Bécsi Napló, 1981 (2. évfolyam, 2-6. szám)
1981-03-01 / 2. szám
BÉCSI NAPLÓ 1981 MÁRCIUS-ÁPRILIS II. ÉVFOLYAM 2. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 10. öS. ERSCHEINUNGSORT WIEN P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN FÖLDVÁRI TAMÁS MAGYARÁZAT HELYETT Földvári Tamás szociológus a szovjet csehszlovákiai bevonulása után tiltakozásként kilépett az MSZMP-ből. Azóta állandó nehézségekkel küszködött, tudományos működését korlátozták. Szókimondó megállapításait a Bécsi Napló 198Q/1-1. száma akkor közölte, amikor a szerző még Magyarországon tartózkodott. 1980. október 13-án személyesen nyújtottam át a bécsi magyar konzulnak az alábbi szövegű levelet: „Tisztelt Konzul Úr! Kérem tolmácsolja az illetékes magyar hatóságoknak azt a kérésemet, hogy engedélyezzék három éves nyugat-európai munkavállalásomat. Az osztrák Institut für empirische Sozialforschung’ felkérésére részt kívánok venni egy nemzetközi összehasonlító kutatásban (Az értelmiség funkciója a társadalmak modernizálásában), amely három éves ausztriai és nyugat-európai tartózkodást igényel. A téma hazai vonatkozásaival két éve foglalkozom, mint a Felsőoktatási pedagógiai Kutatóközpont munkatársa. Munkahelyem e kutatásomra nem tart igényt: ez év június 20-án közölték velem, a Minisztertanács 20 %-os leépítési rendeletére hivatkozva, hogy tovább nem kívánnak foglalkoztatni. Döntésüket megfellebbeztem, ezt elutasí.■Zi.'k. manfcan'yi r.r. zur.** .-fA o figyelmen kívül hagyták. Az intézmény párttitkára hivatalos beszélgetés alkalmával közölte velem, hogy elbocsájtásomra politikai nézeteim miatt kerül sor. Amellett, hogy ez a téma számomra érdekes és fontos, s úgy gondolom, eddigi kutatási eredményeim figyelemre méltóak, meg is kelle Ijek, s négy gyermekemet is el kell tartsam. Annál is inkább, mert élettársamnak, Párkányi Máriának ugyancsak az említett rendeletre hivatkozva mondtak fel ez év februárjában, a Szövetkezeti Kutatóintézetben eltöltött 11 év után, s azóta sem sikerült állást találnia, bár közben kutatási témájában egy akadémiai pályázatot nyert. Az Institut für empirische Sozialforschung’ ajánlatát azért is szeretném elfogadni, mert az utóbbi 8 évben kétszer voltam hónapokig állás nélkül Magyarországon, s mindkét alkalommal igen nehezen tudtam csak elhelyezkedni. Most pedig úgy tűnik, egyáltalán nem tudok szakmámban állást találni, már csak azért sem, mert e területeken és a rokon területeken sokan vannak jelenleg hasonló helyzetben, állás nélkül. Tekintettel a fentiekre, bízom abban, hogy engedélyt kapok a külföldi munkavállaláshoz.” A levélre a mai napig nem érkezett semmiféle válasz. És álljon itt egy másik levél teljes szövege, amelyre címzettje, Pozsgay Imre művelődési miniszter ezideig ugyancsak nem válaszolt. Neki mint személyes ismerősnek, szociológus kollégának írtam tavaly nyáron, miután minden fellebbezési és álláskeresési kísérletem kudarcot vallott. „Kedves Imre! Sajnos a szerződésem megszüntetésére vonatkozó döntés felülvizsgálatát hiába kértem, pedig meggyőződésem, hogy az alakuló Oktatáskutató Intézetben helyem lenne. A kérésemre írott levélben kifogásaimat válaszra sem méltatták. Attól tartok, hogy szociológus kutatóként vagy oktatóként való elhelyezkedésem a mostani helyzetben nem éppen egyszerű. Fellebbezésemben, melynek másolatát Neked is elküldtem, utaltam arra, hogy diplomám és szakmai múltam alapján leginkább a művelődési tárca területén tudnék dolgozni. Ezért is fordulok hozzád, hogy légy segítségemre egy a szakképzettségemnek megfelelő állás fölkutatásában. Remélem Számodra, aki írásaimból egyet s mást esetleg ismersz, világos és egyértelmű az, hogy ellenzékiségem konstruktív és semmiképp sem szocializmus-ellenes. Úgy gondolom, eddigi munkám hasznos volt társadalmunk számára és a jövőben is képes vagyok hasznos szociológiai munka végzésére. 