Balkon, 1998 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 6. szám

........ a s­z­c­é­n­a m­i'iiii im im I m I csendéletek, mint inkább olyan, átmeneti mozdulatlanságba merevedett állóképek, melyek pregnánsan magukban hordozzák a mozdulatlanságot feloldó következő­ pillanatot, de legalábbis annak reményét. A képeken megjelenített múlt pedig nem egy végérvényesen letűnt (mitológián és közvetlenségen belüli) múltidőt idéz, hanem egy az erre a múltra fájdalmasan nyitott jelent, mely azonban egyre távolabb kerül attól, amit vágyakozva és kényszerűen néz, miként a történelem angyala, akit hátra, a múlt felé nézve röpít a jövőbe az idő. Kazovszkij művészete azért olyan megkerülhetetlen, mert miközben magánmitológiája egy végzetesen és végletesen magánjellegű passió stációit állítja színre (lásd a képeken gyakran ismétlődő, félrehúzott függöny motívumát), egyúttal-akarva-akaratlanul-megszólalása időpillanatának, azaz korának állapotára is reflektál. A magánszféra szempontjából, képei egy olyasfajta végletesen magányos létbevetettséget sugallnak, melynek legfőbb, szomorú-kiszolgáltatott megjelenítője-megszemélyesítője-a kutya, s melynek középpontjában e „narrátor”-figura s az érzéki szépség bálványa közt feszülő viszony áll. E bálvány egy eszményt, egy elérhetetlen ideált jelképez, egy soha meg nem elevenedő Galathea-figurát: a mű nem válik, nem vál­ rol valósággá; mindig csak közvetett bizonyíték marad. Ám a csodavárás motívuma mégis tettenérhető, ha mégoly reménytelen dolognak tűnik is. A Vénusz-figura mindig „részrehajló”, a mérleg sosincs egyensúlyi helyzetben­­ vagy csak nagyon ritka, kivételes pillanatokban (mint itt pl. a­z Arany egyensúlya, képen). Ezek a haza/ hazára találás alig hihető, villanó momentumai, melyek igazolják a csodaváró reményt, ám egyúttal, mint valószínűtlen kivételek, erősítik a beteljesülhetetlen­­ség, a megnyugvásképtelenség szabályát, s csak tovább növelik a hiányérzetet, mert ha létezik, akkor legyen.­ Ha a haza Vörösmarty lírájában „mindvégig fest is”­, bízvást mondhatjuk, hogy Kazovszkij világában (és a posztmodern világában) viszont a test haza is, de egy elérhetetlen haza, egy Tündérország. A „Csendélet a szigeten” c. kiállítás művei ezt a tündérországot jelenítik meg egy embertelenül távoli, gyakorlatilag elérhetetlen, magányos sziget képzetének segítségével. Kazovszkijtól némileg szokatlanul, most gyakran egészen közel megy az ábrázolt figurákhoz, eltünteti a középtávolságot, illetve a felülnézetet, mintegy megszünteti a distanciát, mintha erre hirtelen nem lenne szükség, mintha most közelebbről akarna megvizsgálni valamit, amihez idáig nem mehetett ennyire közel. Mint a gyermek, aki a tigrisketrechez közel merészkedve, remegve hátranéz, hogy látják-e, milyen közel van. Vágya és félelme tárgya egy és ugyanaz. S mi, a távolból, nem tehetünk mást, csak intünk, hogy látjuk, s hogy vigyázzon. Hiszen a vágy magánpraxisa szempont­jából csupán szemlélhetjük e közeledést, mi magunk azonban nem mehetünk közel. A legtöbb amit tehetünk, hogy saját hiányainkkal, saját vágyainkkal helyettesítjük be a látottakat. Van azonban egy másik, általánosabb - ha úgy tetszik, egyetemesebb - aspektus, amely mégis a magunkévá (is) teszi a vágyódásra ítéltettség e kegyetlen állapotát. Ez pedig nem más, mint amit a modernitás „befejezetlen vállalkozásaként”, illetve a modernitás be nem váltott ígéreteiként szokás emlegetni. Ezek közé tartozik-s itt nem véletlenül említem éppen ezeket - a természeti korlátok visszaszorítása, tehát a bennünk lévő természet leigázása, elfojtása, valamint a test felszabadítása a nyugati­ keresztény test-lélek dualitás elnyomása alól. A felvilágosodás leszámolást ígért az archaikus­ közösségi és az organikus­természeti világgal a modern individualizálódás szabadságáért cserébe. A romantika és a modernitás története épp ott ér össze, ahol a modernitás (és ennek örököseként a posztmodernitás) továbbviszi ezeknek az ígéreteknek a romantikában megindított problematizálását, sikeres kivihetőségük megkérdőjelezését. A tizenkilencedik század nagy, egyedi gondolko­dói és művészei jelentik annak az útnak a mérföldköveit, mely egészen a máig kanyarog, oda, ahol mi most állunk. E távoli kapcsolódások hasonlatosak a csillagképekhez melyeket a távolból kell nézni ahhoz, hogy megláthassuk a bennük kirajzolódó figurát, a rejtett tartalmat. Ezért fontos számomra a Vörösmarty-esszére való utalás, mert a költő munkásságá­nak újraértelmezése olyan kérdéseket vet fel, melyek­­ persze egyéni és korszerű (a kornak megfelelő) fénytörésben — központi jelentőségűek