Balkon, 2002 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám
Balkohr 2002 Amikor első ízben próbáltam felvetni az álnevet használó művészek problematikáját, s jegyzeteimet Marcel Duchamp, illetve Rrose Sélavy esetével igyekeztem bevezetni, még csak nem is sejtettem, hogy a zajló élet egyik eseménye új dimenziót ad Duchamp névhasználatának. Csakis a véletlennek köszönhető, hogy a balkáni történések sodrása olyan újabb művészettörténeti adalékot vetett napvilágra, amilyet még Desnos sem volt képes megálmodni, holott az a mendemonda terjedt el róla, hogy álmában másokkal azonosította magát: „Leggyakoribb 'mása' a New Yorkban élő első dadaista-szürrealista festő, sakkmester, tréfacsináló és szójátékfaragó, Marcel Duchamp. Desnos annyira 'azonosul' képzeletbeli másával, hogy nevében - álnevén: Rrose Sélavy - nyilatkozik, s az eredetihez némileg hasonló szójátékokat álmodik (Duchamp gyakran szignálta műveit e szójátékálnéven: Brose Sélavy - olvasva: Eros c'est la vie, tehát: Erosz az élet).” Erőteljes álombéli aktivitásának ellenére Desnos minden bizonnyal megfeledkezett a Brose Sélavy álnév eredeti viselőjének, Marcel Duchamp polgári nevének egy csupán minimális korrekciót igénylő, a délszláv kultúra kontextusához idomuló változatáról, melynek egyik fonetikai előnye, hogy a szláv ajkú művészetkedvelők számára jóval megkönnyíti Duchamp elő- és utónevének helyes kiejtését olyankor, amikor az eredeti ortográfiai változatban jelenik meg. ..Marcel Duchamp". Bár a szerbhorvát helyesírási szabályok értelmében az idegen név megtarthatja kiírásának eredeti formáját is - ilyenkor okoz bajt a beavatatlanoknak a helyes kiejtés -, a gyakorlatban mégis a fonetikus kiírás az elterjedtebb, jórészt a cirill írásmód túltengésének köszönve. Marcel Duchamp ilyenkor Marsel Disan-ként jelenik meg, mivel a szerbhorvát az „ü" hangot „i"-vel helyettesíti. A Marsel Disan fonetikus változat plusz egy dimenziós alakja egy 1981-es decemberi délutánon született meg az éterben, a leghallgatottabb belgrádi rádióállomás, a Studio B hullámhosszán. Egy kiállítás felrakásának a szünetében ugyanis mikrofonhoz kérték ALAN FORDot, aki beszélgetés téren Bevezetés a Monty Cantsin-levelezés I rejtelmeiből Második rész "eközben említést tett egyik, a Mona Lisa-jelenséget tematizáló vizuális költeményéről. Ezen a munkán tudniillik Mona Lisa ajkai közül szóbuborék tör elő. ..Ja volim Disana", illetve: „Szeretem Duchamp-t”. Ennek a kedves alkotásnak nem is annyira értelmi vetülete s a hangulatát belengő enyhe iróniája okozta a félreértést, hanem az interjúalany, tudniillik Alan Ford kiejtésében, hanghordozásában bekövetkezett torzulás, amely nagyon könnyen Dusánként hangozhatott a délutáni közönybe merült rádióhallgatók fülében. Itt azonban a Dusán még nem volt oly egyértelmű, talán csak a művészeti kérdésekben járatlanoknak tűnhetett annak. Ám az történt, hogy az események rádupláztak, s immár félremagyarázhatatlanul és visszavonhatatlanul a szerbiai Marcel Dusánná keresztelték át a kozmopolita Marcel Duchamp-t. Ez már nem is kimondott, az éterben szertefoszlott, hanem leírt, ólomba öntött, félkövér betűkkel nyomatékosított változata volt a Dusánnak, s a Student című egyetemista lapnak a kérdéses kiállításról szóló beszámolójában látott napvilágot. S hogy nem nyomdahibáról van szó, bizonyítja az eset ismétlődése egy sorral lejjebb, summa summarum: „Szeretem Dusánt". Vagy fél év telt el azóta, hogy az álneves művészek első része megjelent. Egyrészt a Dusan-história, másrészt Monty Cantsin újabb felbuzdulása, levéláradata késztetett arra, hogy alapfokon rendszerezzem a dolgokat, vagyis hogy hírül adjam, ne pedig önzőn magamnak tartogassam az álneves művészekről szóló szórakoztató történeteket. Harmadsorban pedig Alan Ford is rádöbbent önmaga kilétére, amit hozzám intézett, végtelenül őszinte vallomása is bizonyít. Ezért levelét szintúgy beépítettem a meglevő szövegszövet szálai közé. „Kedves Art Lover! Roppant érdekelnek a Monty Cantsin körüli dolgok, többek között Kosznovszki Márton halálának pontos ideje is. Ha 1976 márciusának első felére esik, úgy időbelileg összevág egy akkoriban kipattant, egészen más témájú regény ötletének létrejöttével. 1976. március 13-án, úgy emlékszem, felhős és meleg volt a reggel. Ötletem támadt egy a Szabadka városához, a családomhoz és őseimhez fűződő, eposzi terjedelmű történelmi regény megírásához, melynek stílusát a dokumentáris-fantasztikus realizmus határozta volna meg. Ezenkívül szándékomban állt, hogy a műbe beépítsem azokat a tapasztalatokat is, melyeket 1970-től idáig az új művészet területén végzett tevékenységem során szereztem. A regénynek ezeddig csupán első fejezete készült el, s néhány töredéke Anatéma címmel meg is jelent a Rukovet című szabadkai folyóirat egyik számában. A közzétett részletben azonban nyoma sincs az új művészeti lehetőségek kamatoztatásának, ami bizonyos értelemben útját állja a rendelkezésemre álló hatalmas forrásanyag végső megmunkálásának. így feküdt ez az egész sikertelen próbálkozás már jó ideje, egészen addig a pillanatig, amikor elolvastam a szövegedhez csatolt Monty Cantsinleveleket, felfogván: ez az, amit én is prózámba szerettem volna építeni. A közölt anyag .