Balkon, 2000 (8. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1-2. szám
■am tér Alkati I Tembori Dezső Maximalizmusok (Reinhardt + Minimal Art) Folytatás „9. Nincs az, hogy idő." (Fordítsuk így.) Mert hogy az ember ideje és az óra-idő következetlen. „Nincs ősi és modern." (Ez tetszik.) „A műalkotás mindig jelenbéli." Etc. „10. Nincs méret, mérték (lépték). A művészettel kapcsolatos érzés (érzet) szélte-hossza: nem olyasmi, hogy a fizikai méretekhez köze lehetne..." „11. Nincs mozgás. »Minden mozgásban van. A művészet legyen nyugvó.«" „12. Nincs objektum, nincs szubjektum, nincs anyag." Értsd: no matter. Lásd a régi szubj. ideális mondás: „No matter, never mind." Projektem segítőjétől (e könyvek szíves amerikai küldőjétől, Alexander Brodytól) a legközelebb Berkeley püspök szubj. idealista írásaiból próbálok kérni valamit. „Nincs szimbólum, nincs kép (image), nincs jel. Nincs élvezet, se kín. Nincs az, hogy oda se figyelve tevékenykedem, netán nem tevékenykedem. Ez nem sakkozás." Duchamp-ra utalna? Az albumnak van egy remek lábjegyzetrésze. Duchamp-t mindjárt kikeresem, már láttam, van „vonatkozás". De itt „hátul" iszonyú gazdag az anyag. El se jutok egyelőre a keresett Nagy Példaképhez (agy ellenlábashoz). Fogalmak ugranak ki, mint „konceptművészet". Nézzük. Reinhardt viszonya a minimal arthoz, írja Lucy R. Lippard, merőben formális volt (vagy, pontosabban, anti-formalista), közös késztetésen alapult, méghozzá: valamiféle „poszt-geometrikus" művészet óhajára, mely megfelelő (kizárólagos) választ kaphatna egy olyan közönségtől (!), melyet akkor pillanatnyilag a szín kommerciális művészete kötött le, a narrációé, az emocionalizmusé... mindez „nem-művészet" volt Ad Reinhardt számára. Az úgynevezett koncept-művészettel informálisabb kapcsolata alakult „csak". Ennek ellenére, mintha itt lett volna közvetlenebb a hatása. Halála után „egy ifjú tisztelője", vagy ugyanígy idézőjelbe tehetjük, „bizonyos Joseph Kosuth" kiakasztotta a „művészet-mint-művészet" dogmaszöveget a rövid életű Normális Művészet Múzeumának „asztala" fölé, ahol is az úgynevezett „anyagtalanított művészet" radikális kezdeményei születtek. Mármost, így tovább Lippard, az ultimátus (végső) festés (mű, kép, alkotás) értelmezése nem okozott gondot olyan művészeknek, akik, mint például Douglas Huebler 1968-ban, azt vallották: a világ úgyis tele van (eleve) tömérdek érdekes dologgal, tárggyal, „mit kéne nekem még hozzáadni ezekhez csak egyet is". Világos, így tovább Lippard, épp Reinhardt nem értett volna egyet ezzel, mert hogy: „A szépművészt úgy kell meghatároznunk, mint aki csinál valamit... máskülönben túl nyitott lenne az egész." (Szép!) Bár ő maga hozzátette ugyanakkor: „Nem vitás, van valami topaság (tompultság, blődség) is benne, hogy valamit csinálni. Gondolom, ennek minden művész a tudatában van." Alkalmasint nem kedvelte volna a legtöbb olyan művészetet, melynek „elődje" (őse) lett. Nem lett volna boldog ezekkel. Az a bizonyos „nyíltság", melyet ő maga tagadott, s amelyet ellenérzésekkel fogadott a szürrealistáknál és Pollocknál (!), számos művészt vezetett oda, hogy befogadjon (feldolgozzon) elemeket, melyeket Reinhardt eleve kitaszított. „Semmi eszme", egyike volt ez 12 tételének. Vicces (TD), hogy Joseph Kosuth, aki A Művészet mint Eszme című