Petőfi Népe, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Illyés Gyula: Bevezetés egy Kodály­­hangversenyhez Az ünnepelt 80. születésnapján a kecskeméti színházban fölolvasta a szerző. Föllendül azonnal a karmester-pálca s megzendül — nem a zenekar, hanem ami van körben temető, megzendül ami van (ó­t fiatal!) síri mező, majtényi, mohácsi, muhi mező, ... anyádért, apádért, esendő hazádért, ami volt sírba és sárba vesző, ami volt hősvértől pirosult gyásztér, egri üszők és drégelyi vártok, onnan tör elő, amit hallani vártok — a zenekari mélyből árad elő, de nem a jaj, rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj, hanem az erő, az a múlt­ táplálta erő, mely érted száll harcba, jövő, örökös élet. Ezt, ezt kereste ő és ezt találta, kezében a pálca: vasvessző, mely a temetőt veri a marsallhoz, ha szólnak ütegei; ezt rendezi ő, az elszánt, a konok, akinek a sírok üregei dobok, dobok, ezt hozza ő, búval, de hittel is tévé, ezzel jön ő, a hangok s lelkek megváltó mestere. Karmester, nemcsak ezt a kart vezényled, jól tudod, hanem egy népet, a magyart, _ villanjon homlokod, akinek­­ hangszekrénye lett vártömlöc, temető s kéz-intésedre égre kelt a poklot-szenvedő; • ki jajból sajtoltad a dalt, búból az örömet, vereségből a diadalt —a családod, sereged, éneklő kórusod vagyunk s ki nem dalol, az is tudja már, szívós karnagyunk, mi helyes, mi hamis; mert egybe álltunk általad s az is, ki nem dalol, érzi a Lét, a Rend szabad összhangját, valahol. { Ez a felvétel ma már ritkSnság számára megy. Kecskeméten készült 1962. december 16-án, amikor a város nagy szülöttjének 80. születésnapját ünnepel­te. Erre az alkalomra látogatott a városba Kodály Zoltán, Illyés Gyula és még számosan a Mester tisz­telői, tanítványai, barátai közül. Ezen a napon került sor a Katona József Színházban népi Kodály-hangversenyre, amelynek megrendezett ün­bevezetőjeként Illyés Gyula mondta el az itt közölt verset A felvétel Vígh Tamás Katona József szobrának leleplezésénél készült Rajta: Tóth László, középen Kodály Zoltán és kocsmában Illyés Gyula látható. „Feltárta a magyar nép zenei anyanyelvét Magyarország, a magyar társadalom, a magyar szel­lemi élet, a magyar nép, mely ez idén egyik legna­gyobb művészfiát ünnepli, a 75. évét betöltő Kodály Zoltánban, egy emberöltőnyi munkát ünnepel benne, olyan művet, mely a hősies és tragikus erőfeszítések­ben oly gazdag magyar történelemben is párját rit­kítja. Hősies és nagyszerű ez az életmű, mert egyben er­kölcsi példaadás, mert mérföldkövet jelent műveltsé­günk történetében, s mert egy kis nemzet határát messze túllépő jelentőségre nőtt az egész világ számára. Művész és tudós, költő és nevelő Kodály Zoltán, mindegyiknek nagyszabású, a maga útján járó, új táv­latokat nyitó tünemény. Alkotóművész, aki a maga­teremtette szókinccsel beszél, s a maga teremtette vi­lág szépségével ajándékozta meg mindnyájunk életét, aki felfedezte és feltárta a magyar nép ősi zenei anya­nyelvét, s ezt a nyelvet nemzeti műveltségünk közép­pontjába állítva, megtanította egész népét erre az ősi­ új zengésre, aki európai távlatot nyitott egész gondolkodásunk számára, valósággal új tudományos közszellemet teremtve Magyarországon, s aki nevelői munkájával újjáformálta egész pedagógiánkat. Az is műve, ha a magyar zenei műveltség, messze elhagyva múlt századi féltudású állapotát, ma az egész világ legszebb és legnemesebb biztosítéka. Ez a nagy mű nem jött létre könnyen, s Kodály Zoltán útja nem volt sima út. Útjába állott minden idegenség, lomhaság és közöny, a magyar múlt minden kárhozatos, rossz, visszahúzó hagyománya. Évtizedekig tartott, amíg nagy kortársával és barátjával, Bartók Bélával kivívta az igazi magyar népdal egyenjogúsá­gát, amíg hazát szerzett neki saját hazájában; amíg új hangú remekműveiben kivívta egy forradalmi erejű új magyar zeneművészet létjogát, világszerte való elis­mertetését; amíg megalapozta és győzelemre vitte a mai magyar zenetudomány alapvető és példaadó ered­ményeit Sokszor küzdött egymaga a dölyfös rosszindu­lattal és értetlenséggel, de mindig ott tudta maga mö­gött, s ott érezte magában népe, a névtelen milliók rop­pant életerejét s ez az erő eleve eljegyezte Kodály Zoltánt a végső győzelemmel. Ha ma végigtekint mun­kája — hat teljes évtized! — eredményein, ott látja maga előtt az egész megújhodott Magyarországot, mely forró szeretettel és odaadó hálával néz fel rá, nagy művészfiára és tanítómesterére. Három vélemény Kodály Zoltánról J5S ' Ernest Ansermet 1 Zenevilágunkban feltű­­­nően nagy a magyar kar­mesterek, szólisták és ze­­kari tagok száma. Ezt a tényt azonban egyáltalán nem lehet csupán a ma­gyarok született muzika­litásával