­­dolgoztam. 1957-ben, amint egy kicsit előre halad­tunk a pártszervezéssel, hozzá­fogtunk talpra állítani egy fegyveres munkástestületet, amely ma is, akkori hagyomá­nyaiból meríti éltető erejét: a munkásőrséget. A SZOT-ban dolgozó elvtársakból a környék­beli szakszervezetek és építő­munkások sorából verbúválódott az Építők székházában. Előbb Építőknek hívták, később Boká­nyi elvtárs nevét vette föl ala­kulatunk. Nagyszerű pillanat volt a márciusi eskü. Az ellen­­forradalmárok még bújtogattak. A szájukat tépték. Még sokan fel­ültek a nacionalista propagan­dának: „Márciusban újra kezd­jük”. — A hírhedt ÍVTUK, amely akkor legalább annyira volt ve­szélyes a dolgozó tömegekre, mint amilyen nevetségesen hangzik ma, ebben a március­ban lettünk felesküdt munkás­őrök. Az eskütevésünkre eljött Kádár János elvtárs is. Volt ró­la egy fényképem. Tíz év óta újra meg újra keresem, már tű­vé tettem érte az egész lakást. Alighanem odaadtam valakinek kölcsön. Lehet, hogy egyszer egy újságban viszontlátom. Le­het, hogy faliújságkép lett be­lőle. Lassan történelemmé vál­nak az akkori nehéz napok. Né­hány éve már a Vasas Asztalos János zászlóaljába tartozom. Többen kérdezték már tőlem, nem szerelek-e le, nem volt-e elég a tizenöt éves szolgálat? Nem, nem volt elég. A kor, amelyben élünk, forradalmi idő­szak, az átmenet időszaka, így van ezzel valamennyi szocialis­ta ország. Az átmenet pedig nem a nyugalom, a „na most már szusszanhatunk egyet” ké­nyelmét hozza, hanem az el­lentmondásokat, aztán a meg­oldásokat, aztán újabb ellent­mondásokat, de magasabb szin­ten, összetettebb módon, bo­nyolultabb viszonylatokban. 1956 Magyarországon. Néhány éve a csehszlovákiai küzdel­mek, Jugoszláviában a manap­ság bonyolódó ellentétek fo­lyamata. Mind arra figyelmez­tet, hogy szükség van a hiva­tásos állami fegyveres testüle­tek mellett a lakosságnak szé­lesebb körét átfogó társadalmi, fegyveres szervezetére is. A vi­lág internacionalista felfogásá­ból következik, hogy meggyőző­déssel valljam a munkásőrség létjogosultságát és azon belül, szerénytelenség nélkül a ma­gam szolgálatát ne tekintsem a tizenötödik évfordulóval befe­jezettnek. Kétségtelen, hogy sok a munka mindenütt és próbára teszi az ember politikai öntu­datát, egyik nap a másik után. Közben még munkásőrségbe is járni csak úgy lehet, ha ki sen­­kiben kialakult egy olyan több­­­let társadalmi öntudat, amely alkalmas a többlet fáradtság el­viselésére. 250 óra szolgálat egy esztendőben, a pihenésre való hétvégék szolgálatba állítása szívet-lelket kíván. És még egy. A munkásőrségben az elméleti és a gyakorlati kiképzés anya­gában tulajdonképpen korszerű ismereteket kapunk. Műveltsé­günk újabb korszerű ismeretek­kel bővül. Azok az eszközök, az a felszerelés, amellyel a mun­kásőrségben folyik a kiképzés, magával hozza az alkalmazott tudományokból származó újabb korszerű ismereteket. Úgy is mondhatnám 250 órát tanu­lunk. És amíg szolgálatot adunk és tanulunk, fiatalok is mara­dunk. Apák és fiuk Bogáth Lajos igazgató a 21-es Volán Vállalat élén. A közeljövőben vál­lalata 350 rakodómunkásáról írunk, akiket ő szervezett meg, mert jó időben felfogta, hogy a rakodásbeli munkaerőhiány egész szállításbeli folyamatokat lelassíthat.­­ Furcsa dolog, hogy meg­kérdezik: nem kívánok-e lesze­relni, nem fárasztó-e még, vagy éppen hogy: ugyan miért nem akarok még leszerelni? Őszinte vagyok, az is furcsa, hogy az ilyen kérdéseknek enyhén szól­va nem örülök. Nem esik jól. Mégis megkísérlem megérteni. 