Volán, 1972 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
n HŰSÉG KATONÁI Kétszázötven óra tanulás Bakos Mihály 80 ezer embernek Ismerős, nem kell bemutatni. Lapunkban is többször szerepelt. Cikket írt, interjút adott, informált — mindig mint a KSZDSZ Volán tröszt Szakszervezeti Tanácsának titkára. Ez egyszer más tevékenységi köréről mondja el gondolatait. Hallgassuk meg mit mond a munkásőrség egyik alapító tagja a „tizenöt éves szolgálatért „kitüntetés átvétele után. — Tizenöt évvel ezelőtt a SZOT-bandolgoztam. 1957-ben, amint egy kicsit előre haladtunk a pártszervezéssel, hozzáfogtunk talpra állítani egy fegyveres munkástestületet, amely ma is, akkori hagyományaiból meríti éltető erejét: a munkásőrséget. A SZOT-ban dolgozó elvtársakból a környékbeli szakszervezetek és építőmunkások sorából verbúválódott az Építők székházában. Előbb Építőknek hívták, később Bokányi elvtárs nevét vette föl alakulatunk. Nagyszerű pillanat volt a márciusi eskü. Az ellenforradalmárok még bújtogattak. A szájukat tépték. Még sokan felültek a nacionalista propagandának: „Márciusban újra kezdjük”. — A hírhedt ÍVTUK, amely akkor legalább annyira volt veszélyes a dolgozó tömegekre, mint amilyen nevetségesen hangzik ma, ebben a márciusban lettünk felesküdt munkásőrök. Az eskütevésünkre eljött Kádár János elvtárs is. Volt róla egy fényképem. Tíz év óta újra meg újra keresem, már tűvé tettem érte az egész lakást. Alighanem odaadtam valakinek kölcsön. Lehet, hogy egyszer egy újságban viszontlátom. Lehet, hogy faliújságkép lett belőle. Lassan történelemmé válnak az akkori nehéz napok. Néhány éve már a Vasas Asztalos János zászlóaljába tartozom. Többen kérdezték már tőlem, nem szerelek-e le, nem volt-e elég a tizenöt éves szolgálat? Nem, nem volt elég. A kor, amelyben élünk, forradalmi időszak, az átmenet időszaka, így van ezzel valamennyi szocialista ország. Az átmenet pedig nem a nyugalom, a „na most már szusszanhatunk egyet” kényelmét hozza, hanem az ellentmondásokat, aztán a megoldásokat, aztán újabb ellentmondásokat, de magasabb szinten, összetettebb módon, bonyolultabb viszonylatokban. 1956 Magyarországon. Néhány éve a csehszlovákiai küzdelmek, Jugoszláviában a manapság bonyolódó ellentétek folyamata. Mind arra figyelmeztet, hogy szükség van a hivatásos állami fegyveres testületek mellett a lakosságnak szélesebb körét átfogó társadalmi, fegyveres szervezetére is. A világ internacionalista felfogásából következik, hogy meggyőződéssel valljam a munkásőrség létjogosultságát és azon belül, szerénytelenség nélkül a magam szolgálatát ne tekintsem a tizenötödik évfordulóval befejezettnek. Kétségtelen, hogy sok a munka mindenütt és próbára teszi az ember politikai öntudatát, egyik nap a másik után. Közben még munkásőrségbe is járni csak úgy lehet, ha ki senkiben kialakult egy olyan többlet társadalmi öntudat, amely alkalmas a többlet fáradtság elviselésére. 250 óra szolgálat egy esztendőben, a pihenésre való hétvégék szolgálatba állítása szívet-lelket kíván. És még egy. A munkásőrségben az elméleti és a gyakorlati kiképzés anyagában tulajdonképpen korszerű ismereteket kapunk. Műveltségünk újabb korszerű ismeretekkel bővül. Azok az eszközök, az a felszerelés, amellyel a munkásőrségben folyik a kiképzés, magával hozza az alkalmazott tudományokból származó újabb korszerű ismereteket. Úgy is mondhatnám 250 órát tanulunk. És amíg szolgálatot adunk és tanulunk, fiatalok is maradunk. Apák és fiuk Bogáth Lajos igazgató a 21-es Volán Vállalat élén. A közeljövőben vállalata 350 rakodómunkásáról írunk, akiket ő szervezett meg, mert jó időben felfogta, hogy a rakodásbeli munkaerőhiány egész szállításbeli folyamatokat lelassíthat. Furcsa dolog, hogy megkérdezik: nem kívánok-e leszerelni, nem fárasztó-e még, vagy éppen hogy: ugyan miért nem akarok még leszerelni? Őszinte vagyok, az is furcsa, hogy az ilyen kérdéseknek enyhén szólva nem örülök. Nem esik jól. Mégis megkísérlem megérteni. 