Bárka, 2007 (15. évfolyam, 1-6. szám)
2007 / 2. szám - FIGYELŐ - Orcsik Roland: „Mi ma”: Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről
Orcsik Roland 131 ival fűszerezve (helyenként túl csípősre): „A visszaemlékezések ugyanis gyakorta beszédesebbek, mint a korabeli írások, illetve maguk a folyóiratszámok.” (15.) Viszont ebben az esetben hasonló helyzet előtt állunk, mint a süket telefonozáskor: mire hozzánk jut a forrásmondat, már egészen mást fog jelenteni, gyakorta nem is hasonlít az eredetire. Szerbhorváth is hasonló csúsztatásokat végez a könyvében, többször az általa vajdasági specialitásnak tartott önellentmondásba bonyolódva önreflexivitás helyett, így pl. a szerző több helyütt számon kéri a symposionistákon, hogy nem foglalkoztak a partizánok ’44-es, magyar-ellenes bosszúakcióival, majd a 223. oldalon már a következőképpen érvel: „Látni kell, hogy a symposok nem azért vonhatók felelősségre — ráadásul és egyáltalában mit érünk el a felelősségre vonással? —, mert nem foglalkoztak a »valósággal«, hanem mert rossz következtetéseket vontak le. Vajon miért éppen a sympósokat kellene felelősségre vonni azért, ha már felelősöket keresgélünk? Mert a mai napig tart ez a lincshangulat, csak hol balról előznek a vádaskodók, hol jobbról.” Eszerint a sympós szerzők szóltak a partizánok boszszúakcióiról, csak éppen rosszul értelmezték azokat? Ezzel kapcsolatban Fekete J. József is kiemeli a kritikájában, Szerbhorváth megállapítja, hogy „ténylegesen egyik szerkesztőség (vagy nemzedék) sem foglalkozott az 1944-es vajdasági magyarellenes retorzióval, majd elidőzik Gion Nándor 1968-as Testvérem, Joáb című regényénél, amely emlegeti a bácskai vérbosszút [...]” (Vajdasági könyvek tükre). Az eszmei divatáramlatok kapcsán leszögezi: „A symposionisták általában [kiemelés tőlem, O. R.] az éppen aktuális, divatos áramlatok hatása alá kerültek.” (119.) Ezek alapján a gyanútlan olvasó minden sympost divatvadásznak könyvelné el, majd néhány sorral odébb a szerző korrigálja kalapácsütésű mondatát: „bár ez sem mindenkire igaz.” De máris a következő oldalon ekképpen „érvel”: „A sympósok - durván szólva - olykor a divatmajmolók majmolói voltak, a kurrens nyugati cuccokat azután vették föl, miután már a jugoszlávok is levetették azokat.” (120.) Itt most nemcsak az önellentmondásról van szó, hanem egy rendkívül felszínes csúsztatásról. Amikor Szerbhorváth a sympósokról beszél, akkor általánosítva használja ezt a fogalmat, mindenkire vonatkoztatja (ez szinte végigvonul a könyvében, gyakran nem tudni, kire gondol kinyilatkoztatásra emlékeztető értékítéletei során). Továbbá nem támasztja alá szövegszerű bizonyítékokkal, hogy mit is majmolnak a sympósok. Ahogyan az sem világos, miért probléma a kurrens világirodalmi munkák közlése? Szerbhorváth kioktatása alapján minden folyóiratnak bele kéne gubóznia a saját nemzeti kultúrájába, el kéne zárkózni a szomszédos, másik kultúrától. A fáziskésésű divatmajmolásáról pedig annyit, hogy amennyiben megvizsgáljuk az akkori jugoszláv irodalmi mozgásokat, akkor azt látjuk, hogy párhuzamosan, egy időben haladnak velük, nincs semmiféle fáziskéséről szó (legfeljebb Szerbhorváthnak van ezzel problémája, amit érvelés híján hatásvadász, agresszív kijelentésekkel leplez). A neoavantgárd, preposztmodern irodalmi jelenségek mindenütt fellelhetőek a ’60-as, ’70-es évek Jugoszláviájában, és az ex-jugoszláv irodalmak ezeket mindmáig nem vetették le teljesen (csak a szerb irodalomból említeném a ma is alkotó, és az Új Symposionban közölt Slobodan Tismát, Vladimir Kopicst, Jovica Acint, a nemrég elhunyt Vojislav Despotovot, illetve Dubravka Duricot, Radmila Lazicot, a fiatalabb generációkból pedig Nenad Jovanovicot, Sinisa Tucicot, Jelena Marinkovot seb.). Kérdés viszont, hogy amennyiben Szerbhorváth nem vállalkozik esztétikai, irodalmi szempontú elemzésre, akkor mi alapján von le erre vonatkozóan következtetéseket? Hasonlóan jár el akkor, amikor a sympós szerzők esztétikai színvonalát becsmérli, pl. az 1964-es Kontrapunkt antológia kapcsán csak annyit jegyez meg — mindeféle indoklás, elemzés nélkül —, hogy: „[...] a színvonal igen egyenetlen és gyakran minden vonatkozásban igen alacsony [...]” (62.) Mű-, illetve motívumelemzései gyakran vitatható szinten mozognak, mint amikor a Tolnai tenger metaforáját konkrétan, földraj