1956-ban szerveződött a KPM- ben a VII. kerületi munkásőr szakasz, amelynek parancsnok­helyettese voltam. Azóta dol­goztam a Volán Trösztben, ké­sőbb a mai vállalatomnak, a 21- esnek igazgatásával bíztak meg. Bárhová irányítottak is, de nem váltam meg a VII. kerü­lettől, csak éppen a parancsnoki teendőkről mondtam le 10 év után. Ennyi idő után nem csak általában sorolnak az első nemzedékbeliekhez, hanem a magam szakaszában éppen „az öregek” közé sorolnak. A tizenöt év politikai tartalma, a társa­dalmi haladás üteme, ráadásul olyan gazdag és erős sodrású volt, hogy aki azt cselekvőleg élte végig, könnyen tekintik egy szervezetben veteránnak. Na, ilyen gondolatokkal mente­getem azt a bizonyos nem sze­retem kérdést, ha felteszik. Va­ló, hogy a harcászati gyakorla­tok nehezebbek már. A lövésze­ten már nem sikerül az élessel kiválót lőni, mint régebben. De maradok. Azt is megmondom, miért. Ragaszkodom a régiek­hez. Szeretek a barátaimmal a nehezebb időkben velem össze­forrott elvtársaimmal találkoz­ni. Jól érzem magam velük és nincs erőm kimaradni körük­ből. Úgy érzem, a legigazibb ön­magamat élem közösségünkben. A vállalati munkámhoz, az it­teni felelősségemhez egy erőt adó forrás a régi megszokott munkásőrségbeli kollektíva. Ez­zel nem azt akarom mondani, hogy munkásőr szakaszunk vál­tozatlan maradt a változó idő­ben. Jöttek újabbak is. Lelke­sek a mai fiatalok. Nem egyet köztük segítettem beilleszked­ni, és tapasztaltam, hogy poli­tikai helytállásnak tekintik a szolgálatot. Formálódnak, ne­velődnek közöttünk az ifjabbak. Még többet kellene agitálni a fiatalok társaságában, hogy áll­janak közénk. Nagyon jó érzés­sel gondolok mindig Breuer Zsigmond elvtársamra. Ma szá­zadparancsnok. Szakaszparancs­nok helyettes volt, öt éves szol­gálata után lett szakaszparancs­nok helyettes. Az ő és a többi­ek politikai fejlődése és az irán­tuk érzett felelősség nem enged el a munkásőrségből. Kevés olyan meghatott pillanatot él­tem át az életben, mint amikor a díszzászlóalj gyűlésén a lesze­relő apa a fiának adta át fegy­verét. Szolgál sorainkban apa és anya fiával, lányával, telje­sítenek szolgálatot házaspárok együtt. Egész családok töltik fel sorainkat. Szülők adják át gyermekeiknek fegyverükkel együtt a hagyományokat és bízzák rájuk eszméiket. Rájuk is bízhatják, mert az ő nevelé­sük. S az évforduló alkalmából talán szabad azt mondanom: a mi nevelésünk. Két kézzel adni Dr. Juhász József személye a szak­mában összekapcsolódik a darab­áru-fuvarozással, a menetirányítás­sal, a vasúti el- és felfuvarozással. Nemcsak azért, mert Volán tröszt­­beli 60 főből álló főosztálya foglal­kozik ezekkel a feladatokkal, ha­nem, mert a feladatok újszerű meg­alapozásában is részes.­­ Azok az ismerősök, akik­kel például a vasúttal közös munkában találkozom, vagy a darabáru fuvarozás révén eset­leg az egyetemen voltunk kol­legák, a velük közös tevékeny­ségi körben tartanak számon. Most, hogy a tizenöt éves mun­kásőrségi szolgálatért én is megkaptam a kitüntetést, egyik­másik ismerős rám csodálkozott: — Hát te munkásőr is vagy? Meglepett a csodálkozásuk, mert magam semmi csodálkoz­nivalót nem találok ezen. Még azon sem, amikor azt kérdezik, hogyan jut neked erre időd, egyéb pártbeli és társadalmi tisztségek mellett? Jut, mert az egész életre jut. És az életem nem külön ebből vagy abból a tevékenységből áll, hanem har­monikusan magába foglalja va­lamennyi munkát és én a ma­gam belső gondolataiban soha nem választottam szét egyiket a másiktól. Legfeljebb úgy, hogy a napnak egyik részében ezzel foglalkozom, a másikban azzal, aztán késő este lesz és másnap más időbeosztásban újabb feladatok, újabbfajta te­vékenység vár. Mint ahogy az esti egyetemi tanulás éveiben sem éreztem a kollokválgatáso­­kat, az államvizsgákat, vagy