El Kazovszkij munkáiban is. Kazovszkij művei újra és újra, az önismétlés már-már „hősies”, nagy­szerű vállalásával, a végső kérdések végtelenül redukált számának tudatában állítja (színről) színre az archaikus makacs túlélését, kiirthatatlanságát a modernben. Teszi ezt úgy, hogy nyíltan vállalja, használja az archaikusát nyelvként, miközben pontosan tudja, hogy annak-elvileg-már nincs itt az ideje. Esztétikai szempontból ez tipikusan posztmodern effektus, mégis, az előbbi mondatba beszúrt elvileg az, ami kiveszi ezt a beszédmódot a pusztán esztétikai szférából. Hiszen képei másról sem szólnak, mint a szakrális közös (a „közösülés”) helyének (haza/test) állandó kereséséről, az ez utáni vágy elementáris erejéről, és a nem találás kétségbeeséséről.­ Az általa ábrázolt, vágyott, és éppen e vágy által állandóan jelenlévő „szimbolikus” világban test és lélek dualitása nem létezik, a teljesség közvetlenül az érzékiben, a külsőben, pontosabban a szépségben lakozik, s ezért e szépség nála nem erotikus hanem transzcendens jellegű. E szépséget azonban mindig csak metonimikusan, stilizált torzókkal jelzi, ezzel is megerősítve a közvetettség, az áttételesség, tehát a megvalósulhatatlanság érzetét, illetve a megváltás ismételt elmaradásának tényét. Ez az örökös elmaradás azonban nemcsak a vágy beteljesülésének elodázását jelenti, tehát nem csupán egy bizonyos értelemben negatív előjelű folyamatot jelöl, hanem egyúttal a lét, a létezés folyamatosságát, illetve a nemlét - ha mégoly átmeneti - elodázását biztosítja. Az állandó küzdelem energiát szabadít fel, mely alkalmas az űr, a nihil, ha nem is kitöltésére, de legalább elfedésére, kitakarására. A „por és sár”­ tudatának elviselhetetlensége Kazovszkijnál már teljes fegyverzetben, mint vállaltan mindenek fölött való érzület jelentkezik, mely már nincs meghasonlásban a „fölfelé” küldetésével (mint Vörösmartynál a haza ügyének költői tematizálása), mert nála e „fölfelé” egybeesik a Másik, a vágy tárgyának keresésével s e keresés festészetbeli tematizálásával, hiszen ez az isteni természetű, elérhetetlen Másik jelenti számára a hazát, mely az egyedüli megváltás ígéretével kecsegtet. E haza birtokbavétele, a letelepedés és felvirágoztatás aktusa azonban örökké meghiúsul, s ez Kazovszkijnál már nem „az emberek”, hanem „csak” az egyedi ember szenvedése. Ám e szenvedés nélkül nem maradna számára más csak a csikorgó kerekekkel előreforgó idő.­­ „E­zűr­ mindet látni”, in: Koldustorta, (Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1998), 16.0. Az esszében kifejtett Vörösmarty­­értelmezés, mely a modernitás alapélményének, az otthontalanság, a talaj- és mértékvesztés motívumainak megjelenését, azaz a premodern és modern találkozásának pillanatát vizsgálja, inspiráló szubtextusa jelen Kazovszkij-olvasatomnak. 2 i.m. 17.0. 3 Ha nem szenvednénk hiányt, nem vágyódnánk, mondja Lacan. Ám valaminek a hiányát csak akkor érezhetjük, ha­­ legalább az ideáját­­ már megtapasztaltuk. Amiről nem tudunk, az nem hiányzik. * „A haza ugyanis Vörösmarty lírájában mindvégig test is, méghozzá női test, melyet a ‘hamis leányka’ hordoz, s amelyhez a színlelés, a hidegség, a csalfaság, a csalárdság képezetei társulnak,” írja Balassa, i.m., 13.0. 5 Vö. Balassa szövegének egy másik locusával: „Vörösmarty felvilágosult romantikája és modern-magányos közösség­ és szabadság ideája [...] persze nem­ politikai, abban az értelemben, hogy nem­ pragmatikus (tehát politikailag nem elemezhető, nem bírálandó". Az emberi nem lelki modernizációjának költői víziója ez, „látomásos politika” (Hayden White), amely azonban műveiben soha, egyetlen helyen sem válik egyértelművé és probléma­­mentessé. Mert a hazát illető komor, baljós képzelődések egyben a lélek, vagyis az ember belső természetének megválthatatlan­ságáról, a külső természet idegenségéről (a fenséges határán), modern és archaikus állandó hasadásáról, harcáról adnak hírt. Ez a szakadék vagy hasadék, mint felismerés, mint reveláció, éppenséggel maga a modernitás antinomikus (belső) valósága." i.m., 16.0. 6 „Vörösmarty egészen a máig, napjainkig olvasható módon és mellbevágó erővel eljut eddig, vagyis az oly ismerős nihilum­­tapasztalásig, mert a puszta létet érinti meg legjobb műveiben, szavaiban. Ez azt jelenti, hogy a magyar­ nemzeti szellemi tapasztalásba engedte betörni a szabad autonómia és individualitás esetlegességélményét („por és sár”), mely állandó meghasonlásban és szükségszerűséggel jár együtt a „fölfelé” küldetésével." Balassa, i.m., 18­0. El Kazovszkij Föl is út, le is út, olaj, vászon, m x 86 cm 19

Next