Bécsi Napló, 1980 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1980-03-01 / 1-2. szám
Kovács Imre A CARTER - DOKTRÍNA Amerika nekirugaszkodásai és visszakozásai AZ AMERIKAI ELNÖKÖK különleges külpolitikai programjait rendszerint doktrínának minősítik, ha nem is ők maguk, de az élesen reagáló közvélemény és a még éberebb hírmédia. A belpolitikai programoknak csak a demokraták adnak hangzatos neveket, mint volt Roosevelté a New Deal (Új Egyezség), Trumané a Fair Deal (Tisztességes Egyezség), Kennedyé az Új Arcvonal (New Frontier), Johnsoné a Nagy Társadalom (Great Society) és Carteré az elvetélt Új Alap (New Foundation). A republikánusok jelzők nélkül csinálják a politikát, ahogy lehet, s legfőbb érdemük azoknak a háborúknak hevenyészett befejezése, melyeket a demokraták indítottak (Eisenhower a koreait, Nixon, ill. Ford a vietnamit). Carter elnök hároméves, érezhető tapasztalatlansága és cikk-cakkos külpolitikája után végülis előállott a saját doktrínájával, melynek meghatározása épp oly problematikus, mint eddig még minden elnöki doktrína az Egyesült Államok két évszázados történetében. AZ ELSŐ, ami emlékezetünkbe villan, a Monroedoktrina (1823), melynek lényege: El a kezekkel Amerikától! Megalkotója nem James Monroe elnök volt, hanem a külügyminisztere, a rendkívül tehetséges, jóérzékű diplomata, John Quincy Adams, akit a következő évben meg is választottak elnöknek. Tulajdonképpen Latin-Amerikát akarta megvédeni Napóleon vereségével a spanyol trónra visszatért Bourbonok szándékától, hogy ismét maguk alá gyúrják, miután volt gyarmataik (a portugál Brazília is) kivívták és kikiáltották függetlenségüket. A Monroe-doktrina érvényesítését Anglia biztosította, az Egyesült Államok akkori ellensége és a tengerek ura, nehogy felboruljon a visszaállított nagyhatalmi egyensúly. A mi nemzedékünk a Truman-, Dulles- és a Nixondoktrinával ismerkedhetett meg. Truman elnök vissza akarta tartani Sztálint az ilsőbbnél nagyobb lépésektől, Moszkva azonban nem ott lépett akkorát, ahol várták (a Balkán térségében) és, amit visszavethettek volna, hanem a Távolkeleten, ahol biztatására és Kína támogatásával Észak-Korea (1951- ben) megtámadta Dél-Koreát. Történészek még mindig vitatják, ki értette félre, melyik fél, a helyzetet? Truman külügyminisztere, Dean Acheson kissé elhamarkodottan megvonta az amerikai érdekek periméterét Délkelet-Ázsiában és valahogy kifelejtette Dél-Koreát, amit Sztálin úgy értelmezett, hogy szabad préda. A koreai háború kapcsán merült fel először az a gondolat, hogy nem kellene-e minden rendelkezésre álló fegyverrel biztosítani a győzelmet, amit az amerikai főparancsnok, MacArthur tábornok fontolgatott. Ahelyett, hogy a hóföldre, fagyos mezőkön harcolnak, súlyos veszteségekkel, Moszkvára (és Pekingre) kellene ráejteni egy-egy atombombát, hogy egyszer s mindenkorra móresre tanítsák az oroszokat és a kínaiakat. Sok minden miatt, elsősorban humanitárius meggondolásokból elálltak tőle, Truman lelkiismeretét se hagyta nyugodni Hirosima és Nagaszaki, amiért később a revizionista történészek alaposan és kíméletlenül bírálták. Eisenhower elnök tekintélyveszteség nélkül kiszállt a koreai háborúból, azzal a tanulsággal, hogy a Szovjetunióval nem szabad és nem lehet lokális küzdelmekbe bonyolódni. Megszületett a Dullesdoktrina, ami erőteljes megtorlást (massive retaliation) helyezett kilátásba mindennemű szovjet agresszióval szemben; nem a helyszínen, hanem közvetlenül magában a Szovjetunióban, legérzékenyebb ipari és hadászati központjai elpusztításával. AZ 56-oS FORRADALOM jó alkalomnak kínálkozott, ha nem is egy nukleáris megtorlásra, de legalább a kilátásba helyezésére, hogy Moszkva engedje útjára a magyarokat, saját elképezlésük szerinti