Barátság, 2006 (13. évfolyam, 1-6. szám)

2006 / 5. szám - Varga Ilona: Szerettem a szabadságot

Szerettem a szabadságot Sokan csak a Cigány Bizsu néven ismerik. Azt, hogy naiv festő, hogy festőművész, hogy - Solymár József közreműkö­désével - emlékiratíró, aki járatos a cigány művészvilágban bizonyára ők is tudják. Azt valószínűleg csak jóval keveseb­ben ismerik róla, hogy 1956-os tevékenységért hét év börtönbüntetést kapott. A Bizsu néven megismert Corvin közi felkelő, hazánk első cigány származású tábornoka, az 1956-os forradalom során kifejtett tevékenysége elismeréseként ugyanis néhány évvel „Maléter ezredeséből” nyugállományú dandártábornokká léptették elő. Dilinkó Gábor József fes­tőművészt idén október 23-án a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Mit jelent számára ez az elismerés, mit gondol ma 1956-ról? Erről beszélgettem a dandártábornok úrral, Cigány Bizsuval. - A nemzetőrségben voltam benn 1956-ban. Ott ezredesi rendfokozatom volt. Huszonöt vagy hu­szonhatunkat terjesztették fel előléptetésre. Göncz Árpád köztársasági elnök úr előléptetett minket. Ve­lem együtt két roma tábornok lett. Nagyon nagy megtiszteltetés, de én nem vagyok különösebben oda attól, hogy dandártábornok vagyok. Ezzel azon­ban - tudni kell - semmiféle kiváltság nem jár: se nyugdíjemelés, se semmi. A romákat meg aztán vég­képp nem érdekli, nem is tudják, hogy milyen rang. Nem tudják. Én mindig vagy Gabi bácsi vagyok ne­kik, vagy Cigány Bizsu. - Gábor bácsi! Mióta Bizsu? - Jaj! Gyerekkorom óta! Szerettem a rézláncokat meg a rézgyűrűket. Hát milyen a roma gyerek? Gazdaság - büszkeség. Aztán egyszer a családban azt mondta valaki: ez a gyerek tiszta bizsu. Mit tud­tam én, hogy mit jelent?! Ha bizsu, hát bizsu! Rajtam ragadt. Aztán még a kutyámat is úgy hívták. Bizsu­nak. Tizenkét éves koromtól egész Újpesten úgy is­mertek, hogy Cigány Bizsu. Én egyébként egy na­gyon jómódú cigány családban nőttem föl. Engemet a nagyszüleim neveltek. Az én nagyapám a magyar honvédségnek szedte össze a lovakat. Én az egész országot becsavarogtam a nagyapámmal, kocsival. - Mi vitte el Gábor bácsit akkor a forradalmárok közé? - Megmondom én. Az anyám forradalmár volt. Ő 1919-ben részt vett a forradalomban. 1945-ben értet­tem meg anyámat, akkor mesélte el ezt énnekem. Lehet, hogy örököltem anyámtól ezt a vért, vagy mit tudom én? Szerettem a szabadságot. Én képes vol­tam Szegedre gyalog elmenni. Elmentem gyalog Szombathelyre is a nénémhez. Kecskemétre is elgya­logoltam. Szóval én afféle csavargó­ típus voltam. Nagyon szerettem az igazságot is. Én egy olyan isko­lába jártam, ahol mindig azt mondta a tanárom: „jó magyar az, aki szereti a hazáját". Amikor kitört a forradalom, felkerestem a Corvin közt, hogy mi van ott, mert az élettársam, a Kócos az már ott volt. - Nem is tudta pontosan, hogy mit fog tenni, hogy mi történik ott? - Őszinte legyek? Az elején kilencven százalék­ban senki nem tudta, hogy forradalom van. Nem szabad mondani, hogy valaki forradalmárnak állt, meg az elejétől tudta, hogy mit fog, hogy mit kell csinálni... A világon senki nem tudta azt! Elkezdtek lövöldözni, elege volt a népnek abból, amit addig csi­náltak vele: a börtönből, a kitelepítésekből. Megelé­gelte a nép. Amikor odakerültem a Corvin közbe, mindenki ismert engem, hiszen a VIII. kerületben nőttem fel.­­ Azt azért mondjuk el, hogy Kócost nem véletlenül kereste! — Hát az élettársam volt, négyhónapos terhes volt és féltettem. Megyek a Keletinél. Kérdezem az arra járókat: Nem láttátok Kócost? Erre azt mondják, hogy a Corvin mozinál futkos, akkora puskája van, hogy nagyobb mint ő. Jézus Mária! - mondom magamban. Hát elmegyek. Ott is kérdem: Nem láttátok Kócost? Erre ahelyett, hogy válaszolt volna az illető, vissza­kérdezett: miért nincs fegyverem? Minek? Hát én nem azért mentem oda. Sokan azért lettek 1956-ban forradalmárok, mert látták azt a sok gyereket puská­val futkosni. Mert bátrak voltak, bátrabbak, mint az idősebbek. Kócos 23-án került oda, én meg egy nap­pal később. Sok értelmes ember volt ott a Corvin köz­ben. Ihász-Kovács volt a főparancsnok, és látta, hogy énrám ott a csoport felnéz. Ha elmentem valahova, akkor az egész Corvin köz kiürült. Mindenki jött utá­nam. Azt, hogy így belekeveredtem, a mai napig sem bántam meg, és nagyon büszke vagyok, hogy cigány létemre a magyar hazáért és a szabadításáért fegyvert fogtam. Ezt nem kell szégyellni! Én leültem a hét éve­met. Én szabad vagyok. Szabad szólás van, azt mon­dok, amit akarok. Én a kormányt nem bántom, meg nem is érdekel engemet, de elvárom, hogy amennyi tiszteletet én adok nekik, annyi tiszteletet nekem is adjanak. Nagyon sok cigány volt a forradalomban. Ha azt mondom, hogy a Corvin közben negyven cigány volt (köztük volt romungro, oláhcigány), akkor ez di­csőség. Hogy mondjam: előbb magyar vagyok, és ci­gány vagyok, vagy inkább így: előbb cigány vagyok, és magyar vagyok? Hát nem mondhatok mást, hogy­ha itt születtem! Akkor azonban ez nem volt kérdés. Hirtelenében el tudok mondani tizenöt cigányt, akit fölakasztottak az 56-ért. Melyik cigány szervezet em­lékezik meg arról, hogy volt akár csak egy cigány is, akit fölakasztottak a hazáért? Tessék már megmonda­ni nekem! Melyik szervezetnek jutott eszébe, hogy egyszer hívjuk össze azokat a cigányokat, akik részt vettek Magyarországon a forradalomban? Nem kell, hogy nekem adjanak zsíros kenyeret, de legalább egyszer hívnák össze a még élő cigányokat, hogy meghallgassák: ők mit mondanak. A parlamentben elbeszélgetnek velem, egy köztársasági elnök meg tud engemet hallgatni, ők nem?

Next