Balkon, 2001 (9. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1-3. szám

műgonddal kivitelezett Lépcsőház makettje a lakótele­pek ajtó mögül leskelődő, bizalmatlan szomszédjává teszik a nézőt. Ha szerencsénk van, egymással szemben is kukucskálhatunk valamely vállalkozó kedvű néző­társunkkal. Sajnos, a »lépcsőház" felől sohasem jön senki. HALÁSZ PÉTER fekete monitorában egy halványlila neoncső tükröződik a végtelenségig. Mintha a képcsőben futó impulzusként próbálnánk Sziszüfoszként a képernyőre jutni. Rendkívül üdítő és friss FÓTI LÁZÁR videója, az Otthontól az iskoláig. A számítógépen teremtett nő történetét a klubban dolgozó lányok is szívesen újranézték velem. Sikeréhez nyilván hozzájárul a mű humora és a romantikus hepiend. Az ismétlésekkel létrehozott, ügyetlen mozgások bájosak, akárcsak maga a történet. Külön érdeme, hogy nyelvezete igazi videó-nyelvezet. Nem akar sem filmes, sem televíziós lenni és nem is »művészkedik”. Ugyanakkor grafikája, a videón is szereplő mesterséges nő egymásra vetített rajzai, valódi képzőművészeti gondolkodást árulnak el. Benkő BORI fotósorozata egy jel értelmezési lehetősége­it vizsgálja a kontextus függvényében. A mű tehetség­ről, jó szemről árulkodik. A probléma csak az, hogy nagyon sok hasonló munka született már az utóbbi időben. SÁFRÁN DÓRA két, felhős eget ábrázoló festményének felszínét kis négyzetekre bontotta, s egy­­egy nagyobb részt „kép-a-képben" mintára színekkel is kiemel. Ez a felbontás mintegy rácsként, szűrőként áll a néző és az egyébként banális néznivaló közé. Az unalomig ismert kép újfajta látványként jelenik meg. A színek, a foltok, a formák válnak fontossá úgy, hogy ezeket az elemeket alaposan megfigyelve jutunk el végül is az értelmezéshez, a felhő felismeréséhez. VARGA György Bálványos Leventéhez hasonlóan kisebb elemekből állít össze egy nagy, zárt formát. Ő azonban nem fotót, hanem monokróm, festett vásznakat használ. Művét kifinomult arányérzék és gondosan kiválasztott színek jellemzik. Minden műben így vagy úgy jelen van a geometria fegyelmező ereje. Ez segít kordában tartani a szanaszét futó gondolatokat és formákat, hisz önmagában a fiatalos lendület nem vezetett volna a környezet sikeres legyőzéséhez, egy jó kiállítás létrehozásához. Fóti Lazar Otthontól az iskoláig, 2000 a s­z­c­é­n­a­­ - • A Marcel Duchamp-díj első nyertese Pole­me II Centre Georges Pompidou, Galerie 3 2­001. február 28-ápri­l­i­s 3­0. S­cu­lpt­u­r Sort­i­e­r Station Stalingrad m­eTr­e­a 11­o­m­as 2001. áprils 29 — j­únius­ 2­9. A francia művészet nemzetközi megismertetésén fáradozó társaság, az ADIAF keretén belül alakult, múzeumigazgatókból és magángyűjtőkből álló nemzetközi zsűri első ízben ült össze, hogy odaítélje a Marcel Duchamp-díjat egy olyan Franciaországban élő művésznek, aki a vizuális művészetek valamely területén kiemelkedő színvonalú tevékenységet folytat. A hat jelölt, Pierre Bismuth, Rebecca Bournigault, Claude Closky, Thomas Hirschhorn, Felice Varini és Xavier Veilhan közül a zsűri választása Thomas Hirschhornra esett, aki a díjat a Pompidou Központban, saját kiállításának megnyitóján vehette át. A Marcel Duchamp-díj ugyanis nemcsak jelentős összegű, 200 ezer frankos pénzjutalommal jár, de két hónapos kiállítási lehetőséget is nyújt a nyertesnek. Az 1957-ben született svájci THOMAS HIRSCHHORN 1984 óta él Párizsban, de csak 1986 óta foglalkozik képzőművészettel, korábban alkalmazott grafikusként dolgozott. A Pompidou Központban most bemutatott munkája, a Pole-Self elmélkedés a kultúráról és a hatalomról, a globalizációról és a szociális igazságtalanságról. A terem falait könyvlapokból készült girlandok, börtönből való szabaduláshoz szükséges szerszámok és divatfotók borítják. A legkülönfélébb témájú és színvonalú, láncokra függesztett könyvek sűrű sora képezi a »kerítést". A könyvek között átbújva és ezzel zajos lánccsörgést idézve elő bejutunk a belső térbe, ahol többek között kötélből és láncból készített kompozíciókat, összetört tükrök darabjaiból emelt dombot, eligazító táblákat és hólánccal ellátott autógumikat találunk. Ezek egy részét gondolati kapcsolat, míg másokat valódi láncok fűzik egymáshoz. Itt kapott helyet a kidobásra ítélt könyvekkel megtöltött hatalmas méretű szemeteszsák, a „Poubelle capitaliste", a kapitalista szemétláda is. Mint más alkotásainál, úgy a művész a Pole Self esetében is, a közönséges, hétköznapi tárgyak mellett más egyszerű anyagokat, hulladékfát, alufóliát, kartondarabokat, újságkivágásokat használt fel. Hirschhorn egy másik szobra (mert ezeket az összetett műveket szobroknak nevezi) bár a Pompidou Központ tulajdonában van, most még nem látható. Csak néhány hét múlva kerül bemutatásra, és nem az épületen belül, hanem a Stalingrad metrómegálló bejáratánál. A 1997-ben készült, tíz, sokféle tárggyal megtöltött üvegvitrinből álló, két és fél méter magas, tíz méter hosszúságú és három és fél méter mélységű Skulptur Sortier Station a Pompidou Központ tulajdona ugyan, de mint a művész írja, „...független a Központtól. Maga is egy kis központ. Egy állomás a térben. Egy hold... Saját energiájával, saját sugárzási zónájával... Programozott és meghatározott, de szabad és elkülönülő. Ezért nincs szükség ennek a műnek a létezéséhez a Központ materiális és vizuális jelenlétére." Több hónapos keresés után esett a választás a Stalingrad állomásra. Hirschhorn olyan helyre szánta szobrát, ahol emberek sokasága fordul meg, de nem egy művészi alkotás befogadásának céljából, hanem mert hétköznapi életüket élik, buszra várnak, telefonfülkében beszélnek, a metrólejáróba vagy másfelé igyekeznek, és közben szemük megakad a furcsa látványon. Ugyanakkor bízik abban, hogy a szokatlan helyen felállítandó szobor kedvéért a kortárs művészetek múzeumhoz szokott kedvelői is ellátogatnak majd a külvárosba, és szobrával együtt az azt körülvevő környezetre is fordítanak némi figyelmet. Thomas Hirschhorr Relief abstrait Nr. 936 39

Next