Bátor, 1989 (1. évfolyam, 1-12. - 2. évfolyam 1. szám)
1989 / 1. szám
Érted, nem ellened, városom! Mikor tanulmányi, meg családi okok miatt nagy kitérők után hazaérkeztünk (1975), másodszor fedeztem fel szülővárosomat, Nyírbátort. Magányos csatangolásaimon kutattam, szenvedélyes türelmetlenséggel kerestem gyermekkorom régi kedves színtereit, emlékezetes események helyszíneit, s ragyogott a lelkem, mikor ismét rábukkantam az Édesanyák úti öreg tölgyfára, felcsodálkozhattam városunk szimbólumára, a református templom égbe törő ősi falára, a történelmi fatoronyra, melynek rejtett zugaiban minden megbúvó galambfészket oly jól ismertem. A Bóni-rét, ahol a nagy futballcsaták zajlottak, s ahol oly sokat megnyakaltuk egymást, a Bóni-kert, mely gyümölcsösparadicsom volt az Újtelek utcai, Gyulai utcai gyermekeknek, a százados platán a gyár udvarán, ahol a sovány, de mégis nagyon lelkes időkben május elsejéken vidám arccal majálisoztunk, ettük a virslit, ittuk a csapolt sört, mind-mind ismerősként köszöntöttek ránk. Aztán kerestem a régi arcokat, a város jellegzetes, meghatározó figuráit, azokat az embereket, akik úgy tartoztak a városhoz, mint templomhoz a fatorony. A mindig jókedélyű Orosz Miklós bácsit, aki „hogy vagy, Mikulás”-sal fogadta köszöntésemet, vagy ha tudta, hogy gondjaim vannak, „ne hagyd magad, Mikulás” — mondta, „ne törődj senkivel, mindig csak előre” szavakkal bátorított, lelkesített. Kerestem a régi megszállottakat, a nagy mulattatókat, akik e kisváros színeit magukon hordták. Kálmán bácsit, a futball- és Váci Károly-rajongót, aki képes volt otthonát hosszú éveken át „kifosztani” a bátori futballért, és éjszaka magányosan, kerékpárja nyergére felállva villanykarókra plakátokat ragasztani. Az örök ifjú Kokas Pali, a soha megöregedni nem akaró, tehetséges, elegáns prímás, Sarkadi Karcsi bácsi, ki diákéveink vakációin sok szép nótát húzott nekünk akár egy pohár sörért, s akikkel a Szabó Gáspár bátori szalonzenekarában együtt kóstolgattam a szecund pult mögött a zenekari munkát, életet. Hosszú sorban mondhatnám végig a neveket, eszembe jut Endrei János bácsi, a szórakozott körorvos, Farkas Jani bácsi, a kádár, a nagy nevettető, anekdotázó. Most, hogy a régi időkön fenem az eszem, képek ugranak be azokról a vidám szüretekről, melyek nótázó lányok dalfüzéreivel voltak díszítve, és ahol a szőlődűlőket végigjáró, végigmuzsikáló alkalmi cigányzenekarok ropogós csárdásaira a szüretelők apraja és nagyja izzadásig ropta a táncot. Itt fedeztem fel, hogy a nagybőgő hangja sokkal messzebbre szól, mint a hegedűé, és később már érettebb muzsikusként valahányszor Szmetana Moldváját játszottam, mindig akaratlanul is eszembe jutottak a nyírbátori nótás szüretek. A daloló lányokat, cigányzenekarokat odaadó figyelemmel hallgattam, s mint csatlóskutya kullogtam a szőlődűlőkön végigjáró zenekarok után. Nem haragudtam, sőt örültem annak, hogy régi utcánkban számomra ismeretlen gyerekek Putyinak szólítottak, tudtam, hazaérkeztem, itthon vagyok. Aztán teljesen új városrészeket fedeztem fel. A gyarapodás bizonyítékai jókedvre hangoltak, de szomorúan vettem tudomásul, hogy a szép zsinagóga helyén egy boltnál nagyobb, de áruháznak nem igen mondható jellegtelen épületet találok. Mostanában ez különösen fáj, mert tudom, hogy ha nem is egyházi rituálék számára, de Szombathely, Kisvárda