17 évi szociológuskodás után igen nehéz lenne valami egészen más területen helyt állnom, s családomnak, négy gyermekemnek, megfelelő egzisztenciát biztosítanom. Úgy érzem, Te segíthetsz leginkább abban, hogy ne kelljen „lelépnem” erről a pályáról. Kollegiális segítségedre számítva üdvözöleT.” Mindkét levélre várom a választ, s azt remélem, e nyilvános közzététel arra ösztönzi a címzetteket, hogy rejtélyes hallgatásukat feladva végre megszólaljanak. A szíves olvasó tájékoztatására megírom, hogy tavaly augusztus 29-én hagytam el Magyarországot turista útlevéllel, miután aznap hajnalban arról értesültem a rádióból, hogy öt magyart, akik Lengyelországba akartak utazni, feltartóztattak a Ferihegyi repülőtéren. Én is köztük lehettem volna, ha akkor éppen lett volna érvényes „piros útlevelem”. A kék viszont már a zsebemben van, s már egy ideje készültem a nyugati útra. Könnyen megeshet, véltem, hogy engem is feltartóztatnak Hegyeshalomnál. Különösen, ha a lengyelországi események a hatóságok szempontjából kellemetlen fordulatot vesznek. Nem késlekedhetek tovább — gondoltam. Azonnal indulok! Gyorsan döntöttem. Délelőtt megvettem a vonatjegyet, kiváltottam a valutát (5.600 forintért 2.730 schillinget) és délután háromkor elindultam a Wiener Walzerrel. Néhány órám akkor erős feszültségben telt. Vártam, mi történik, feltartóztatnak-e. A határnál a vámtiszt aktatáskám minden darabját kipakoltatta velem, de végül bekerültek a pecsétek útlevelembe. Feszültségem pillanatok alatt feloldódott. Könnyűnek és vidámnak éreztem magam. Bár már sok éve, hogy a Nyugat társadalmipolitikai berendezkedését feltétlenül jobbnak tartottam a szovjet birodalmi rendszernél, a Szabad Világ kifejezést mindig kissé túlzónak találtam, s magam legfeljebb csak iróniával használtam. A határ átlépése utáni pillanatokban azonban a Szabad Világ egyértelműen a szabad világ volt számomra. Nekem mint társadalomkutatónak a kifejezés, a közlés szabadsága mindig is elsőrangú érték volt. A kádári „liberálkommunizmus” korlátozott „szabadságát” mindig nyűgnek éreztem. 17 év alatt írt dolgaim jobbik része nem jelenhetett meg, s ami megjelent, az is csak számtalan huzavona és kompromisszum árán. Kutatómunkámat úton-útfélen minden munkahelyemen akadályozták. Sohase tudtam rendesen végigcsinálni semmit, s a valóságnak megfelelő eredményeket kurtítás, szépítés nélkül közzétenni — „megbízóim”, főnökeim, szerkesztőim ebben mindig megakadályoztak. Akár Zsille Zoltán barátom, én se jókedvemből jöttem el. Bízom abban, hogy az elkövetkező hónapokban, években úgy fordulnak a dolgok, hogy kinnmaradásom teljesen természetesnek és legitimnek fog minősülni, nem személyemnek adományozott magánprivilégium alapján, hanem azért, mert az utazás, a külföldi munkavállalás és a kivándorlás teljesen hétköznapi állampolgári jog lesz Magyarországon is. Amióta Pertini olasz államelnök és Haig amerikai külügyminiszter nyilvánosan megvádolta a Szovjetuniót a nemzetközi terrorizmus támogatásával, a kommunista politikusok és hírközlő szervek szinte toporzékolva tiltakoznak a vádak ellen. Ez megnyugtató. A nyugtalanító az, hogy a Szovjetunió nem mindig és mindenütt utasítja el a terrort s hogy keze benne van számos erőszak-akcióban, brutális rajtaütésben, fegyveres vállalkozásban, kezdve az orosz forradalom után lezajlott vérengzésektől, a GPU működésén, Trockij meggyilkolásán át a budapesti, prágai és afganisztáni invázióig. Az sem valószínű, hogy semmi, de semmi köze sincs a müncheni Szabad Európa Rádió központjában robbant hnmb’ho? Ám nemcsak a terrorizmus elutasítása és a történelmi tények között vannak ellentétek, hanem a terror elítélése és az elítélés ideológiai alátámasztása között is. A marxista ideológia nem az erőszakmentesség ideológiája, vagyis egyáltalán nem alaptalan a marxizmusban a forradalmiság, a régi rend megdöntése, a felforgatás és erőszak elméleti támaszát keresni. Marx a történelem egyik legalapvetőbb tényének a harcot tartja. „Minden eddigi társadalom története az osztályharcok története” - hangzik a Kommunista Kiáltvány első mondata. Marx, méghozzá az a fiatal Marx, akit az irodalomban a humánus Marxnak neveznek, azt írta az 1843-ban keletkezett „A hegeli jogfilozófia bírálatá”-ban: „A kritika fegyvere nem helyettesítheti a fegyverek kritikáját; az anyagi erőszakot anyagi erőszaknak kell megdöntenie.” (Marx: Frühschriften, Stuttgart 1971. 