magyarázni. Sokkal inkább annak a nevelői köszönhető tevékenységnek ez, amelyet századunk első évtizedei­ben Budapesten három férfi fejtett ki: Bartók Béla, Kodály Zoltán és Weiner Leó. Ami ezt a zenei nevelést illeti, hár­muk közül kétségtelenül Kodály Zoltánnak volt a legnagyobb hatása. A leg­több ma ismert magyar zenész az ő tanítványa volt. De Kodály maga is zeneszerző, és mint alkotó Bartók ikertestvéreként jelenik meg előttünk. Míg azonban Bartók műveit egy rendkívül egyéni és új utakon formálódó stí­lus jellemzi, Kodály mű­vei azáltal tűnnek ki, hogy bennük a magyar zenei nyelv klasszikus stí­­lu­sban fejeződött ki. Talán ez az oka annak, hogy Kodály művei még nem kapták meg azt a nemzetközi elismerést, amelyet Bartók alkotásai. Ezzel szemben Magyaror­szágon rendkívül erős visszhangot váltott ki, kü­lönösképpen sok kórus­műve. Bartók egyébként egész spontán és minden fenntartás nélkül fejezte ki barátjának, Kodálynak zenéje iránt érzett elis­merését, és örömömre szolgál, hogy ennek a mesternek most könyvet szentelnek, egy és így lehetővé lesz szá­munkra, hogy közel ke­rüljünk korunk páiik leg­nagyobb zenészéhez. rd Benjamin Britten Korunk zeneszerzői közt bizonyára egyetlen egy sem játszott olyan fontos szerepet hazája zeneéletében, mint Ko­dály Zoltán. Bartók és­­ — közösen, de mindegyi­kük önállóan is — új, egyéni életre keltették a magyar zene Amikor Kodály nyelvét­ kompo­nálni kezdett, Közé­p- Európában a Wagner­­rajongók és a bécsi zene befolyása uralkodott. Ma­gyarország zenei nyelve abban az időben a cigá­nyok dallamaira támasz­kodott. Kodály elfordult Ausztriától, Párizsba ment és ott — 1907-ben — De­bussy zenéjével találko­zott. Ez az élmény fel­szabadította és a maga népének zenei nyelve, a magyar folklór érdekében kezdett tevékenykedni. . Először, a „Psalmus Hungarianis”-szal sikerült neki rendkívüli módon előretörni a nemzetközi fórumon: ezt a művet 1923-ban írta, és Angliá­ban először 1927-ben mu­tatták be. Ki tudná — aki akkor jelen volt — ezt az eseményt valaha is elfe­lejteni! Későbbi szimfonikus művei időközben állandó helyet találtak minden ze­nekar műsorában. Idei Aldeburgh-i ünnepi já­tékunkon abban a sze­rencsés helyzetben va­gyunk, hogy hallhatjuk kevésbé ismert kamara­zene-műveit; ezeket mind a „Psalmus” előtt írta, de nem kevésbé jellemző­ek Kodály alkotóművé­­szetére. Ezenkívül talál­kozunk még a Kodály késői korszakában kiví­vott diadalainak zengő bizonyítékaival, annak a gyermekének-hagyomány­nak a bizonyítékaival, melyet ő teremtett meg, és amely már legendássá lett. Kodály egyszer azt mondta: „Senki se túlsá­gos nagy arra, hogy a ki­csinyeknek írjon. Sőt, igyekezni kell, hogy elég nagy legyen rá.” Mindenekelőtt tehát re­pertoárt alkotott a gyer­mekeknek. És akkor hoz­záfogott az átnevelés for­radalmi munkájához. A legfontosabb ebben az volt, hogy a gyermekek maguk is megtanultak ze­nélni, ahelyett, hogy csu­pán hallgassák a zenét. Kodálynak sikerült a lap­ról való éneklés tökéle­tesítése, az intonáció és az éneklés ritmikai pon­tosságának olyan tiszta­ságával, amely eddig min­denki számára lenyű­göző élménnyé lett, aki például a róla elnevezett budapesti leánykart hal­lotta. ----- -----­Mint annyi más alkotó embert, időről időre őt is a leghevesebb bírálat­tal illették. De bátorsága és tisztessége mindig győ­zött. Most 82 éves, és ő az az ember, akit Ma­gyarországon legtöbben tisztelnek és szeretnek. Yehudi Menuhin Kodály Zoltánnal és életművével találkozni annyi, mint korunk egyik legtökéletesebb zenészét csodálni. Hazafi, zeneszerző, ta­nár — akárhogy nézzük is életét és alkotását, mindig hazájának és a hazai hagyományoknak szín- és formagazdagsá­gában mutatkozik meg. Még mindig fáradhatat­­­lanul tevékenykedve és mindig lenyűgözően, há­rom élő emlékművet ha­gyott máris hazájára és az emberiségre; zeneműveit; Bartókkal végzett kutatómunkáját, nemcsak a magyar, ha­nem az egész közép-keleti folklór területén; és bi­zonnyal nem utolsó sor­ban a gyermekek zenei nevelésének új tanítási módszerét, amelyet hazá­jának száz iskolájában máris alkalmaznak, és amelyet sok más ország­ban máris alkalmazni kezdenek. Emellett nem szabad arról a számtalan zenész­ről, szólistáról, karmes­terről, zeneszerzőről megfeledkeznünk, akiket ő ihletett meg és nevelt föl. Mi mindnyájan, akik muzsikálunk, és nem ke­vésbé mindazok, akiknek örömük telik a muzsiká­ban, mind végtelen és maradandó hálával tarto­zunk neki. •Az Akadémia­ Kiadó Kodály Zoltán 75. születésnapjára­­l megjelentetett tanulmánykötetének előszavából. A zeneszerző édesapja Kodály Frigyes, középen Zoltán 18 éves korában és az édesanyja: Jaloveczky Paulina. 1

Next