példájára milyen módon jelenthetne komoly kulturális értéket ennek a városnak. Örömmel láttam a „felnőtt” gyárakat. Hosszú volt az út, a csikótűzhelytől a világszínvonalú szerszámgépgyártásig. És nem kellett sok idő ahhoz, hogy ismét itthon magamra találjak. Láttam, a magam területén bizony nagyon sok a tennivaló, és tudtam, nem azért hívtak haza, hogy én is az örök ellenzék oldaláról bíráljam, ami van, ami születik, sürgessem a hiányzó dolgok megvalósulását anélkül, hogy a lehetőségek korlátaival tisztában lennék. Nekem itt dolgom van, és számítanak rám. A mi dolgunk most előre nézni, előre lépni. Hazatérésem előtt sokan le akartak beszélni. Otthagysz egy egyetemi nagyvárost, főiskolai pozíciót, Vaszi Viktor operazenekarát? Mondtam, egész életemben, bárhol jártam, mindig azt tapasztaltam, hogy mindenütt szidják a polgármestert, és mégis, általában mindenki marad, ragaszkodik ahhoz a városhoz, ahol él, ahol kenyerét keresi, ahol született. Ezért úgy gondoltam, hogy hazamegyek, és én otthon fogom szidni a polgármestert, és városomban fogom a kenyerem megkeresni. Ezt természetesen úgy adtam elő, hogy senki sem vehette komolyan. Aztán még hozzátettem, a szülőktől kapott pofon sem olyan keserves, mintha azt idegentől kapja az ember. Még zeneakadémista koromban panaszkodtam egy általam is nagyra becsült tanáromnak, hogy egyegy koncert után mindig azoknak a hallgatóknak van a legnagyobb szája, azok a legnagyobb kritikusok, akik soha nem lépnek színpadra. Bölcs tanárom erre — „tudja, kolléga úr, a zenéről lehet beszélni, de lehet csinálni is. Aki tudja, az csinálja, aki nem tudja, az meg beszél róla”. Hát úgy gondolom, így van ezzel kis városunk is. Hány ellendrukker van mindig jelen. Olyanok, akiknek mindig mindenről csak rossz véleményük van, akik minden újonnan született dologban csak a hibákat keresik, akik minden új gondolatot, nemes szándékot ellenségesen fogadnak, de akik soha semmit fel nem vállalnak a nagyobb családért, a városért. Dicsekvően büszke vagyok városunkra, mikor a szép, új, parkosított strandunk medencéjében vidáman lubickoló gyermekeket, meleg vízben üldögélő, munkában megfáradt öregeket látok. Büszke vagyok, mikor augusztusban felharsannak a zene ünnepére hívogató szignálok, amikor új intézmények átadásáról hallhatok. De szégyenlem magam, amikor a vasútállomás előtt részegen fetrengő alkoholistákat, szeméthalmokat, ápolatlan, aszálytól szenvedő utcai virágágyásokat látok. Olyan ez a város, mint mindegyik más, tele örömökkel, bánatokkal, eredményekkel, kudarcokkal. Mégis fáj, ha az utcán, vagy két kis fröccs között a kocsmában a szidást hallom, mert tudom, azzal, hogy a magunkét csepüljük, mások városát dicsérjük, nem lesz szebb, jobb és több a miénk. Nemcsak észre kell venni a hibákat, de azokon javítani is szükséges. Szeretni és tisztelni kell értékeinket, hisz közös erővel elért eredményeink mindannyiónkat gazdagítanak. A közös gondolkodás és tett ma különösen nagyon nehéz, mindazonáltal igen nagy szükség van rá. Ma az emberek, családok egyéni gondokkal vannak tele, egyéni nehézségekkel küzdenek. A szó legteljesebb, eszmei és tartalmi értelmében is, ma minden nagyon sokba kerül. Védjük, óvjuk tehát azt, amink van! Védjük, óvjuk meg az utcák díszeit, fáit, virágait a romboló, pusztító vandáloktól. Figyeljünk egymás dolgaira, tiszteljük egymás jó