Bányászati és Kohászati Lapok, 1868 (1. évfolyam, 1-24. szám)
1868-01-31 / 2. szám
joggal — az egység nevét átruházva, az egységet többször magában foglaló nagyobb terjedelmű tárgyra — azt is mondhatná valaki hogy a „végvászon“ nem végvászon, hanem „mértékvászon.“ Ha egy magyar ajkú bányásztól azt kérdjük milyen bányamértéke van ? korlátolt-e , vagy örökmélységű, függelék-e, vagy külmérték ? a bányász bizonyosan zavarba fog jőni; mert ismervén a mérték jelentését, s tudván azt is, hogy bányája birtokterületét „határnak“ nevezik, a „bánya-mérték“ alatt nem bányája birtok területét, hanem valami olyan egységet — ölet, vagy lábat — fog érteni , mellyel a bányabirtokok fel szoktak méretni, vagy a mellyel a bányákbani méréseket szokták eszközölni. Tehát minthogy a mondottak szerint a „mérték“ szónak ezen egységi jelentésén kívül minden más értelmezése eszmezavarra szolgáltat alkalmat , a bányabirtok terültének elnevezésére tartsuk meg a régi, a magyar bányászok közt alkalmasint már századok előtt is használt „bányahatár“ elnevezést, mert a milyen könynyen megérhető az örök mélységű — korlátolt mélységű — függelék — külbányahatár, (Grubenfeld mit ewiger — mit begränzter Teufe, Anhangfeld, Tagmasz) éppen olyan érthetetlen : az örökmélységű — korlátolt mélységű — függelék — külmérték.*) Az ilyen, a szószerinti áttételből származó a magyar nyelv természetével össze nem férő elnevezéseket a műnyelvész csak úgy kerülheti ki, ha nem annyira a műszó, szószerinti jelentésére, mint azon eszmére fordítja figyelmét, melyet a képzendő műszónak képviselni kellene. A hibás műszóktól — ha azok a gyakorlat által elfogadva, a szótárba be vannak sorozva, későbben bajos menekülni; mert a múltak iránti kegyeletből, a jövő nemzedék is éppen úgy mint a mostani, a múltra hivatkozva igy fog okoskodni: ezen műszókat bírálni nincs jogunk ; a gyakorlat ezeket már szentesítette; akik ezeket alkották a szaktudományt bizonyosan azok is esmerték, s tudták, hogy ezt vagy ama műszót mért nevezték igy el. Jól idomult, olyan műszó kitalálására, mely a kifejezendő tárgy- vagy eszme értelmének hű kinyomata — tehát könnyen megérthető legyen; s azon kivül a magyar nyelv szabályai szerint legyen alakulva, csak több gondolkozás, s a hasonjelentésű szók közti mélyebb buvárlat vezethet. Tehát ha azt akarjuk, hogy műnyelvünk gyarapításánál, fáradozásainkat óhajtott siker koronázza, hogy a bányászati, fémészeti, s erdészeti téren, erőteljes s olyan műszók jöhessenek létre, melyekben a tisztán átérzett szaktudomány mellett, a nyelv-szellem is fellelhető legyen, melyektől a méltánylatot az utókor se vonhassa meg, akkor — midamellett is, hogy lehet olyan eset, midőn valamely műszó kifejezésénél egyszerre jó szóra bukkanunk — a műnyelvész a rögtönzést kerülje, mert a hasonjelentésű szókban a magyar nyelv gazdag. A szó, találónak látszó szó szerinti jelentését vegye Konczkés alá; a nyelv szabályai szerint bírálja szigorun; keresse fel mind azon szavakat melyeknek értelme a kifejezendő műszó értelméhez közel állni látszik, s nem kötve magát a szó szerinti értelemhez műszava idomitására azt fogadja el anyagul, a melyik a kifejezendő tárgy, vagy eszme leglényegesebb tulajdonságát képes kifejezni, s legalkalkalmasabb arra, hogy ragozással, vagy mással összetéve — abból egy rövid, széphangzásu, módozataiban is könnyen hajlítható s kimondható műszó származhassák. — Például: a fémekről tudjuk, hogy azok közül egyik alsóbb, a másik magasabb hőfoknál, egyik mint fém, a másik mint éleg, de kivétel nélkül mindenik — ha illő hőfokot tudunk előállítani — gőzzé válik, s elpárolog. Ennélfogva az olvasztásnál, valamint a pergetésnél is, részint fám, vagy éreg alakbani elpárolgás útján, — részint az által, hogy az illó testek, más testek parányait is magokkal ragadják — egyik, vagy másik kinyerendő fémben veszteség (Feuerabgang) történik. Ezen veszteség azonban nem közvetlenül a tűz, hanem a tűz által eszközlött magassabb fokú hőség által idéztetik elő. Mire nézve a „Feuerabgang“ kifejezésére a félig meddig használatban lévő „tűzt apadás“ nem elég találó, s erős kifejezés, mert nem fejezi ki tisztán azt, hogy ezen veszteséget nem akárminő tűz, hanem egy olyan erősbült tüzelés okozza, mely a hőséget képes magasra fokozni, s mert azon eszmének hű kinyomatát, hogy a mi ezen hőségben a fémekből elapad, az tökéletesen kárba megy — a „tűzt apadás“ utolsó tagjában sem találhatjuk fel. Tehát, ha a „Feuerabgang“ kifejezésére anyagul „hőség“ és „kár“ két szót használjuk fel — a „hő-korlat“-ban nézetünk szerint a fentebbi körülmény kifejezésére, az előbbinél sokkal találóbb, s erőteljesebb magyar műszót fogunk nyerni; mert ez, a bőség általi károsulást tisztán kifejezvén, nincs meg benne azon utóbb említett két hiány; elég jó hangzású, módozataiban is könnyen hajlítható, rövid, s mint a ,,tárlat, üzlet, bérlet“ — ,,lat“ ,,let“ raggal hasonszerüleg lévén alakítva — öszhangzásban van a nyelv szabályaival is. *) A magyar nyelv természetéhez tartozik még az is, hogy a szókban minden mássalhangzó után, magánhangzó következzék, hogy a két külön mássalhangzót egymás mellett,sem elején, sem végén a szónak gyök szókban nem igen tűri meg. Magyar szókban az al- és felhangok sem következhetnek egymás után akár hogy. A műnyel*) A „hőkorlat“ iránt sem oszthatom t. munkatársunk nézetét, mert e kifejezés sem azt jelenti amit akar ; a kár, veszteség, fogyaték, vagy apadás a fémből történt, ez tehát csak fém-kár, fémveszték, fém-fogyaték, vagy fém-apadék-nak nevezhető, egy elébe teendő melléknévvel azután meg lehet az üzletfolyamot is jelölni, melynél a veszteség történt, például: olvasztási, pörkölési, csurtatási, lúgzási, s. a. t. fémveszték. Szerk. *) Egy bányatelek több mértékből állhat, így tehát, ámbár a „mérték“ nem jó hangzású, de jobb hiányában minden következetlenség nélkül használhatjuk. A „bányahatár“ szót jobb lenne talán csak annak kifejezésére használni, amit valójában jelent. bányahatár (markscheide.) Szerk .