a doktori disszertációt az egész napomtól különállónak. Volán tröszti munkámban is elégszer kellett vizsgáznom anélkül, hogy vizsgakérdéseket kaptam volna, mivel a vizsgafeladatnál is nehezebb megoldásokat követelt az élet. Ugyanígy a diploma megvédése sem látszott más­nak, mint a szállítási feladatok egyikének, amit meg kell olda­ni. A pártszervezeti munka, vagy egyéb társadalmi funkció sem kíván tőlem más gondol­kodást, más szívet, valami kü­lön szemléletet az életnek, ha­nem csak azt, hogy éljem az életet aktívan és adjak magam­ból annyit, amennyire képes va­gyok. Az a roppant feladat, amire a magyar munkásosztály is pártja vezetésével vállalkozott — meggyőződésem az, hogy ki sem tudott volna térni előle — a társadalom szocialista átfor­málása előbb vagy utóbb min­denkit többletteljesítményekre késztet. A gazdaság megváltoz­tatása, a gondolkodás megvál­toztatása, a szocialista építő munka sodrása ma már egy rendkívül szélesen hömpölygő áradat. Mind szélesebb körben hozza mozgásba a népet, az egész társadalmat és aktivizálja az egyes embert. Mégpedig nem úgy mint valami hobby, hogy van aki bélyeget szeret gyűjte­ni, a másik meg barkácsol, ha­nem az egész embert igénybe­vevő módon mind sokoldalúb­ban. Ha valami csodálatos, ak­kor ez az. Miért éppen a mun­kásőrség tizenöt éves évforduló­ján jutnak ezek a gondolatok az eszembe? Azért, mert nem szeretem, ha valaki úgy ad va­lamit, hogy a másik keze zseb­ben van, vagy odanyújtja, de a másikat közben egyébbel fog­lalja le. Az ember ha ad, adjon két kézzel. Adjon a termeléssel, a pártmunkában, a társadalmi tevékenységben és adjon igenis a munkásőrségben is. Ha kell testi fáradtságot, a harcászati gyakorlatokkal járó nagy-nagy kényelmetlenséget, a fegyverfo­gáshoz való kemény markolást. Jóllehet éppen szellemi munkás az illető, ülve dolgozik, tiszta, kényelmes szobában és elszo­kott már a hajdan végzett testi munkától. A munkásőrségben viszont valóban, szó szerint a két kezünkkel fogjuk a fegy­vert. Mert dolgozni lehet kör­zővel, vonalzóval, ülve a volán mögött, elektronikus számító­géppel, vagy URH-val, de a munkás-paraszt hatalom védel­mében a fegyvert is kézben kell tartani. gyok. Abban, hogy jó lelkiis­merettel, kiegyensúlyozottan élek, része van annak is, hogy már tizenöt éve összeforrtam a munkásőrséggel. Lehet, hogy nem mindenki előtt érthető, amit mondok, hi­szen nem ismernek, ezért meg­kísérlem megmagyarázni. Ha azt találnám mondani, hogy ép­pen tizenöt éve keltünk egybe a feleségemmel, tehát annyi ideje, mint amennyi ideje a munkásőrségbe tartozom, azt hihetnék, hogy egybeesik a sze­mélyes boldogságom munkásőri pályafutásommal és talán ezért tekintek olyan derűsen a szol­gálatra. Ebben is volna igaz­ság. De nem a teljes. Való igaz, hogy a mi nászutunk — nekem, az akkor 28 éves fiatalember­nek és 18 éves feleségemnek — nem valami SZOT-beutaló volt és éppen nem tengerparti uta­zás. Bizony nem. Amikor meg­érett szívünkben az érzés és az elhatározás, hogy összefonódjék az életünk, akkor 1957 március volt a dátum, amely egy egész másfajta érzést és elhatározást is megérlelt bennünk. Azt, hogy ne engedjünk az ellenforrada­lomnak és szegezzünk az ellen­forradalmárokra géppisztolyt. Beálltam munkásőrnek, a fele­­ségem meg jött velem szolgálat­ba. Éjszaka. Járőrbe. A Mű­egyetem környékén — aki meg­érte, emlékszik rá, hogy ez mit jelent! — vigyáztuk a nyugal­mat. A feleségem, aki akkor az Orionban volt tekercselő, velem együtt vállalta az éjszakázást és életveszélyt a Corvin-köz, a Práter utca környékén. Párttag is akkor lett. Hozzáteszem még, hogy apósom, aki ma 62 éves, ugyancsak