Bátor, 1997 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1997 / 1. szám
1997. január - február „Az ember beleszületik valamibe...” Lapunk sorozatot indít a Nyírbátorból elszármazott, Budapesten élő emberekről. Először Pálfi Balázst, a Magyar Rádió munkatársát kérdeztük, aki Nyírbátorban született 1957-ben. Itt végezte el az általános iskolát, majd a Báthory István Gimnázium Cipőipari Szakközépiskolájában érettségizett. - Mikor kerülték el Nyírbátorból, hogyan indult a pályád? - A szakközépiskola után egy évig mint szabász dolgoztam az Auróra cipőgyárban, onnan jelentkeztem a Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanító szakára. Nappalin végeztem 1979-ben, akkor kezdtem el rádiózni a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában. Ott voltam hat évig, utána elkerültem Szegedre, ott másfél évig rádióztam. 1988-ban Budapestre költöztem, egy évig a Magyar Ifjúság című lapnál dolgoztam, annak megszűnéséig. Azután visszamentem a rádióhoz, először a belpolitikai rovathoz, majd a Napközbenhez, s jelenleg is ott vagyok. - Mit adott a város életed indulásához, volt-e valami varázsa, amit csak Nyírbátorban kaphattál meg? - Furcsa kérdés, mert nem létezik tulajdonság nélküli ember - Musil osztrák írót idézném tehát az ember beleszületik valamibe. Én Nyírbátorba születtem bele, utána el kellett döntenem ott maradok-e, vagy máshol kell élnem? Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm. Nem azért, mert nem szerettem Bátort. Szerettem és most is szeretem, csak azokat a dolgokat, amiket csinálni akartam, ott nem tehettem. A főiskola után elkezdtem rádiózni és onnan már nem volt visszaút. Az ember potenciális lehetőségekkel születik, de tulajdonságai, képességei kifejlődése nagymértékben függ attól, milyen környezetben nő fel. Számomra például a szülői ház, a család ideális lehetőségeket biztosított. Egy-két dolgot lehetett volna másképp csinálni. Például nyelvet tanulni sokkal jobb lett volna abban a korban. Az sem zavart, hogy szakközépiskolát végeztem, mert olyan tapasztalatokat szereztem, amihez egy gimnáziumba járó nem biztos, hogy hozzájuthatott volna. Ezeket később a rádiózásban tudtam hasznosítani. Később ezek az indulási pontok elhalványulnak, de annyira nem, hogy ne jelentsenek semmit. Számomra mindig fontos, hogy tudom: a képzőművészethez való viszonyomat az határozta meg, hogy mennyit jártam a szakkörbe, a zenéhez való viszonyomat pedig az, hogy oratorikus műveket hallgattam a Zenei Napokon. Eljutni oda, hogy most a kortárs zenét szeretem, megint csak annak köszönhető, hogy abban a környezetben nőttem fel. - Ezt érthetem úgy, hogy a város zenekultúrája, a Makrai Zsuzsa rajzszakköre tett nyitottá a művészetek iránt? Lehetséges, hogy más kisvárosban ugyanezt nem kaptad volna meg? - Valószínű, hogy így van. Mást kaptam volna. De van még valami, amit Nyírbátornak köszönhetek, az irodalom és a könyvek iránti vonzódás. Olyan kölcsönző barát volt a könyvtár, hogy a világ legtermészetesebb módján használtam általános iskolás koromban az olvasóterem könyveit. Abban a nyírbátori könyvtárban nagyon otthon voltam, abszolút gátlások nélkül tudtam használni a felnőtt olvasótermet, a képzőművészeti albumokat, és így tovább. Ez a három dolog volt az, amit a városból profitáltam. - Negatív élményed van-e a városról? - Van. Jó sztori. Negyedik év végén a középiskolában kettes magatartás jegyet bírtam szerezni. Egy teljesen abszurd dolog volt, most már mosolygok rajta. - Igazságtalannak érezted? - Teljesen igazságtalan volt, de a logikáját így felnőtt fejjel már értem. Ehhez azonban nem csak a felnőttség kellett, hanem egyfajta politikai logika is, mert ott az egy közösségi zendülésféle volt, amit meg kellett torolni. - Elmondható mi volt ez, vagy titkolni való? - Nem titok. Egy szabászati szakrajz dolgozatot - ha jól emlékszem - nem akartunk megírni, állandóan mondtuk a tanárnak, ne írjuk már meg! Mindig sikerült lebeszélni, de ez egyszer megmakacsolta magát, hogy mégis megírjuk. Mi is megmakacsoltuk magunkat és nem írtuk meg. Hármónkat vagy négyünket kilőttek, mint hangadókat, mert „biztos, hogy ti szerveztétek” és igazgatóit kaptunk. Holott nem mi voltunk, nem szervezett dolog volt. - A főiskolára milyen meggondolásból jelentkeztél? - Egy darabig érdekelt a cipőipar, de közben tudtam az irodalommal, képzőművészettel foglalkozni és elmentem más irányba. Magyar népművelés szakra a kettős magatartás jegy miatt sem sikerült a felvételim. Tanító akartam lenni és ott rájöttem a korlátaimra, nem éreztem magam alkalmasnak arra a pályára. A véletlen úgy hozta, hogy a nyíregyházi rádióba kerestek gyakornokokat, jelentkeztem. Azután Budapesten elvégeztem az újságíró iskolát, itt is kaptam egy diplomát és aztán véglegesítettek Nyíregyházán. - Szoktál hazajárni? - A szüleim meg a bátyám a családjával otthon él, két-három hónaponként hazajárok. - Megdobogtatja a szívedet a város fejlődéséről szóló hír, vagy a tévében mutatott Zenei Napok és egyéb rendezvények? - Erre egyszerűen lehet válaszolni, igen. Örülök, hogy érdekes lett például az új Posta. És mivel újságíró vagyok, van alkalmam beszámolni például a Szárnyas Sárkány Hete rendezvényeiről. Aránylag folyamatosan figyelemmel tudom kísérni a város fejlődését. Meg egyáltalán, ha hazamegyek, nagyokat barangolok. De már van egy csomó hely, ahol nem tudom, ki lakik. - Van-e üzeneted a városnak? - Nem igazán szeretek üzengetni, nem is szoktam. Amit meg mondani tudnék, közhely lenne. A többi pedig talán kiderül ebből a cikkből. - Köszönöm a beszélgetést. Papp János Nyírbátorból indultak■ Felvételünkön Pálfi Balázs, aki az elmúlt év decemberében az Emberi Jogok Napja alkalmából az Autonómia Alapítvány Kuratóriuma Tolerancia díjának harmadik fokozatát kapta.