Barikád, 2010. április-július (2. évfolyam, 14-26. szám)

2010-06-24 / 25. szám

TÉRKÉP Halálában is maradt magyar Az internetezők jól ismerik a “Pünkösdi öngyilkosság” képsorait. Felmászott a férfi a Szabadság híd Turul szobrára, felgyújtotta magát, és a betonra ugrott. Nem a vízbe, a hídra. Biztosra ment. Ki volt ő, és miért tette ezt? „Milyen mocskos világ ez? Nem is ismerték, és elmondták minden drogosnak meg barom­nak. Szégyen és gyalázat. Legalább halálában hagynák békén. Kérem Önöket, írjanak róla pár szót, legalább egy helyen olvassanak a gyermekeink jót róla...” Néhány sor abból a levélből, amely néhány napja érkezett szer­kesztőségünkbe. A feladó, Molnár Katalin az elhunyt férfi volt felesége, aki hét gyermeke nevében fordult hozzánk segítségért. Május 23-án, a Szabadság hídon a Turul ma­dárra felmászott egy férfi. Felgyújtotta magát, és nem az esetleges túlélés minimális esélyét választva a Duna vizébe, hanem a biztos halált jelentő betonra ugrott. Az önégetés figyelemfel­hívó lehetett. Úgy tett, mint az ikonná lett cseh egyetemista, Ján Palach, aki a hatvanas évek végén kisétált Prága főterére, a Vencel térre és az ország védőszentjének, Szent Vencelnek a szobránál felgyújtotta magát, így tiltakozott a Szovjetunió megszálló csapatainak bevonulása és a kommunista diktatúra ellen. Bauer Sán­dor 1969-ben, 17 évesen a Nemzeti Múzeum kertjében, a Petőfi emléktábla közelében fel­gyújtotta magát. Búcsúlevelében ez állt: “Sze­retnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek”. Miközben teste lángolt, két kis nemzeti színű zászlót lobogta­tott. Filotás István halála sem volt értelmetlen. Azzal, hogy felgyújtotta ruháját, és a mélybe vetette magát a Szabadság hídról, tiltakozott egy em­bertelen világ ellen. Halála előtt közvetlenül is érezhette ennek a kegyetlen világnak a ridegségét. Az öngyilkosságát rögzítő felvételen hallható a híd lábánál szemlélődök bekiabálása: “Ugorj már, ha...meg!” Majd a röhögés. Igazán egy fáradt arcú, mégis mosolygós nő fogad a kapuban. A háta mögött kíváncsi szem­pár kukucskál. Egy kisfiú lép elénk, határozot­tan. - Ti vagytok a riporterek? Apukám miatt jöttetek? - Igen, válaszolunk. A fiú baseball sapkáját a szemébe húzta és sarkon fordult. - Elnézést a felfordulásért - szabadkozik Molnár Katalin. — Néhány napja a nagy viharokban megrogyott a házunk, szinte lakhatatlanná vált. A családi házon látszik, nemrég kezdték el felújítani. Új nyílászárók, frissen festett falak, barátságos konyha, hosszú asztal, mellette székek. Tíz gyermek eszik itt. Katalin és István hét közös gyermekén kívül velük él egy közeli barát, a Hollandiából hazánkba költözött Janó három fogadott gyermeke is. Az asztal végén számítógép monitorjának fénye villódzik. Ka­talin észrevette kérdő tekintetünket. - Most találtuk meg az utolsó felvételt, amelyen a volt férjem látható a gyerekekkel. Elindítja a filmet. Vidám, mosolygó gyerekek. Karácsony. Velük nevet István is. A video hangjaira felbukkan az ajtóban három kislány. Nem szólnak, csak állnak és néznek. Kata mesélni kezd. Gyermekeire tekint. - Ők látták az interneten a felvételt, és felismerték az édesapjukat a képsorokon, ahogyan lángoló ruhában leugrik a mélybe. Csütörtökön azono­sítottam a holttestét. Szeretném hazahozatni, hogy a gyerekekkel bármikor kimehessünk a sírjához. A baseball sapkás fiú rajzlapokat hoz. - Ez itt a Szabadság híd - motyogja halkan, valóban. Itt a Turul — mutatja -, innen ugrott le az apukám. - Nagyon hiányzik... Tizenhárom év házasság után, két éve elváltak Katalinnal, de nem az érzelmi szálak lazultak meg közöttük. István féltette a gyermekeit, és ezért javasolta feleségének a válást. István skizofréniában szenvedett. - Tisztában volt a betegségével, amikor érezte, hogy rosszab­bodik az állapota, azonnal bement a kórházba — mondja Katalin. Évekkel ezelőtt először Ka­posváron depresszióval kezdték kezelni a férfit, előfordult, hogy elindult valahová, de nem 10 BARIKÁD 2010. június 24. www.barikad.hu

Next