szándékait, segítsük, társuljunk a cselekedni akaró emberekhez. Ne menjünk el közömbösen a dolgok mellett. Ne fordítsuk el fejünket az utcán, ne dugjuk fejünket a homokba, ha problémákat, kínos dolgokat látunk, tapasztalunk. Ezért a városért tennünk, s nem ellene cselekednünk, mindenkinek fontos kötelessége. Szabolcsi Miklós Késik magyarázat nincs A téli költözés sohasem szívderítő, főleg akkor, ha elhúzódik a lakások átadása. Nyírbátorban 21 család vár arra, hogy beköltözhessen az új tanácsi lakásokba, amelyeket a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat épít. Mikorra adják át az épületet a SZÁÉV szakemberei? — kérdeztük Lengyel Miklóstól, a vállalat termelési főmérnökétől. — A műszaki átadás—átvétel december végén megtörtént. Jelenleg a hiányokat pótoljuk, amit január 31-ig befejezünk. Azon a napon átadjuk a lakásokat a tanácsnak. Emlékezés díszpolgárainkra Orosz Miklós 1919—1984 Még csak 70 évesek lettek volna, ha megélték volna 1989-et. Mindketten Nyírbátor díszpolgárai voltak. Életük legaktívabb részét itt élték meg, itt voltak igaz lokálpatrióták. Két különböző életút volt életük, de valamiben nagyon hasonlítottak egymásra: a tettrekészségben, a hivatásuk szeretetében, a közéletiség vállalásában, a múlt értékeinek feltárásában és megbecsülésében. Szalontai Barnabást szenvedélyes szervező, gyűjtőmunkája, a múzeum alapítása ihlette, Orosz Miklóst a Bóni Múzeum alapítására, a múzeum baráti kör elnöki tisztjének vállalására tette a múzeumi ügy szószólójává. Pedig honnan indultak? Szalontai Barnabás 1919. január 8-án született Ilosván (Bereg vm.), értelmiségi családba, második fiúgyerekként. Elemi és középiskoláit Polgáron, Mezőkövesden, Nyíregyházán, Hajdúböszörményben végezte, majd a jogi egyetem debreceni, pécsi karán tanul. Dolgozik a közigazgatásban Polgáron, Nyíregyházán, s végül 1947 júliusától Nyírbátorban, mint járási jegyző, kihágási büntetőbíró, iparhatósági biztos. 1950-ben a bátori dohánybeváltó könyvelője. 1952-től rajzot tanít 1963-ig Nyírbátor akkor működő általános és középiskoláiban. 1963- tól haláláig az általa szervezett és alapított múzeum függetlenített igazgatója. Nyírbátorban megélt 37 év alatt vált igazán nyírbátoribbá. Mindvégig ott volt a kultúrát teremtő, átadó, megőrző harcosok élvonalában elkötelezetten. Amit tett — sokszor csak a mesében elképzelhető álom —, mint ahogy, erről Margócsy József beszélt rá emlékezve 70. születésnapja tiszteletére rendezett emlékülésen. De műve, a Báthori István Múzeum nem mese, valóság, a város, a megye, sőt az ország büszkesége ma! Orosz Miklós életútja más! ö Kótajban született, 1919. január 2-án. Apja uradalmi ispán. Gimnáziumot a nagykállói Szabolcs Vezér Gimnáziumban végezte. 50 évvel ezelőtt, 1939-ben telepszik meg Bátorban, kap munkát a Bóniban. Élete, munkája összeforr e gyárral, az itt dolgozó emberekével. Kis tisztviselőből, könyvelőből végül is jelentős nemzeti értéket termelő gyárigazgató lett. Olyan igazgató, akit ugyancsak a mesében szoktak megálmodni. Mindenkit ismerő, mindenki gondjával foglalkozó, ugyanakkor következetes, fegyelmet-rendet megkövetelő és betartó vezető, aki a gyár ügyei mellett mindig készséges a közügyek iránt. Ott találjuk a járási tanácsban, a járási, majd a városi pártbizottságban, a TIT-elnökségben, de van ideje kiemelten foglalkozni a műszaki értelmiséggel