Állami Községi Polgári Leányiskola, Balassagyarmat, 1932
t ERDÉLYI MATILD f 1933. március 30.-án. (A sírjánál mondott búcsúbeszéd) Utolsót lobbant egy féltve őrzött, szelidfényű kis életmécses halavánnyá fakult, bágyadttá sorvadt, gyönge lángja. Nem kellett zúgó szélvész, tomboló orkán pusztító ereje, enyészetethordó, dermesztően fagyos lehelete, hogy elfújja; elég volt a várva-várt tavasz lágy szárnyon suhanó gyönge fugalma, hogy az immár tétován imbolygó, sápadt, kicsi lángot örökre kioltsa. Kialudt a nemrég még teljes fénnyel lobogó szövetnek és gyászos sötétség borult a két kis körre, melyet bevilágított. A családra, melynek éltető napja, szemefénye volt s az iskolára, melynek meleget és fényt árasztó, szeretetet és tudást sugárzó fáklyája volt. A fáklya csak úgy ontotta magából a sugárkévéket. Állandóan, szünetet nem tartva, lobogva égett, hogy minél több fényt s meleget áraszszon; minél többet használhasson; önmagából, saját értékeiből minél többet adhasson ! És önmagáról mintegy megfeledkezve, magát nem kimélve, mint az iskola, a kötelesség, a munka oltárán égő áldozat, áldozatos odaszánással fogyasztotta az osztályrészéül jutott kevés, de annál becsesebb, annál értékesebb, pótolhatatlan, nemes életolajat. Áldozat lett: a kötelességteljesítésnek, a szakadatlan munkának önmagát megsemmisítő, megemésztő, felégető, felajánló s a Mennyei Atyától kegyesen fogadott áldozata. Áldozatának nincs földi salakja: szálló pernyéje, üszkös zsarátnoka, kormozó füstje. Önzés, érdek, haszonvágy nem tapad hozzá! Önzetlen, tiszta, szeplőtelen az, mint a test és lélek, amelyből kigyult. Tiszta, hófehér, mint a lelke; ez az Égből aláhullott s oda ragyogva, kristály tisztán visszaröppenő fénysugár. Tiszta, mint e sok szenvedéstől hervasztott, törékeny test; ez a virágjában letört s az Anyaföld ölébe olyan korán belehulló fehér liliomszál. Oh csoda-e, ha áldozatának tudatában s veszteségünk érzetében könnyeinkkel öntözzük virágos sík ágyát!