1956-ban szerveződött a KPM- ben a VII. kerületi munkásőr szakasz, amelynek parancsnokhelyettese voltam. Azóta dolgoztam a Volán Trösztben, később a mai vállalatomnak, a 21- esnek igazgatásával bíztak meg. Bárhová irányítottak is, de nem váltam meg a VII. kerülettől, csak éppen a parancsnoki teendőkről mondtam le 10 év után. Ennyi idő után nem csak általában sorolnak az első nemzedékbeliekhez, hanem a magam szakaszában éppen „az öregek” közé sorolnak. A tizenöt év politikai tartalma, a társadalmi haladás üteme, ráadásul olyan gazdag és erős sodrású volt, hogy aki azt cselekvőleg élte végig, könnyen tekintik egy szervezetben veteránnak. Na, ilyen gondolatokkal mentegetem azt a bizonyos nem szeretem kérdést, ha felteszik. Való, hogy a harcászati gyakorlatok nehezebbek már. A lövészeten már nem sikerül az élessel kiválót lőni, mint régebben. De maradok. Azt is megmondom, miért. Ragaszkodom a régiekhez. Szeretek a barátaimmal a nehezebb időkben velem összeforrott elvtársaimmal találkozni. Jól érzem magam velük és nincs erőm kimaradni körükből. Úgy érzem, a legigazibb önmagamat élem közösségünkben. A vállalati munkámhoz, az itteni felelősségemhez egy erőt adó forrás a régi megszokott munkásőrségbeli kollektíva. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy munkásőr szakaszunk változatlan maradt a változó időben. Jöttek újabbak is. Lelkesek a mai fiatalok. Nem egyet köztük segítettem beilleszkedni, és tapasztaltam, hogy politikai helytállásnak tekintik a szolgálatot. Formálódnak, nevelődnek közöttünk az ifjabbak. Még többet kellene agitálni a fiatalok társaságában, hogy álljanak közénk. Nagyon jó érzéssel gondolok mindig Breuer Zsigmond elvtársamra. Ma századparancsnok. Szakaszparancsnok helyettes volt, öt éves szolgálata után lett szakaszparancsnok helyettes. Az ő és a többiek politikai fejlődése és az irántuk érzett felelősség nem enged el a munkásőrségből. Kevés olyan meghatott pillanatot éltem át az életben, mint amikor a díszzászlóalj gyűlésén a leszerelő apa a fiának adta át fegyverét. Szolgál sorainkban apa és anya fiával, lányával, teljesítenek szolgálatot házaspárok együtt. Egész családok töltik fel sorainkat. Szülők adják át gyermekeiknek fegyverükkel együtt a hagyományokat és bízzák rájuk eszméiket. Rájuk is bízhatják, mert az ő nevelésük. S az évforduló alkalmából talán szabad azt mondanom: a mi nevelésünk. Két kézzel adni Dr. Juhász József személye a szakmában összekapcsolódik a darabáru-fuvarozással, a menetirányítással, a vasúti el- és felfuvarozással. Nemcsak azért, mert Volán trösztbeli 60 főből álló főosztálya foglalkozik ezekkel a feladatokkal, hanem, mert a feladatok újszerű megalapozásában is részes. Azok az ismerősök, akikkel például a vasúttal közös munkában találkozom, vagy a darabáru fuvarozás révén esetleg az egyetemen voltunk kollegák, a velük közös tevékenységi körben tartanak számon. Most, hogy a tizenöt éves munkásőrségi szolgálatért én is megkaptam a kitüntetést, egyikmásik ismerős rám csodálkozott: — Hát te munkásőr is vagy? Meglepett a csodálkozásuk, mert magam semmi csodálkoznivalót nem találok ezen. Még azon sem, amikor azt kérdezik, hogyan jut neked erre időd, egyéb pártbeli és társadalmi tisztségek mellett? Jut, mert az egész életre jut. És az életem nem külön ebből vagy abból a tevékenységből áll, hanem harmonikusan magába foglalja valamennyi munkát és én a magam belső gondolataiban soha nem választottam szét egyiket a másiktól. Legfeljebb