munkásőr. Hát eny­­nyiben valóban a legszemélye­sebb emlékek és érzések kap­csolnak össze a munkásőrség születésével, az első szolgála­tokkal, a XI. kerületi pártbi­zottság védelmével máig. Az el­múlt másfél évtizedben legin­kább az a munka nőtt hozzám, amit most végzek. Részt veszek a lakásépítésben, mint a Buda­pesti Lakásépítő Vállalat szá­mára fuvarozó Volános, előre­gyártott épületelemeket szállí­tok. A Leányka utcai telepen, a nagytétényi telepen, a Varga ut­cai telepen, a törökszentmiklósi, a kisújszállási, a szolnoki lakó­telepeken többezer lakáshoz szállítottam blokkelemeket. Egyik-másik lakótelepen azóta is jártam már, hogy felépültek és beköltöztek a családok. Jó érzés nézelődni és arra gondol­ni, hogy én is részt vettem eb­ben, családok, gyerekek ébred­nek, fekszenek azok között a fa­lak között, amiket én is szállí­tottam nekik. Jóllehet a mi munkánk nem olyan, mint a tv-ben, itt nem sorolják fel, hogy kik mindenkik vettek ben­ne részt. Bár Szolnokon láttam olyan emléktáblát egy házban, amelyik megörökítette az első építőbrigád névsorát. A mun­kásőrségben majdhogynem ugyanezt csinálom, csak éppen fegyverem is van. A mi szál­lító és ellátó száza­dunk gondos­kodik mindenről, amire a mun­kásőr alakulatoknak szükségük van a harchoz. Itt is, ott is, ab­ban a fajta munkában vesznek részt, ami építi, táplálja, gon­dozza az életet. Ez, úgy érzem, megfelel a természetemnek. Ugyanis békés természetű va­gyok, még az összekoccanásokat is kerülöm, mostanában érem el az 500 000 kilométeres bal­esetmentességet. Azt hiszem ép­pen abban rejlik a munkásőr­ség iránti ragaszkodásom, hogy szeretem a békességet. Külön­ben miért fogtam volna érte fegyvert? : BAKOS MIHÁLY, DR. JUHÁSZ JÓZSEF: 4 Egyenruhájuk szürke, dísztelen. Legfeljebb akkor tűzik fel kitüntetéseiket, ha különlegesen nagy nap köszönt rájuk. Az öt éves, tíz éves — vagy amelyet most ünneplünk, a tizen­öt éves évfordulón. Tizenöt esztendős a munkásőrség. Tizenöt évvel idősebbek, akik alapították, vagy tíz évvel idősebbek, akik öt év múltán álltak a zászló alá. Másfél évtizeddel ez­előtt az ellenforradalommal szembeni vajúdásban szülte élet­re a munkás-paraszt hatalom erősségére ezt a szervezetet a hűség. Ők a hűség katonái. Azok, akik megélték az első napo­kat, azok akik látták őket akkor, vagy csak hírüket hallották, így emlegették őket, egyszerűen, kedves köz­vetlenséggel: a pufajkások. A pufajka, ez a munkára is, harcra is alkalmas egyszerű öltözet jelképpé vált és remél­hető, hogy éltető erővel az is marad: a munkásegyszerűség jelképe. Másfél évtizednyi haladás ruházatunkban is hozott kellemes változásokat. Elegánsabban öltözködünk. Ők is. Vannak közöttük nagyobb felelősségű, többet keresők is, de az élet bármely munkakörében dolgoznak is, a pufajkában hűek maradtak önmagukhoz. Lakásépítés és fegyveres szolgálat Sánta Imre gépkocsivezető az 1-es Volán vállalat 6-os üzemegységé­ben. A tízéves szolgálatért kapott kitüntetés után elnyerte a tizenöt éves szolgálatért kitüntetést is. Hi­vatása szerint is a gépkocsi a mun­kaeszköze és a munkásőrségbeli szolgálata ugyancsak a gépkocsi vezetését kívánja meg tőle. Ezért kértük meg, nyilatkozzék olvasó­inknak az egyformának látszó, két­féle rendeltetésű hivatásáról. — Nem voltam mindig gép­kocsivezető. Vezettem szállítási csoportot a XI. kerületi Vegyes­ipari Vállalatnál, dolgoztam a Repülőszövetségben, mint politi­kai tiszt, szolgáltam a néphad­seregben. A Volán 1. sz. vállalat 6-os üzemegységben 8,6 tonnás Skodát vezetek. Elmondhatom, hogy általában, ha nem is fáradt­ságmentes az életem, de inkább vidám, mert megelégedett va­ SÁNTA IMRE.

Next