berendezkedésre. Washington meglepetten és megdöbbenten csak a felháborodását (az oroszok felé) és sajnálkozását (a magyaroknak) juttatta kifejezésre. A Dulles-doktrinát beárnyékolta az amerikai külpolitika legtartósabbnak bizonyult doktrínája (nevezzük megfogalmazója után Kennan-doktrinának), az ún. containment, a nyugalomba ringatás. Ez a felfogás változatlanul motiválja az amerikai gondokodást, azzal a naív feltételezéssel, hogy a Szovjetunió kiszámíthatatlan magatartása, meggondolatlan lépései és még meggondolatlanabb kalandjai tulajdonképpen egyfajta félelemérzet kivetülései. Rettegésükben, hogy bekerítik őket, körülveszik a Szovjetuniót szövetségi rendszerekkel és katonai támpontokkal, a szovjet vezetők mind harciasabbakká válnak, hogy megmutassák, nem félnek, mi több erősebbek, ezért hajlamosak agresszióra. Ha azonban a félelemérzettől megszabadítják, biztonságba ringatják őket, akkor normálisan viselkednek, elfogadják a status quo-t és illedelmesen beleilleszkednek a kialakult, békés együttélésre kényszerült nemzetközi rendbe. Ha mégsem szelídülnének meg és regionálisan tovább kellemetlenkednének, Amerika ne vigye túlzásba reakcióját, ne vesse be mindjárt a tengerészgyalogságot, ne dobjon nukleáris bombát Moszkvára vagy Kievre vagy Vlagyivosztokra, de azért segítse meg a sorra került áldozatokat. Ez a politika a demokrata kormányzat részéről Vietnamhoz vezetett (mínusz nukleáris fegyverek), a republikánusoknál meg a Nixon-doktrinában teljesedett ki (megsegítik tanáccsal és hadfelszereléssel, aki kéri, de katonát nem küldenek),amit gyorsan felszámolt a Watergatebotrány. Ford elnök békített, befelé is, kifelé is igyekezett begyógyítani a sebeket. Ugyanakkor folytatta a Nixon kezdeményezte tárgyalásokat a hadászati nukleáris fegyverrendszerek korlátozására,aminek áttörő eredménye volt a SALT-1. megkötése. Carter a SALT-2, (vagyis a további korlátozás) helyett általános leszerelésre gondolt; beiktatása után mindjárt Moszkvába küldte a containment-politikán nevelődött és csiszolódott Cyrus Vance külügyminisztert, akinek közlésétől a szovjet vezetők megvadultak. MIT GONDOL RÓLUK CARTER elnök, ez a „vasárnapi iskolás evangélista , hogy ők olyan naivak lennének? Az emberi jogokat emlegeti egyidejűleg az általános leszereléssel, ami veszélyesebb számukra a nukleáris bombánál. A leszerelt szovjet rendszerrel a belső ellenség könnyebben elbánhatna, mint az állig felfegyverzett külső ellenség. Carter rákényszerült a kitaposott útra, s két és fél évi huzavona után egyezségre jutottak, aminek fényes bizonyítéka volt az évtized csókja a bécsi Hofburgban, amikor a SALT-2 egyezményt aláírták. Az amerikai elnök kijelentette, végre elérték, hogy a Szovjetunió egyenlő lett velük... A containment a visszájára fordult, most már Moszkva ringatja nyugalomba Amerikát: nincs baj, nem kell félni senkitől és semmitől; a SALT-2 ernyőt tart a hetente fölé. A Szovjetunió jól viselkedik; az európai határokat tiszteletben tartja, a kubai zsoldosok csak odamennek, ahová hívják őket, ahol szükségesek a népi nemzeti felszabadító háborúkban; ők csupán a szállításukról és az utánpótlásukról gondoskodnak. A szovjet hadosztály felbukkanása Kubában csalóka délibáb, a katonai tanácsadók és kiképzők a szigorú utasítás ellenére nagyobb szabású pikniket rendeztek, ezt figyelhették meg az U-2 felderítő repülőgépek és a kémműholdak. Carter vállat vont, az itt-a-piros-hol-a-piros trükkje ezúttal is sikerült. SOKAN KÉTELKEDNEK abban, hogy Tito marsall utódai meg tudják őrizni Jugoszlávia egységét. Bukarestben is számolnak azzal a lehetőséggel, hogy az oroszok ismét megkísérlik bevenni szövetségi rendszerükbe az 1948-ban elszakadt Jugoszláviát. Az ilyen fejlődés Románia számára komoly katonai