Bécsi Napló, 1981 (2. évfolyam, 2-6. szám)

1981-03-01 / 2. szám

BÉCSI NAPLÓ 1981 MÁRCIUS-ÁPRILIS II. ÉVFOLYAM 2. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 10.­ öS. ERSCHEINUNGSORT WIEN P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN FÖLDVÁRI TAMÁS MAGYARÁZAT HELYETT Földvári Tamás szociológus a szovjet csehszlovákiai bevonulása után tiltakozás­ként kilépett az MSZMP-ből. Azóta állandó nehézségekkel küszködött, tudományos működését korlátozták. Szókimondó meg­állapításait a Bécsi Napló 198Q/1-1. száma akkor közölte, amikor a szerző még Ma­gyarországon tartózkodott. 1980. október 13-án személyesen nyújtot­tam át a bécsi magyar konzulnak az alábbi szövegű levelet: „Tisztelt Konzul Úr! Kérem tolmácsolja az illetékes magyar ha­tóságoknak azt a kérésemet, hogy engedé­lyezzék három éves nyugat-európai munka­­vállalásomat. Az osztrák­­ Institut für empi­rische Sozialforschung’ felkérésére részt kí­vánok venni egy nemzetközi összehasonlító kutatásban (Az értelmiség funkciója a tár­sadalmak modernizálásában), amely három éves ausztriai és nyugat-európai tartózkodást igényel. A téma hazai vonatkozásaival két éve fog­lalkozom, mint a Felsőoktatási pedagógiai Kutatóközpont munkatársa. Munkahelyem e kutatásomra nem tart igényt: ez év június 20-án közölték velem, a Minisztertanács 20 %-os leépítési rendeletére hivatkozva, hogy tovább nem kívánnak fog­lalkoztatni. Döntésüket megfellebbeztem, ezt elutasí­.■Zi.'k. manfcan'yi­­ r.r. z­ur.** .-fA­ o figyel­men kívül hagyták. Az intézmény párttitkára hivatalos beszélgetés alkalmával közölte ve­lem, hogy elbocsájtásomra politikai nézeteim miatt kerül sor. Amellett, hogy ez a téma számomra érdekes és fontos, s úgy gondolom, eddigi kutatási eredményeim figyelemre méltóak, meg is kell­e Ijek, s négy gyermekemet is el kell tartsam. Annál is inkább, mert élettársamnak, Párkányi Máriának ugyancsak az említett rendeletre hivatkozva mondtak fel ez év februárjában, a Szövetkezeti Kutatóintézetben eltöltött 11 év után, s azóta sem sikerült állást találnia, bár közben kutatási témájában egy akadémiai pályázatot nyert. Az­­ Institut für empirische Sozialforschung’ ajánlatát azért is szeretném elfogadni, mert az utóbbi 8 évben kétszer voltam hónapokig állás nélkül Magyarországon, s mindkét al­kalommal igen nehezen tudtam csak elhelyez­kedni. Most pedig úgy tűnik, egyáltalán nem tudok szakmámban állást találni, már csak azért sem, mert e területeken és a rokon te­rületeken sokan vannak jelenleg hasonló hely­zetben, állás nélkül. Tekintettel a fentiekre, bízom abban, hogy engedélyt kapok a külföldi munkavállalás­hoz.” A levélre a mai napig nem érkezett semmi­féle válasz. És álljon itt egy másik levél teljes szövege, amelyre címzettje, Pozsgay Imre művelődési miniszter ezideig ugyancsak nem válaszolt. Neki mint személyes ismerősnek, szociológus kollégának írtam tavaly nyáron, miután min­den fellebbezési és álláskeresési kísérletem kudarcot vallott. „Kedves Imre! Sajnos a szerződésem megszüntetésére vo­natkozó döntés felülvizsgálatát hiába kértem, pedig meggyőződésem, hogy az alakuló Ok­tatáskutató Intézetben helyem lenne. A ké­résemre írott levélben kifogásaimat válaszra sem méltatták. Attól tartok, hogy szociológus kutatóként vagy oktatóként való elhelyezkedésem a mos­tani helyzetben nem éppen egyszerű. Fellebbezésemben, melynek másolatát Ne­ked is elküldtem, utaltam arra, hogy diplo­mám és szakmai múltam alapján leginkább a művelődési tárca területén tudnék dolgozni. Ezért is fordulok hozzád, hogy légy segítsé­gemre egy a szakképzettségemnek megfelelő állás fölkutatásában. Remélem Számodra, aki írásaimból egyet s mást esetleg ismersz, világos és egyértelmű az, hogy ellenzékiségem konstruktív és semmi­képp sem szocializmus-ellenes.­­ Úgy gondolom, eddigi munkám hasznos volt társadalmunk számára és a jövőben is képes vagyok hasznos szociológiai munka végzésére. 