Bárka, 2007 (15. évfolyam, 1-6. szám)

2007 / 2. szám - FIGYELŐ - Orcsik Roland: „Mi ma”: Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről

Orcsik Roland 131 ival fűszerezve (helyenként túl csípősre): „A visszaemlékezések ugyanis gyakorta beszé­desebbek, mint a korabeli írások, illetve ma­guk a folyóiratszámok.” (15.) Viszont ebben az esetben hasonló helyzet előtt állunk, mint a süket telefonozáskor: mire hozzánk jut a forrásmondat, már egészen mást fog jelen­teni, gyakorta nem is hasonlít az eredetire. Szerbhorváth is hasonló csúsztatásokat végez a könyvében, többször az általa vajdasági spe­cialitásnak tartott önellentmondásba bonyo­lódva­­ önreflexivitás helyett, így pl. a szerző több helyütt számon kéri a symposionistákon, hogy nem foglalkoztak a partizánok ’44-es, magyar-ellenes bosszúakcióival, majd a 223. oldalon már a következőképpen érvel: „Látni kell, hogy a symposok nem azért vonhatók fe­lelősségre — ráadásul és egyáltalában mit érünk el a felelősségre vonással? —, mert nem foglal­koztak a »valósággal«, hanem mert rossz kö­vetkeztetéseket vontak le. Vajon miért éppen a sympósokat kellene felelősségre vonni azért, ha már felelősöket keresgélünk? Mert a mai napig tart ez a lincshangulat, csak hol balról előznek a vádaskodók, hol jobbról.” Eszerint a sympós szerzők szóltak a partizánok bosz­­szúakcióiról, csak éppen rosszul értelmezték azokat? Ezzel kapcsolatban Fekete J. József is kiemeli a kritikájában, Szerbhorváth megál­lapítja, hogy „ténylegesen egyik szerkesztőség (vagy nemzedék) sem foglalkozott az 1944-es vajdasági magyarellenes retorzióval, majd el­időzik Gion Nándor 1968-as Testvérem, Joáb című regényénél, amely emlegeti a bácskai vérbosszút [...]” (Vajdasági könyvek tükre). Az eszmei divatáramlatok kapcsán leszögezi: „A symposionisták általában [kiemelés tőlem, O. R.] az éppen aktuális, divatos áramlatok hatása alá kerültek.” (119.) Ezek alapján a gyanútlan olvasó minden sympost divatvadásznak köny­velné el, majd néhány sorral odébb a szerző korrigálja kalapácsütésű mondatát: „bár ez sem mindenkire igaz.” De máris a következő oldalon ekképpen „érvel”: „A sympósok - dur­ván szólva - olykor a divatmajmolók majmo­­lói voltak, a kurrens nyugati cuccokat azután vették föl, miután már a jugoszlávok is levetet­ték azokat.” (120.) Itt most nemcsak az önel­lentmondásról van szó, hanem egy rendkívül felszínes csúsztatásról. Amikor Szerbhorváth a sympósokról beszél, akkor általánosítva hasz­nálja ezt a fogalmat, mindenkire vonatkoztat­ja (ez szinte végigvonul a könyvében, gyakran nem tudni, kire gondol kinyilatkoztatásra emlékeztető értékítéletei során). Továbbá nem támasztja alá szövegszerű bizonyítékokkal, hogy mit is majmolnak a sympósok. Ahogyan az sem világos, miért probléma a kurrens vi­lágirodalmi munkák közlése? Szerbhorváth kioktatása alapján minden folyóiratnak bele kéne gubóznia a saját nemzeti kultúrájába, el kéne zárkózni a szomszédos, másik kultúrától. A fáziskésésű divatmajmolásáról pedig annyit, hogy amennyiben megvizsgáljuk az akkori ju­goszláv irodalmi mozgásokat, akkor azt látjuk, hogy párhuzamosan, egy időben haladnak velük, nincs semmiféle fáziskéséről szó (leg­feljebb Szerbhorváthnak van ezzel problémá­ja, amit érvelés híján hatásvadász, agresszív kijelentésekkel leplez). A neoavantgárd, pre­­posztmodern irodalmi jelenségek mindenütt fellelhetőek a ’60-as, ’70-es évek Jugoszláviá­jában, és az ex-jugoszláv irodalmak ezeket mindmáig nem vetették le teljesen (csak a szerb irodalomból említeném a ma is alko­tó, és az Új Symposionban közölt Slobodan Tismát, Vladimir Kopicst, Jovica Acint, a nemrég elhunyt Vojislav Despotovot, illetve Dubravka Duricot, Radmila Lazicot, a fiata­labb generációkból pedig Nenad Jovanovicot, Sinisa Tucicot, Jelena Marinkovot seb.). Kér­dés viszont, hogy amennyiben Szerbhorváth nem vállalkozik esztétikai, irodalmi szempon­tú elemzésre, akkor mi alapján von le erre vo­natkozóan következtetéseket? Hasonlóan jár el akkor, amikor a sympós szerzők esztétikai szín­vonalát becsmérli, pl. az 1964-es Kontrapunkt antológia kapcsán csak annyit jegyez meg — mindeféle indoklás, elemzés nélkül —, hogy: „[...] a színvonal igen egyenetlen és gyakran minden vonatkozásban igen alacsony [...]” (62.) Mű-, illetve motívumelemzései gyakran vitatható szinten mozognak, mint amikor a Tolnai tenger­ metaforáját konkrétan, földraj­

Next