216.o.) Az 184546-ban írt „Német ideológiá”-ban is azt olvassuk, hogy nem a szellemi harc hoz változást, hanem „csakis a valós társadalmi viszonyok gyakorlati megdöntése..., nem a bírálat, hanem a forradalom a történelem hajtóereje.” (uo. 368.) Hogy a marxizmus az erőszakot a társadalomátalakítás egyik lehetséges eszközének tartja, a Kommunista Kiáltvány befejező részéből is láthatjuk. Idézem: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.” (Marx, Engels: Válog. Művek, Bp. 1963. I. köt. 46.o.) Ezt azonban ki kell egészítenünk azzal, hogy Marx és Engels többször megváltoztatta álláspontját. 1848-ban, majd a párizsi kommün idején az erőszakos forradalmat hirdették, de voltak időszakok, amelyekben lehetőnek tartották, hogy békés úton, demokratikus eszközökkel, az általános választójog kivívásával jut hatalomra a többséget alkotó munkásság. Ez tehát azt jelenti, hogy Marx és Engels írásaiból mind az erőszakeszközök használatának jogossága, mind pedig az erőszak elvetése kiolvasható. Lenintől a kommunisták ma általában a „Mi a teendő?” egyes részleteit idézik annak igazolására, hogy Lenin elítélte a terrort. Valóban, Lenin itt felelőtlenségnek nevezi a felkelések kirobbantását, a rohamra buzdítást, elutasította a heveskedést, az ostromra való uszítást. Csakhogy ezt mikor írta? — 1902- ben, tehát abban az időben, amikor a fegyveres felkelésnek semmi esélye nem volt a sikerre. Ugyanitt, tehát a „Mi a teendődben így indokolja álláspontját: „Éppen azért, mert a tömeg nem a miénk, nem okos és nem illő dolog ebben a pillanatban rohamról kiabálni.” (Lenin: Válog. müv. Bp. 1948. I. köt. 332.o.) Vagyis nem az erőszakot utasítja el, hanem csak a roham megindításának időpontját tartja kedvezőtlennek: nem elvi álláspontról volt szó nála, hanem merőben taktikairól Frfinnál ink'U'ha» mondhatjuk mert ha műveiben továbblapozunk és elolvassuk, hogy mit írt az 1905-ös forradalom után, aligha lehet kétség, hogy Lenin távolról sem volt az erőszakmentesség apostola. „A moszkvai felkelés tanulságai” című 1906- ban írt cikkében azt hangoztatja, hogy „fizikai harcra is szükség van” (uo. 692.), hogy „elszánt támadás kell” (693.) és követeli, hogy könyörtelenül taszítsák ki a harc ellenzőit: „Meg kell kongatnunk az összes harangokat, hogy hirdessék a merész támadás, a fegyveres rajtaütés szükségességét, annak szükségességét, hogy a támadás során az ellenség vezető parancsnokait ki kell irtani.” (694.) A továbbiakban felhívja a figyelmet a modern fegyverekre: „meg kell tanítanunk a munkásosztagokat arra, hogyan kell tömegesen bombát gyártani, támogatnunk kell őket, valamint harci osztagainkat abban, hogy ellássák magukat robbantó anyaggal, gyújtózsinórokkal és automatikus fegyverekkel.” (695.) Mindezt Lenin írta, az a Lenin, aki 1902- ben ellenezte az ostromra, a harcra buzdítást. Ő írta azt is, hogy „az ellenség kíméletlen kiirtása” a feladat (696.), Lenin írta 1910-ben, hogy a változást csak úgy lehet előidézni, „ha az egész országot válság, felháborodás, forradalom borítja el” (708.), Lenin írta 1916-ban, hogy „a szocialisták sohasem voltak és sohasem lehetnek forradalmi háborúk ellenzői” (1027.). Lenin írta 1917 szeptemberében, hogy „szét kell zúzni, össze kell törni az államgépezetet” (Lenin: A demokráciáról és diktatúráról. Bp. 1957. 23.o.), s ha „a felfegyverzett munkások vasöklével” lesújtottak az államra, a következő lépés „a parlamentarizmus megsemmisítése”. (uo. 35.). Elutasítja a marxizmus-leninizmus az erőszakeszközöket? El. Elutasítja. Javasolja az erőszakeszközök alkalmazását? Igen, javasolja. Marx, Engels és Lenin írásaiból, a marxistaleninista ideológiából ez is, az is kiolvasható. Hogy használják-e a terrort vagy elvetik, az náluk nem elvi kérdés, hanem csak a körülmények — az időpont, a felkészültség, a közvélemény és egyéb gyakorlati megfontolások függvénye. Azt mindenesetre megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy jelenleg elutasítják a terrort, hogy ideológiájukból ma az erőszak elítélését vonják le. HANÁK TIBOR MOSZKVA ÉS A TERROR Borsos-Prihoda Anikó: Pieta