is, hisz a MTESZ városi szervezetének lelkes vezetője. A sors különös játéka, hogy öt, illetve négy éve a város által adományozott díszsírhelyekben egymás mellett pihenik ki a közért korán elnyűtt harcos életük fáradalmait. Nélkülük szegényebbek lettünk, de munkásságuk, alkotásuk által gazdagabbak vagyunk. Pásztor István osztályvezető Dr. Szalontai Barnabás 1919—1984 Lesz-e égi jelünk? Akadozik a szemétszállítás A Nyírbátori Költségvetési Üzemnél jelenleg egy kukás és két konténeres szemétszállító jármű működőképes. Az elmúlt év folyamán — az ezen felüli négy gépjárműből — még kettőt időnként üzemeltettek, azonban ezek nagy felújításra szorulnának, ami gazdaságtalan. A járművek régi típusúak, sok alkatrészük készen nem kapható, a felújítás költsége kb. 500 ezer forint/darab lenne és üzembiztonságuk így sem garantálható. Legkritikusabb volt a helyzet az elmúlt év utolsó negyedévében, amikor a gépjármű-meghibásodások torlódtak. Előfordult olyan nap, hogy valamennyi jármű üzemképtelen volt. Ezen átmenetileg traktor és teherautó beállításával segítettek, amely a gondokat enyhítette, ugyanakkor nyitottságuk közegészségügyi és köztisztasági problémákat vetett fel. Az elmúlt évben a költségvetési üzem megrendelt egy darab kukás szemétszállító járművet, melyre a fedezetet a megyei tanács vb biztosítaná, azonban a szállítás ideje — a többszöri sürgetés ellenére — még ismeretlen. Átmeneti megoldásként tárgyalásokat folytatnak egy felújított gépjármű megvásárlására, azonban az árban egyezségre nem jutottak, mivel a teljes vételárra fedezetük nincs. Amennyiben a gépbeszerzésekre a pénzügyi fedezet nem áll rendelkezésre és a szállítókapacitás nem bővül, úgy a költségvetési üzem a jelenlegi igényeket kielégíteni nem tudja, s újabb területek bevonására sem kerülhet sor. Ebben az esetben felül kell vizsgálni a jelenlegi szállítási rendszert, melynek módosítása mindenképpen visszalépést jelenthet. Lesz-e a városban nagy közösségi antennarendszer? (Parabolaantenna.) Jelenleg a városban az egyedi és kisközösségi műsorvételi forma elterjedt, melyet az adótól való távolság, a földrajzi rálátás, sőt távolsági vétel esetén az időjárás is nagyban befolyásol. Ezek a gondok hosszabb ideje fennállnak, melyeket a lakossági bejelentések is igazoltak. (Főként az 1. program minősége kifogásolt.) A probléma megoldása a nagyközösségi antennarendszer megvalósítását tenné szükségessé, mely lehetőséget teremtene a körzetben rádió- és tv-műsorok jó minőségű vételére, s alkalmas lenne a műholdas műsorok, „égi jelek” vételére és a későbbiekben a helyi műsorok sugárzására is. Ezek iránt kisebb lakossági igény mutatkozik. Néhány lakóközösség, a kisegítő iskola és nevelőotthon, valamint a költségvetési üzem kezdeményezésére a MODUL Vállalat — társadalmi munkában — tanulmánytervet készített a városra kiterjedő antennarendszer kiépítésére. Ez megközelítő árkalkulációt is tartalmaz, mely — gyakorlati tapasztalati adatok figyelembevételével — 3000—6000 forint/lakás költséget jelentene. Ennek megvalósítására tanácsi pénzeszközök nem állnak rendelkezésre, az infrastruktúrában ezt a feladatot fontosabbak is megelőzik, így kivitelezése csak lakossági, üzemi és intézményi pénzeszközök felhasználásával lehetséges. Igény és megfelelő szervezettség esetén a tanács a koordinációval segítséget nyújt a megvalósításban.