következményeket jelentene. Ez az ország, bár tagja a Varsói Szerződésnek, a lehető keretek között megpróbál független kül- és katonapolitikát folytatni. Románia nem tűr meg felségterületén idegen csapatokat és 1968 óta nem hajlandó nagyobb katonai egységekkel résztvenni a Varsói Szerződés hadgyakorlatain. Ellenkezik Moszkva kívánságával abban is, hogy nem csatalkozik a fegyverkezési versenyhez és hadi kiadásaiban nem igazodik a többi tagállam katonai költségvetéséhez. Ezzel szemben Ceausescu folyamatosan kiépített Jugoszláviával bizonyos katonai együttműködést, főképp a fegyverzet-technikában. A két szomszédos állam pl. közösen fejlesztette ki a „Sas” nevű harci repülőgépet. A Bukarestből származó hírek szerint Romániára épp ezért növekvő nyomást gyakorol a szovjet. Gromiko külügyminiszter váratlan romániai látogatása során állítólag azt a moszkvai követelést adta át Ceausescunak, hogy Románia szakítsa meg katonai kapcsolatát Jugoszláviával. EBBEN A HELYZETBEN érthető, hogy január közepe óta a szovjet tömbön belül legfelső szinten folyó katonai tárgyalások Romániában némi idegességet okoznak. Viktor Kulikov szovjet marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka az NDK, Bulgária, Magyarország és Csehszlovákia katonai vezetőségével tárgyalt. Bizonnyal feltételezhető, hogy minden megbeszélésen szóba kerültek a Balkánt érintő kérdések is. Ahhoz, hogy Moszkva Jugoszláviára erőteljes katonai nyomást gyakoroljon, — ha ezt egyszer szükségesnek találná —, a magyar és a bulgár front biztosításaként és felvonulási területként igényt tartana a románok közreműködésére is. Épp ezért megtörténhet,hogy a Szovjetunió már jóval előbb megkísérli azt a viszonylagos katonai függetlenséget, melyet Románia az évek folyamán kiharcolt magának a Varsói Szerződésen belül, szükség esetén akár erőszakkal megszüntetni. Hogy a románok a „nép védelmi háborúja” formájában tartósan meg tudnák védeni hazájukat — mint erről Ceausescu beszélt több mint kétséges. A katonai vezetés először is nem számíthat az Erdélyben elnyomott, lélekszámban jelentős magyar és német kisebbség támogatására; másrészt a románoknak hiányzik a partizánháborúk tapasztalata, mely pl. Jugoszlávia népeit két világháborúban is egyesítette. Érthető, hogy Bukarest a Varsói Szerződés szomszédos államainak minden katonai aktiAZ AFGÁN INVÁZIÓ derült égből villámcsapásként hatott, annak ellenére, hogy Afganisztánt hallgatólagosan elismerték ütköző államnak,emiatt Dulles államtitkár ki is hagyta a CENTO-ból (Central Treaty Organization, mely Délnyugat-Ázsiát fedte). Carter keserűen bevallotta a múlt év végén, hogy egy hét alatt többet tanult a Szovjetunióról, jobban megismerte az oroszokat, mint elnöksége három évében. Szemére is vetették, fordítva jobb lett volna, már úgy értve, hogy elnöksége első hetében teljesen kiismerte őket és a három év csak megerősítette tapasztalataiban és felfogásában. Hiába, még az amerikai elnöknek is tanulni kell, s a híres, hírhedt és sokat idézett tévényilatkozat (egyik legnagyobb állomás, az ABC műsorában hangzott el) valójában megalapozta a Carter-doktrinát. Az elnök az alkotmány előírta beszámolójában az Egyesült Államok állapotáról (State of the Unionmessage) a Kongresszus egyesített ülésén (január 23), a teljes kormány és a diplomáciai kar jelenlétében, nagy tapsvihar közepette bejelentette, hogy még a kísérletét is visszaverik annak, bármily eszközzel, katonailag is, ha egy külső hatalom a Perzsa-öböl környékét ellenőrzése alá akarja vonni. Az üzenet, pontosabban, a figyelmeztetés Moszkvának szólt, ami a szovjet vezetőket valószínűleg meglepte, mert egyelőre nem készülnek újabb lépésre, az amerikai katonákat még inkább, mert nincsenek készen egy ellentámadásra, közép keleti