úgy, hogy a napnak egyik részében ezzel foglalkozom, a másikban azzal, aztán késő este lesz és másnap más időbeosztásban újabb feladatok, újabbfajta tevékenység vár. Mint ahogy az esti egyetemi tanulás éveiben sem éreztem a kollokválgatásokat, az államvizsgákat, vagy a doktori disszertációt az egész napomtól különállónak. Volán tröszti munkámban is elégszer kellett vizsgáznom anélkül, hogy vizsgakérdéseket kaptam volna, mivel a vizsgafeladatnál is nehezebb megoldásokat követelt az élet. Ugyanígy a diploma megvédése sem látszott másnak, mint a szállítási feladatok egyikének, amit meg kell oldani. A pártszervezeti munka, vagy egyéb társadalmi funkció sem kíván tőlem más gondolkodást, más szívet, valami külön szemléletet az életnek, hanem csak azt, hogy éljem az életet aktívan és adjak magamból annyit, amennyire képes vagyok. Az a roppant feladat, amire a magyar munkásosztály is pártja vezetésével vállalkozott — meggyőződésem az, hogy ki sem tudott volna térni előle — a társadalom szocialista átformálása előbb vagy utóbb mindenkit többletteljesítményekre késztet. A gazdaság megváltoztatása, a gondolkodás megváltoztatása, a szocialista építő munka sodrása ma már egy rendkívül szélesen hömpölygő áradat. Mind szélesebb körben hozza mozgásba a népet, az egész társadalmat és aktivizálja az egyes embert. Mégpedig nem úgy mint valami hobby, hogy van aki bélyeget szeret gyűjteni, a másik meg barkácsol, hanem az egész embert igénybevevő módon mind sokoldalúbban. Ha valami csodálatos, akkor ez az. Miért éppen a munkásőrség tizenöt éves évfordulóján jutnak ezek a gondolatok az eszembe? Azért, mert nem szeretem, ha valaki úgy ad valamit, hogy a másik keze zsebben van, vagy odanyújtja, de a másikat közben egyébbel foglalja le. Az ember ha ad, adjon két kézzel. Adjon a termeléssel, a pártmunkában, a társadalmi tevékenységben és adjon igenis a munkásőrségben is. Ha kell testi fáradtságot, a harcászati gyakorlatokkal járó nagy-nagy kényelmetlenséget, a fegyverfogáshoz való kemény markolást. Jóllehet éppen szellemi munkás az illető, ülve dolgozik, tiszta, kényelmes szobában és elszokott már a hajdan végzett testi munkától. A munkásőrségben viszont valóban, szó szerint a két kezünkkel fogjuk a fegyvert. Mert dolgozni lehet körzővel, vonalzóval, ülve a volán mögött, elektronikus számítógéppel, vagy URH-val, de a munkás-paraszt hatalom védelmében a fegyvert is kézben kell tartani. gyok. Abban, hogy jó lelkiismerettel, kiegyensúlyozottan élek, része van annak is, hogy már tizenöt éve összeforrtam a munkásőrséggel. Lehet, hogy nem mindenki előtt érthető, amit mondok, hiszen nem ismernek, ezért megkísérlem megmagyarázni. Ha azt találnám mondani, hogy éppen tizenöt éve keltünk egybe a feleségemmel, tehát annyi ideje, mint amennyi ideje a munkásőrségbe tartozom, azt hihetnék, hogy egybeesik a személyes boldogságom munkásőri pályafutásommal és talán ezért tekintek olyan derűsen a szolgálatra. Ebben is volna igazság. De nem a teljes. Való igaz, hogy a mi nászutunk — nekem, az akkor 28 éves fiatalembernek és 18 éves feleségemnek — nem valami SZOT-beutaló volt és éppen nem tengerparti utazás. Bizony nem. Amikor megérett szívünkben az érzés és az elhatározás, hogy összefonódjék az életünk, akkor 1957 március volt a dátum, amely egy egész másfajta érzést és elhatározást is megérlelt bennünk. Azt, hogy ne engedjünk az ellenforradalomnak és szegezzünk az ellenforradalmárokra géppisztolyt. Beálltam munkásőrnek, a feleségem meg jött velem szolgálatba. Éjszaka. Járőrbe. A Műegyetem környékén — aki megérte, emlékszik rá, hogy ez mit jelent! — vigyáztuk a nyugalmat. A feleségem, aki akkor az Orionban volt tekercselő, velem együtt vállalta az éjszakázást és