Balkon, 2003 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6-7. szám

Stefan Heidenreich CumA művészet intézményi kerete Például: Marcel Duchamp Man Ray Marcel Duchamp, 1­930 A művészek élettörténete csak igen ritkán választható el attól az állapottól, amit az intézményi keretek teremtenek. Egy-egy művész munkássága normális esetben egy bizonyos időszakhoz és a kortársak jóvoltából létrejött környezet­hez kötődik. Az, hogy Marcel Duchamp egyaránt részese a modern festészet­nek és a fél évszázaddal későbbi művészetnek, nem annyira a művész szemé­lyes elhatározásán, hanem inkább környezete alakulásának köszönhető. Azok a helyzetek, amelyekben Duchamp találta magát, a huszadik század végének művészeti fejlődését előlegezik. Éppen ezért, Duchamp életrajzának minden pontja két oldalról világítható meg: bizonyos szituáció nonkonformista kezelé­seként, illetve olyan rendkívüli helyzetként, amely a művész döntéseit egyálta­lán lehetővé tette. Az életrajz első olvasatát a másodikkal helyettesíteni annyit jelent, mint egy személy életének eseményeiből intézményi összefüggésekre következtetni. Ezáltal válhat világossá, hogy miként is válhatott Duchamp a század második felének művészeti előképévé. E fejlődés csupán magából az életrajzból nem, hanem a művészet egészének helyzetéből magyarázható meg. Duchamp életrajza az ott megvalósult változások egyfajta tesztje. A modern eredetileg annyit jelent, hogy „éppen akkor", illetve „most". Ahhoz, hogy valaki a modernizmusban nevet szerezzen magának, szükséges, hogy ott legyen, ahol történelmi események zajlanak. Nem csak arról van szó, hogy a megfelelő helyen kell lenni, hanem a megfelelő időpont is fontos. Marcel Duchamp éveken át ott volt a megfelelő helyen, de mindig csak későn. A siker a modernizmusban információ kérdése. A művészeti kommunikáció és szervezés kritikusokon, publicistákon és zsűritagokon múlik, akik a különbségek koordiná­táit meghatározzák és a mindenkor érvényes izmusokat elfogadják. Ők azok, akik kiválasztják, hogy épp mi érvényes, s ezzel teljesül a modernizmus alapfel­tétele. Ebben a játékban az időrend túlszárnyal minden más lehetséges rendet. Duchamp számára 1911 -ben kínálkozott a lehetőség, hogy a legújabb irányzat részesévé váljon. Előtte nyolc éven át, több-kevesebb időbeli fáziseltolódással, a menő stílusirányzatok másolásával foglalatoskodott. Egymás után festett hasonló képeket mint Cézanne, Matisse vagy a fauvisták, amit ő maga később „úszóleckéknek’’ nevezett. A kubizmusnak viszont már nem a nyomában úszik, hanem vele együtt. Igaz, első kubista alkotásai még olyan eklektikusak voltak, hogy velük bizony még elsüllyedhetett volna. A „kubizmus" fogalma már 1­908-ban, egy Braque­­kiállítás nyomán kialakult. Duchamp már megint késett volna, ha a műkereske­dő Kahnweiler nem halogatta volna az új stílus érvényre jutását. De az ő vásár-Részlet a szerző Was verspricht die Kunst? [Mit ígér a művészet?] című könyvéből [Berlin Verlag, Berlin, 1998.]­ lási és kiállítási stratégiájának köszönhetően az alapítók, Pablo Picasso és Georges Braque képei ekkoriban nem kerültek a nyilvánosság elé. Kahnweiler hagyta, hogy védencei titok­ban dolgozzanak. A későn kapcsoló Duchamp csak e habozás­nak köszönhetően válhatott az irányzat egyik legfontosabb képviselőjévé. Picasso tanítvá­nyai az új festésmóddal 1­91­0-ben rukkoltak elő a nyilvánosság előtt. A kritikusok, minde­nekelőtt Guillaume Apollinaire azt tanácsol­ták a kubisták második gárdájának, hogy csoportként lépjenek fel, mert ezáltal bizto­síthatják maguknak a kellő figyelmet. A Füg­getlenek 1­91­0-ben rendezett szalonja óta a kubizmus nyilvános vita tárgya. A csoport vezetői Gleizes és Metzinger, Duchamp vi­szont nincs közöttük. Ebben az időben Marcel és fivérei, Gaston Duchamp meg Raymond Duchamp-Villon hetente találkoz­nak a többi festővel Gaston műtermében. Az új kubisták fő szószólói, Gleizes és Metzinger, olykor szintén felbukkannak közöttük. Az 1911 -es tavaszi szalon újabb botránya után az őszi az áttörési lehetőséggel kecsegtet. Duchamp az új stílus követésére buzdítja fivéreit és néhány festőbarátját. Ekkoriban látogat el Braque műtermébe és ebből az időszakból származnak első kubista képei. Az új csoport Raymond Duchamp hathatós se­gítségével szervezkedik az őszi szalonra, aki egyben a rendezvény zsűrijének is tagja. A kubisták második vonulata iránt óriási az érdeklődés. Egy bátortalan festészeti próbál­kozással Marcel Duchamp már bebizonyítot­ta: tudja, hogy kell kinéznie egy kubista alko­tásnak. Előre lehet sejteni, hogy az 1­91­2-es év meg­hozza az áttörést a kubisták számára. Duchamp is ott akar lenni, s valami nagyot szeretne produkálni. Botrányt akar csinálni. Terve sikerül, még ha nem is úgy, ahogy várta. Hogy a festői versenyfutásban kollégáit egy lépéssel megelőzze, az ösztönzést ezúttal nem a festészetben keresi. Előkép gyanánt a fizio­­lógus Etienne Jules Marey egyik krono­ fotog­­ráfiáját választja. Az 1­880-as években Marey főként járkáló embereket fényképezett, oly

Next