Bárka, 2007 (15. évfolyam, 1-6. szám)
2007 / 2. szám - FIGYELŐ - Orcsik Roland: „Mi ma”: Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről
kapcsán Parászka kiemeli, hogy: „A cél nem az lenne, hogy politikailag hitelesítsünk vagy hiteltelenítsünk bizonyos szellemi műalkotásokat, hanem lássuk a befogadástörténetüket és hatástörténetüket. És reflektáljunk magunkra is mint befogadókra, a saját elvárásainkkal, kudarcainkkal, indulatainkkal együtt. (Ez marad ki leginkább ebből a kötetből)”. A Vajdasági lakoma követi a sympós szerzők műveinek műfaji hibriditását, besorolhatatlanságát: a tudományos monográfia, máskor a publicisztika, gyakran pedig az ún. impresszionisztikus kritika, illetve az esszé eszközeivel él. Ez önmagában még se nem jó, se nem rossz. A Vajdasági lakoma rendkívül olvasmányos, regényes, mindentudó elbeszélői technikával megírt könyv, ugyanakkor épp ez a veszélye is. Mert könnyen elsiklik kifejtetlen gondolatok, felvetések mellett. Feltehetően azért, mert a mélyebb kifejtés lassítaná az olvasást. Ám stílusa nemcsak a saját okfejtéseit, hanem a gyanútlan, az Új Symposiomra mit sem tudó olvasó befogadás-történetét is felszínessé teheti. Ugyanakkor nem az olvashatósággal van a probléma. Csupán az öncélú, gúnyolódó mellébeszélést, a felületes érvelést, az irodalom politikai elkötelezettségű elemzését kérdőjelezem meg. Miként azt Parászka Boróka is kimutatja a már idézett kritikájában: „[...] nem veszi észre, hogyan csúszik vissza a bírált retorika korába, nyelvébe, és hogyan szól egy képzelt közösség nevében képzelt terekről, képzelt kényszerekről (és nagyon is valóságos bűnökről) »Symposionul«.” A szóban forgó könyv mégis fontos, és az Új Symposion eddigi recepciótörténetében kikerülhetetlen tétel. A fenti, vázlatosan áttekintett negatívumok ellenére pozitívuma a jugoszláviai, és ezen belül a vajdasági magyar politikai nyilvánosságának aprólékos elemzése. Abban is egyetérthetünk a szerzővel, hogy: „Az Új Symposion története nem érthető meg a jugoszláviai nyilvánosság történetének ismerete nélkül” (23.) Csupán az Új Symposion ebbéli szerepének a kommentálásaival, az eltúlzott általánosításaival van időnként probléma. Annak ellenére, hogy a szerző sok dokumentumot feldolgozott, nem számolt azzal, amire Hayden White figyelmeztet: „Az elemzendő múlt és a dokumentumok elemzéséből keletkezett történelmi művek viszonya ellentmondásos: minél többet tudunk a múltról, annál nehezebb róla általánosságokban nyilatkozni.” Azonban mindenképpen hasznos és tanulságos azon sympósok politikai köpönyegforgatásának a bemutatása, akik később tevékenyen részt vettek a Sziveri-féle szerkesztőség szétverésében (is). Szerbhorváth ezt nagyon ügyesen, a dokumentumok összehasonlításával és elemzésével teszi meg. Ebben követi a Csorba Béla—Vékás János: A kultúrtanti visszavág — a Symposion-mozgalom krónikája 1954—1993 (Újvidék, 1994) c. dokumentumgyűjtemény kronológiáját. Az ideológiakritika szempontjából viszont Losoncz Alpár: Kommentár? (Adalékok az Új Symposion szellemiségének értelmezéséhez) (In: L. A.: Hiányvonatkozások, Forum, Újvidék, 1988) c. tanulmányát próbálja átgondolni, kritikusan, noha gyakran nem, vagy csak erőltetetten tud továbblépni Losoncz ideológiakritikáján. Szerbhorváth könyvének legjobban megírt fejezetei a ’68-as kérdéssel foglalkozó rész, illetve a Szivernék kálváriájának rendkívül finom elemzése. Az a gyanúm, hogy a Sziverigárda gyomorfelforgató szétverésének részletei még mindig homályban vannak előttünk, még mindig nem világos, hogy ki vagy kik álltak az egész mögött. Ez sajnos egy olyan történet, melyet újra és újra el kell mondani, az összes tanulságával együtt. Attól nem kell tartani, hogy megunjuk, mivel remélhetőleg elő fognak kerülni újabb és újabb izgalmas nyalánkságok, amelyek csak színesebbé tehetik az egyes szereplők elhomályosított játékait. A Vajdasági lakoma összességében izgalmas, ám gyakorta felületes olvasmány. Az alcím ígérete ellenére nem a Sympa történetéről szól, mert ahhoz hozzátartozik az irodalmi, művészeti elemzés is. Attól tartok, amennyiben egy olyan olvasó veszi a kezébe, aki mit sem tud az egészről, elmegy a kedve Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István, Brasnyó István, Végel László, Maurits Ferenc, Böndör Pál stb.