Bátor, 1997 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1997 / 1. szám

1997. január - február „Az ember beleszületik valamibe...” Lapunk sorozatot indít a Nyírbátorból elszármazott, Bu­dapesten élő emberekről. Először Pálfi Balázst, a Ma­gyar Rádió munkatársát kérdeztük, aki Nyírbátorban született 1957-ben. Itt végezte el az általános iskolát, majd a Báthory István Gimnázium Cipőipari Szakkö­zépiskolájában érettségizett. - Mikor kerülték el Nyírbátorból, hogyan indult a pályád? - A szakközépiskola után egy évig mint szabász dolgoztam az Auróra cipőgyárban, onnan jelentkeztem a Bessenyei György Tanárképző Fő­iskola tanító szakára. Nappalin végez­tem 1979-ben, akkor kezdtem el rádiózni a Magyar Rádió Nyíregy­házi Stúdiójában. Ott voltam hat évig, utána elkerültem Szegedre, ott más­fél évig rádióztam. 1988-ban Buda­pestre költöztem, egy évig a Magyar Ifjúság című lapnál dolgoztam, an­nak megszűnéséig. Azután vissza­mentem a rádióhoz, először a belpoli­tikai rovathoz, majd a Napközben­­hez, s jelenleg is ott vagyok. - Mit adott a város életed indulá­sához, volt-e valami varázsa, amit csak Nyírbátorban kaphattál meg? - Furcsa kérdés, mert nem létezik tulajdonság nélküli ember - Musil osztrák írót idézném tehát az em­ber beleszületik valamibe. Én Nyír­bátorba születtem bele, utána el kel­lett döntenem ott maradok-e, vagy máshol kell élnem? Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm. Nem azért, mert nem szerettem Bátort. Szerettem és most is szeretem, csak azokat a dolgokat, amiket csinálni akartam, ott nem tehettem. A főiskola után elkezdtem rádiózni és onnan már nem volt visszaút. Az ember potenciális lehetősé­gekkel születik, de tulajdonságai, képességei kifejlődése nagymérték­ben függ attól, milyen környezetben nő fel. Számomra például a szülői ház, a család ideális lehetőségeket biztosí­tott. Egy-két dolgot lehetett volna másképp csinálni. Például nyelvet tanulni sokkal jobb lett volna abban a korban. Az sem zavart, hogy szak­középiskolát végeztem, mert olyan tapasztalatokat szereztem, amihez egy gimnáziumba járó nem biztos, hogy hozzájuthatott volna. Ezeket később a rádiózásban tudtam hasznosítani. Később ezek az indulási pontok el­halványulnak, de annyira nem, hogy ne jelentsenek semmit. Számomra mindig fontos, hogy tudom: a kép­zőművészethez való viszonyomat az határozta meg, hogy mennyit jártam a szakkörbe, a zenéhez való viszo­nyomat pedig az, hogy oratorikus műveket hallgattam a Zenei Napokon. Eljutni oda, hogy most a kortárs zenét szeretem, megint csak annak köszön­hető, hogy abban a környezetben nőttem fel. - Ezt érthetem úgy, hogy a város zenekultúrája, a Makrai Zsuzsa rajzszakköre tett nyitottá a művészetek iránt? Lehetséges, hogy­ más kisvárosban ugyanezt nem kap­tad volna meg? - Valószínű, hogy így van. Mást kaptam volna. De van még valami, amit Nyírbátornak köszönhetek, az irodalom és a könyvek iránti vonzó­dás. Olyan kölcsönző barát volt a könyvtár, hogy a világ legtermésze­tesebb módján használtam általános iskolás koromban az olvasóterem könyveit. Abban a nyírbátori könyv­tárban nagyon otthon voltam, ab­szolút gátlások nélkül tudtam hasz­nálni a felnőtt olvasótermet, a kép­zőművészeti albumokat, és így tovább. Ez a három dolog volt az, amit a városból profitáltam. - Negatív élményed van-e a város­ról? - Van. Jó sztori. Negyedik év végén a középiskolában kettes maga­tartás jegyet bírtam szerezni. Egy teljesen abszurd dolog volt, most már mosolygok rajta. - Igazságtalannak érezted? - Teljesen igazságtalan volt, de a logikáját így felnőtt fejjel már értem. Ehhez azonban nem csak a felnőttség kellett, hanem egyfajta politikai logi­ka is, mert ott az egy közösségi zen­dülésféle volt, amit meg kellett to­rolni. - Elmondható mi volt ez, vagy titkolni való? - Nem titok. Egy szabászati szak­rajz dolgozatot - ha jól emlékszem - nem akartunk megírni, állandóan mondtuk a tanárnak, ne írjuk már meg! Mindig sikerült lebeszélni, de ez egyszer megmakacsolta magát, hogy mégis megírjuk. Mi is meg­makacsoltuk magunkat és nem írtuk meg. Hármónkat vagy négyünket kilőttek, mint hangadókat, mert „biz­tos, hogy ti szerveztétek” és igazgatóit kaptunk. Holott nem mi voltunk, nem szervezett dolog volt. - A főiskolára milyen meggon­dolásból jelentkeztél? - Egy darabig érdekelt a cipőipar, de közben tudtam az irodalommal, képzőművészettel foglalkozni és el­mentem más irányba. Magyar­ nép­művelés szakra a kettős magatartás jegy miatt sem sikerült a felvételim. Tanító akartam lenni és ott rájöttem a korlátaimra, nem éreztem magam al­kalmasnak arra a pályára. A véletlen úgy hozta, hogy a nyíregyházi rádióba kerestek gyakornokokat, jelentkez­tem. Azután Budapesten elvégeztem az újságíró iskolát, itt is kaptam egy diplomát és aztán véglegesítettek Nyíregyházán. - Szoktál hazajárni? - A szüleim meg a bátyám a csa­ládjával otthon él, két-három hóna­ponként hazajárok. - Megdobogtatja a szívedet a város fejlődéséről szóló hír, vagy a tévében mutatott Zenei Napok és egyéb rendezvények? - Erre egyszerűen lehet válaszol­ni, igen. Örülök, hogy érdekes lett például az új Posta. És mivel újságíró vagyok, van alkalmam beszámolni például a Szárnyas Sárkány Hete ren­dezvényeiről. Aránylag folyamatosan figyelemmel tudom kísérni a város fejlődését. Meg egyáltalán, ha haza­megyek, nagyokat barangolok. De már van egy csomó hely, ahol nem tudom, ki lakik. - Van-e üzeneted a városnak? - Nem igazán szeretek üzengetni, nem is szoktam. Amit meg mondani tudnék, közhely lenne. A többi pedig talán kiderül ebből a cikkből. - Köszönöm a beszélgetést. Papp János Nyírbátorból indultak■ Felvételünkön Pálfi Balázs, aki az elmúlt év decemberében az Emberi Jogok Napja alkalmából az Autonómia Alapítvány Ku­ratóriuma Tolerancia díjának harmadik fokozatát kapta.

Next