alapfogalmazványával a konceptuális művészetet körvonalazza, leszögezi, miért tartja nemzedéke legnagyobbjának Reinhardtot: „...nem a szép alkotásokért, melyeket létrehozott..." (bár ez is kedves!), „hanem mert a művészet mint eszme hirdetője volt. Művének általánosa - s nem megannyi sajátossága - teszi fontossá őt... Ami a formalista művészetben lényeges (ld. Mondrian), nem az, amit megvalósít, hanem amit mellőz. Reinhardt bármit mondott is a művészetről, arra a következtetésre vezet, hogy a művészet a gondolkodás haszontalan elméleti szintje. " Köszönjük az ultimatizmus ultimátuma jegyében! Igazán. Sokféle művészet, mely ma a koncept (nevezzük így) jegyében egyesít(ene) életet és „art" alapvetést, merőben ellentmond Reinhardt felfogásának. Ugyanakkor, és ebben a kitűnő Lippardnak megint igaza van, nagyon sok koncept-művész műveli a művészet-mint művészetet, de kizárólagosan - és, fogóddzunk meg, kizárólagosan nem művészeti anyagokkal, de közben úgy, ahogy Reinhardt kezelte a festéket (a festést). Ezek a kifejtések nagyon közel visznek törekvésemhez (meg is haladják, feleslegessé is teszik kifejtését), hogyan következtek egymásra mind e dolgok. Bár hozzátenném: míg Ellsworth Kelly példáján meg nem néztük (és láttuk), hogyan játszik bele szervesen még az európaiasság is „az elemibb vízen túliba", elsietett, felesleges, becsületszóravaló lenne minden ilyen tartalmi-lényegi periodizáció. (Az időbelit már láttuk pl. Newman esetében. A hitel másutt van.) Ebben az értelemben (hogy, szerénykedés nélkül mondom, a magam vízen inneni, tájékozatlan, de talán releváns kísérleteit a 60-as évek kora sötétjéből és Magyarországról, feledjem), Lippard jól fejti ki (ellenőrizni lehet): Kosuth „Investigation"-jei, a számunkra kevésbé ismert Ian Wilsontól az „Oral Communication" (sic), Robert Barry meghatározhatatlan meghatározásai stb. ahogy vásznon festékkel a fekete festmények, ráadásul a „modern" festészet kritikai „fejlődésének" mezején kívül szintén. Ez a meredek állítás. Gondoljunk bele: a vörös és a kék Reinhardtok... s akkor (Nolandet nem is néztük) Kelly éles pirosai és zöldjei stb. vagy Newman vékony sávjai, melyek szinte ordítják a nagy „tiszta" felületek közt: ilyen szűkre szorult valami. Magam inkább az átfedések szövevényét vélem látni. És épp így emelkedik ki Reinhardt jelentősége: a sem teoretikusnak, sem gyakorló festőnek „tisztán" meg nem maradó maximalistáé. Aki e széles terpesszel áll épp egy helybecövekelten. Elméletileg az „ultimátus" (lezáró) festmények lehetetlenné tették volna, hogy Ad Reinhardt után bárki is művészetet csináljon még. (Ugyanezt költészetben is el lehetett volna mondani... és töredelemmel bevallom, sokáig mindig a végső vers stb. gyakorlatilag megvalósítható eszméje cibált valamerre, míg át nem állt a tér, „a táj", hogy nincs semerre, és mindenfelé van. Minden felé, csak nem biztos, hogy „valami" ott bármi is, tehát a „minden" nincs, csak elemi erővel a késztetés, a „Felé".) •kick Nem vitás, idézem Lippardot, senki sem vehette személy szerint szó szerint Reinhardt végszavát, de igen sok művészt rákényszerített ez a kiindulás arra, hogy átgondolja, mi is volt Reinhardt feketéi „előtt", így Reinhardtnak az a követelése (megállapítása), hogy „nincs eszme", ráadásul hogy ez egy olyan művészet „kerete-Ad Reinhardt