Bárka, 2012 (20. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 4. szám - Villei Lóránt: Fülolaj

47 Villei Lóránt köpenyben sürgölődött körülöttem. Legalább valaki törődik velem. A fejemen fehér turbán, a lábam felpolcolva, egy infúziós palack csöpögött serényen valamelyik erembe a jobb karomon. Ivett roppant szakszerűen elmagyarázta, mi történt. — Ne ijedjen meg, nem fog meghalni. Vérvesztesége alig volt, jók az alvadási képességei (ugye, meg­mondtam). Rosszullétének pszichés okai vannak. — Delirium trémensz? - kérdeztem, mint aki tudja, mi az. Apám, az tudta. Véres fogukat csattog­tató patkányok mászkáltak a testén. Infúzióban csak alkoholt tudott magához venni. Soha nem volt bajban, mert mindig ivott. Vagy bajban volt, és mégis ivott. Pálinkát ivott, és piamentességgel etette a gyerekeit? Mi a szaros igazság, fater? Ivott hajolt fölém. A kávézó padlóját fogtam aléltan.­­A faterodat emlegetted fennhangon. Valami baj van, Botond? Esztert hetek múlva láttam viszont. Leült a szokott helyére. Hosszú szempilláit rajtam legeltette, miközben a szokottnál is hangosabban szürcsölte a kapucsínót. Egyik lábát átemelte a másikra, hogy még érzékibb legyen a látvány. Én csak lopva néztem rá. Zavarban voltam. Ez a szerelem? — Jöjjön ide, Botond, üljön mellém. Ne féljen tőlem, nem teszek kárt magában (a múltkori hara­pásra célzott?). Szeretnék valamit mondani (csupa fül vagyok). A jövő héten lesz a születésnapom. Meghívom, ünnepeljük meg együtt. Mit szól hozzá? Örül? Én nagyon örülnék, ha eljönne. — Felállt és harapás nélkül távozott. Már megtanultam annak a parfümnek az illatát, amely átitatta a kávézó levegőjét Eszter után. Va­lenciai capriccio. A szívem és az orrom között szoros összeköttetetés lehet, mert eszeveszetten zakatol, ahogy felidézem az illatát. Ismered? Péntek délután volt, amikor a házhoz értem. Az ötödik kerület egyik sétálóutcája lehetett volna, de nem volt az. Régi ház, tele kacskaringós díszekkel. A kapu magas volt, a vasajtó nyikorgott, az ajtó mögül egy kislány toppant elém, kilencéves lehetett. — Hová mész? — Csak ide, a második emeletre. — Eszterhez? — Eszterhez. — Mostanában nem fogad vendégeket. — Engem se? — Ha nagy leszek, én is festeni fogok. A második emeleten félig nyitott ajtó fogadott. Csöngettem. Semmi nem történt. Még egyszer csön­gettem. Megint semmi. Óvatosan beléptem. Az előszoba közepén egy hatalmas gipszszobor fogadott. A félhomálytól először nem ismertem fel, mit ábrázol, csak később állt bennem össze, hogy egy ha­talmas fül. Elkezdett zakatolni a szívem, gondolhatod. Még abban sem voltam biztos, hogy menjek-e beljebb, vagy húzzak el onnan rögtön. Ismered a velem született kíváncsiságomat. Beljebb mentem. Egy hatalmas teremben találtam magam. Ilyennek képzelem a múzeumot, bár még soha nem vol­tam múzeumban. A falak tele képekkel, sehol egy asztal vagy szék, mindenütt festmény és szobor. Nem hiszed el. Még nem láttam ilyet. Nem találod ki, mi volt a képeken. Nyertél, öregem. Annyira beszartam, hogy nem tudtam megfigyelni, miben különböztek a lefestett fülek egymástól. Talán az egyiknek nagyobb volt a cimpája, mint a másiknak. A fene tudja. Te mit tettél volna a helyemben? Megvártad volna Esztert? Átmentél volna egy szobába, belevetetted volna magad egy fotelbe és rá­gyújtottál volna? Remegtek a lábaim. Én, Apafi Botond, féltem. Kirohantam a lakásból, le a második emeletről. A kapuban még mindig ott állt a lány. — Hová szaladsz? Szaladtam? Ész nélkül menekültem. A Veres Pálné utcából átiszkoltam a Ferenciek terére, onnan le a metró aluljárójába, majd fel a felszínre. Elkezdtem a Duna felé rohanni. A kettes villamos éppen az orrom előtt állt meg. Felszálltam. Amikor az ajtók becsukódtak, kicsit megnyugodtam. A füleim­hez nyúltam, megvannak-e még. A Szabadság hídon állt a forgalom. Tűzoltó és mentőautók sorakoztak a híd bejáratánál. Valaki felmászott a turulmadárra. A villamos kiürült, mindenki a híd felé tartott. Felnéztem a turulra. Egy

Next