konvencionális háború megvívására (ők tudják a legjobban, miért nem). Az amerikai véderőminisztériumban (Pentagon) felvázolta ugyan egy középkeleti összecsapás lehetőségét és kivitelezését, miszerint két-négy hét alatt több hullámban, légi- és hajószállítással huszonötezer katonát, teljes felszereléssel bevethetnének. Igen ám, de ezzel a korlátozott amerikai kontingenssel szemben állna Irán északi és keleti karéjában háromszázezer szovjet katona, még pusztítóbb felszereléssel. A túlerőre való tekintettel a Pentagon felvitását a legnagyobb figyelemmel kíséri. Különösen az északi határ mentén történő szovjet katonai erőkoncentráció aggasztja a románokat, bár adott esetben Magyarország és Románia felől is számíthatnának veszélyre. Nem szabad elfelejteni, hogy Bukarest hagyományosan mindkét országot potenciális ellenségének tekinti, és ez az ellenségeskedés a szomszédok között a Moszkva által kierőszakolt egy tömbbe tartozás ellenére tovább él a felszín alatt. Amikor röviddel az afganisztáni szovjet beavatkozás után a román határtól északra téli hadgyakorlatot tartottak az oroszok, a románok attól féltek, hogy országuk ellen irányul. Ceausescu a haderők legmagasabb fokú készenlétét rendelte el és a félkatonai szervezetet, mindenekelőtt a „Hazafias Gárdát” a legnagyobb éberségre szólította fel. Egyidejűleg a fegyverkezés fokozásáról és a katonai kiadások felemeléséről beszélt, pedig ezt Románia a Varsói Szerződés más tagállamaival ellentétben rendszeresen csökkentette az utóbbi években. GEOPOLITIKAI TEKINTETBEN Románia gyakorlatilag szovjet harapófogóban van. Eltekintve a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok két páncélos és két tüzérségi hadosztályból álló ún. déli csoportjától, melyhez légierők is tartoznak, a Kárpátok szovjet térségében a Vörös Hadsereg kerek tíz hadosztálya áll. A szomszédos odesszai katonai körzetben további két hadseregben egyesített hét hadosztály és a légierők egy ejtőernyős hadosztálya állomásozik. Ehhez jön még ugyanebben a katonai körzetben az 1000 gépből álló frontlégierő, mely azonnal bevethető. A csapatállományokat szükség esetén rövid időn belül további hadosztályokkal tudják felduzzasztani a Szovjetunió belső részeiből. A Szovjetunió ezenkívül abban a helyzetben van, hogy néhány hadosztályt részben légihíd, részben kétlaki járművek segítségével Bulgáriába tud áthelyezni. Ilyen lehetőség szem előtt tartására vall az említett Odessza-környéki ejtőernyős hadosztály állomásozása, a hadi- és szállítóhajók összevonása a Fekete tenger szovjet kikötőiben. A románoknak a szovjet haderőkön kívül nyolc bulgár motorizált tüzérségi hadosztállyal, öt páncélos brigáddal, valamint hat magyar tüzérségi és egy páncélos hadosztállyal is kell számolniuk összetűzés esetén. Ezzel a nyomasztó túlerővel Románia két páncélos és nyolc, a legjobb esetben kilenc motorizált tüzérségi hadosztályt, két hegyivadász brigádot tud szembeállítani. A légierőknek 300-350 gépe van és a partvédelmi tengerészetnek mintegy száz egysége. A hadsereg személyi állományát az utóbbi években Ceausescu iparpolitikája javára 180 ezer főről 130 ezerre csökkentették. A légierők lemérése a nukleáris megtorlás lehetőségét sem hagyta ki, méghozzá két változatban: hadszíntéri, ún. taktikai, vagy hadászati nukleáris fegyverekkel. A taktikai nukleáris támadás a szovjet hadsereget feltartóztatná a Kaukázus és az északiráni zord hegyvidéken, nehogy lerohanhassa az olajmezőket és elfoglalhassa az olajtároló- és rakodókikötőket: a hadászati nukleáris támadás lehetősége a Szovjetunió ellen, egy elnöki félmondatból sejthető. Carter legutóbbi sajtókonferenciáján azt mondotta, Amerika nem engedheti át Moszkvának azt az előnyt, hogy megválassza a csatateret és a harcmodort. A