életveszélyt a Corvin-köz, a Práter utca környékén. Párttag is akkor lett. Hozzáteszem még, hogy apósom, aki ma 62 éves, ugyancsak munkásőr. Hát enynyiben valóban a legszemélyesebb emlékek és érzések kapcsolnak össze a munkásőrség születésével, az első szolgálatokkal, a XI. kerületi pártbizottság védelmével máig. Az elmúlt másfél évtizedben leginkább az a munka nőtt hozzám, amit most végzek. Részt veszek a lakásépítésben, mint a Budapesti Lakásépítő Vállalat számára fuvarozó Volános, előregyártott épületelemeket szállítok. A Leányka utcai telepen, a nagytétényi telepen, a Varga utcai telepen, a törökszentmiklósi, a kisújszállási, a szolnoki lakótelepeken többezer lakáshoz szállítottam blokkelemeket. Egyik-másik lakótelepen azóta is jártam már, hogy felépültek és beköltöztek a családok. Jó érzés nézelődni és arra gondolni, hogy én is részt vettem ebben, családok, gyerekek ébrednek, fekszenek azok között a falak között, amiket én is szállítottam nekik. Jóllehet a mi munkánk nem olyan, mint a tv-ben, itt nem sorolják fel, hogy kik mindenkik vettek benne részt. Bár Szolnokon láttam olyan emléktáblát egy házban, amelyik megörökítette az első építőbrigád névsorát. A munkásőrségben majdhogynem ugyanezt csinálom, csak éppen fegyverem is van. A mi szállító és ellátó századunk gondoskodik mindenről, amire a munkásőr alakulatoknak szükségük van a harchoz. Itt is, ott is, abban a fajta munkában vesznek részt, ami építi, táplálja, gondozza az életet. Ez, úgy érzem, megfelel a természetemnek. Ugyanis békés természetű vagyok, még az összekoccanásokat is kerülöm, mostanában érem el az 500 000 kilométeres balesetmentességet. Azt hiszem éppen abban rejlik a munkásőrség iránti ragaszkodásom, hogy szeretem a békességet. Különben miért fogtam volna érte fegyvert? : BAKOS MIHÁLY, DR. JUHÁSZ JÓZSEF: 4 Egyenruhájuk szürke, dísztelen. Legfeljebb akkor tűzik fel kitüntetéseiket, ha különlegesen nagy nap köszönt rájuk. Az öt éves, tíz éves — vagy amelyet most ünneplünk, a tizenöt éves évfordulón. Tizenöt esztendős a munkásőrség. Tizenöt évvel idősebbek, akik alapították, vagy tíz évvel idősebbek, akik öt év múltán álltak a zászló alá. Másfél évtizeddel ezelőtt az ellenforradalommal szembeni vajúdásban szülte életre a munkás-paraszt hatalom erősségére ezt a szervezetet a hűség. Ők a hűség katonái. Azok, akik megélték az első napokat, azok akik látták őket akkor, vagy csak hírüket hallották, így emlegették őket, egyszerűen, kedves közvetlenséggel: a pufajkások. A pufajka, ez a munkára is, harcra is alkalmas egyszerű öltözet jelképpé vált és remélhető, hogy éltető erővel az is marad: a munkásegyszerűség jelképe. Másfél évtizednyi haladás ruházatunkban is hozott kellemes változásokat. Elegánsabban öltözködünk. Ők is. Vannak közöttük nagyobb felelősségű, többet keresők is, de az élet bármely munkakörében dolgoznak is, a pufajkában hűek maradtak önmagukhoz. Lakásépítés és fegyveres szolgálat Sánta Imre gépkocsivezető az 1-es Volán vállalat 6-os üzemegységében. A tízéves szolgálatért kapott kitüntetés után elnyerte a tizenöt éves szolgálatért kitüntetést is. Hivatása szerint is a gépkocsi a munkaeszköze és a munkásőrségbeli szolgálata ugyancsak a gépkocsi vezetését kívánja meg tőle. Ezért kértük meg, nyilatkozzék olvasóinknak az egyformának látszó, kétféle rendeltetésű hivatásáról. — Nem voltam mindig gépkocsivezető. Vezettem szállítási csoportot a XI. kerületi Vegyesipari Vállalatnál, dolgoztam a Repülőszövetségben, mint politikai tiszt, szolgáltam a néphadseregben. A Volán 1. sz. vállalat 6-os üzemegységben 8,6 tonnás Skodát vezetek. Elmondhatom, hogy általában, ha nem is fáradtságmentes az életem, de inkább vidám, mert megelégedett va SÁNTA IMRE.