mondatot logikusan nem fejezte be; nyilván felrémlett előtte a Dulles-doktrina és hirtelen számolt a hírmédia és az éledő tiltakozó mozgalmak lehetséges (és valószínűen dühös) reakciójával is. Ha Washington nem hagyja Moszkvára a csatatér és a fegyverek megválasztását (Középkelet nem alkalmas a leszámolásra), akkor csak a Szovjetunió lesz, lehet a célpont. És elképzelhető, hogy milyen fegyverekkel... A Carter-doktrina tehát nem a gabonazárlat vagy az Olimpiász bojkottja, a SALT-2 ratifikálásának elodázása, mindennél sokkal több: a Szovjetunió brutális észheztérítése, hogy vigyázzon a lépéseivel, amíg nem késő. De itt mindjárt felvetődik a kérdés, hogy nem késő-e már maga, az észheztérítés is? Erőteljes hadászati nukleáris támadásra a Szovjetunió felkészült és hasonló masszivitással visszavághatna. A szovjet hadvezetőség különben sem ismeri a nukleáris küszöböt, azt a végzetes pillanatot, amikor a konvencionális háború nukleárissá eszkalálódik: felfogásában a háború a két szuperhatalom között azonnal nukleáris méreteket ölthet. Amint módosítanak a Carter-doktrína jelentésén és jelentőségén, az észheztérítést átcsúsztatják szankciókra, könnyen a többi doktrína sorsára juthat, melyek papíron nagyon jól festettek, alkalmazásukat azonban mindig megakadályozta a kényszerű óvatosság. Lénysége mintegy 30 ezer, a tengerészeté 10 ezer. A kiképzett tartalékosokat 500 ezer főre becsülik, de az új hadosztályok felszereléséhez hiányoznak a szükséges fegyverek. A román határőrség és a biztonsági szervek állománya kb. 40 ezer fő. Az 1968-ban létesített „Hazafias Gárdának” (egyfajta munkásőrségnek) 700 ezer tagja van. A végrehajtott reformok ellenére a gárda és a hadsereg együttműködése nem problémátlan. Igaz ugyan, hogy a románok hazájuk megvédése érdekében harcrakészek és nagy ellenálló erővel rendelkeznek, haderejüknek azonban a hiányos felszerelés következtében csak korlátozott harci értéke van. ERRE A HELYZETRE való tekintettel a román vezetésnek nagyon óvatosnak kell lennie és végső soron meg kell hajolnia a szovjet nyomás hatására. Bukarest biztosan számol azzal, hogy ez a nyomás különösen akkor erősödik meg, ha a Szovjetunió a Balkánon katonai terjeszkedésre szánná el magát. Ezt ui. azzal készítheti elő és vezethetné be, hogy Romániát erőszakkal kényszeríti a Varsói Szerződésbe való teljes katonai felsorakozásra, mint ahogy 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában tette. L.T. KERESZTÉNYÜLDÖZÉS A SZOVJETUNIÓBAN. Alois Wagner, Linz püspöke nyílt levélben fordult az osztrák parlament külpolitikai bizottságához, hogy foglalkozzék a hívők szovjetunióbeli helyzetével. Rámutatott arra, hogy az utóbbi hónapokban egyedül Moszkva térségében 40 elkötelezett keresztényt tartóztattak le és száműztek. Az osztrák katolikus egyházi újságok akciót indítottak a Szovjetunióban élő hívők jogainak védelmében, melyet eddig több mint 15 ezren írtak alá. AZ EURÓPA TANÁCS bizottságot küldött Jugoszláviába és Romániába a kisebbség helyzetének tanulmányozására. A delegációt Carlos Calatayud spanyol képviselő vezeti, aki 1979 májusa óta rendes tagja az Európatanácsnak. A Ciudad Real-i egyetem jogi karának dékánja és szenátor. Az Európai Szabad Magyar Kongresszus tájékoztatót ad át Calatayud szenátornak, melyben a magyar kisebbségek helyzetére hívja fel figyelmét. Mivel a baszk és katalán helyzetet jól ismeri, feltehetőleg tudja, mire kell ügyelni. Jelentését előreláthatólag áprilisban terjeszti az Európatanács elé. Milyen erős a keleti tömb? 1. ROMÁNIA A BÉCSI NAPLÓ ELSŐ SZÁMA EGY MAGÁT MEGNEVEZNI NEM AKARÓ AUSZTRIAI MAGYAR NYUGDÍJAS NAGYLELKŰ ADOMÁNYÁBÓL, TÖBB ÁLDOZATKÉSZ MAGYAR SEGÍTSÉGÉVEL ÉS AZ AMERIKAI MAGYAR KULTÚRKÖZPONT (WASHINGTON) TÁMOGATÁSÁVAL JELENT MEG.