17 évi szociológuskodás után igen nehéz lenne valami egészen más területen helyt állnom, s családomnak, négy gyermekemnek, megfelelő egzisztenciát biztosítanom. Úgy érzem, Te segíthetsz leginkább abban, hogy ne kelljen „lelépnem” erről a pályáról. Kollegiális segítségedre számítva üdvözöl­eT.” Mindkét levélre várom a választ, s azt re­mélem, e nyilvános közzététel arra ösztönzi a címzetteket, hogy rejtélyes hallgatásukat fel­adva végre megszólaljanak. A szíves olvasó tájékoztatására megírom, hogy tavaly augusztus 29-én hagytam el Ma­gyarországot turista útlevéllel, miután aznap hajnalban arról értesültem a rádióból, hogy öt magyart, akik Lengyelországba akartak utazni, feltartóztattak a Ferihegyi repülőtéren. Én is köztük lehettem volna, ha akkor éppen lett volna érvényes „piros útlevelem”. A kék vi­­szont már a zsebemben van, s már egy ideje készültem a nyugati útra. Könnyen megeshet, véltem, hogy engem is feltartóztatnak Hegyes­halomnál. Különösen, ha a lengyelországi ese­mények a hatóságok szempontjából kellemet­len fordulatot vesznek. Nem késlekedhetek tovább — gondoltam. Azonnal indulok! Gyorsan döntöttem. Dél­előtt megvettem a vonatjegyet, kiváltottam a valutát (5.600 forintért 2.730 schillinget) és délután háromkor elindultam a Wiener Wal­­zerrel. Néhány órám akkor erős feszültségben telt. Vártam, mi történik, feltartóztatnak-e. A ha­tárnál a vámtiszt aktatáskám minden darabját kipakoltatta velem, de végül bekerültek a pe­csétek útlevelembe. Feszültségem pillanatok alatt feloldódott. Könnyűnek és vidámnak éreztem magam. Bár már sok éve, hogy a Nyugat társadalmi­politikai berendezkedését feltétlenül jobbnak tartottam a szovjet birodalmi rendszernél, a Szabad Világ kifejezést mindig kissé túlzónak találtam, s magam legfeljebb csak iróniával használtam. A határ átlépése utáni pillanatok­ban azonban a Szabad Világ egyértelműen a szabad világ volt számomra. Nekem mint társadalomkutatónak a kifeje­zés, a közlés szabadsága mindig is elsőrangú érték volt. A kádári „liberálkommunizmus” korlátozott „szabadságát” mindig nyűgnek éreztem. 17 év alatt írt dolgaim jobbik része nem jelenhetett meg, s ami megjelent, az is csak számtalan huzavona és kompromisszum árán. Kutatómunkámat úton-útfélen minden munkahelyemen akadályozták. Sohase tudtam rendesen végigcsinálni semmit, s a valóságnak megfelelő eredményeket kurtítás, szépítés nélkül közzétenni — „megbízóim”, főnökeim, szerkesztőim ebben mindig megakadályoztak. Akár Zsille Zoltán barátom, én se jókedvem­ből jöttem el. Bízom abban, hogy az elkövetkező hóna­pokban, években úgy fordulnak a dolgok, hogy kinnmaradásom teljesen természetesnek és legitimnek fog minősülni, nem személyem­nek adományozott magánprivilégium alapján, hanem azért, mert az utazás, a külföldi mun­kavállalás és a kivándorlás teljesen hétköz­napi állampolgári jog lesz Magyarországon is. Amióta Pertini olasz államelnök és Haig amerikai külügyminiszter nyilvánosan meg­vádolta a Szovjetuniót a nemzetközi terroriz­mus támogatásával, a kommunista politiku­sok és hírközlő szervek szinte toporzékolva tiltakoznak a vádak ellen. Ez megnyugtató. A nyugtalanító az, hogy a Szovjetunió nem mindig és mindenütt utasítja el a terrort s hogy keze benne van számos erőszak-akcióban, brutális rajtaütésben, fegyveres vállalkozásban, kezdve az orosz forradalom után lezajlott vérengzésektől, a GPU működésén, Trockij meggyilkolásán át a budapesti, prágai és af­ganisztáni invázióig. Az sem valószínű, hogy semmi, de semmi köze sincs a müncheni Szabad Európa Rádió központjában robbant hnmb’ho? Ám nemcsak a terrorizmus elutasítása és a történelmi tények között vannak ellentétek, hanem a terror elítélése és az elítélés ideo­lógiai alátámasztása között is. A marxista ideológia nem az erőszakmentesség ideoló­giája, vagyis egyáltalán nem alaptalan a marxizmusban a forradalmiság, a régi rend megdöntése, a felforgatás és erőszak elméleti támaszát keresni. Marx a történelem egyik legalapvetőbb té­nyének a harcot tartja. „Minden eddigi tár­sadalom története az osztályharcok törté­nete” - hangzik a Kommunista Kiáltvány első mondata. Marx, méghozzá az a fiatal Marx, akit az iro­dalomban a humánus Marxnak neveznek, azt írta az 1843-ban keletkezett „A hegeli jog­filozófia bírálatá”-ban: „A kritika fegyvere nem helyettesítheti a fegyverek kritikáját; az anyagi erőszakot anyagi erőszaknak kell megdöntenie.” (Marx: Frühschriften, Stutt­gart 1971. 216.o.) Az 184546-ban írt „Német ideológiá”-ban is azt olvassuk, hogy nem a szellemi harc hoz változást, hanem „csakis a valós társadalmi viszonyok gyakorlati meg­döntése..., nem a bírálat, hanem a forradalom a történelem hajtóereje.” (uo. 368.) Hogy a marxizmus az erőszakot a társadalomátala­kítás egyik lehetséges eszközének­­ tartja, a Kommunista Kiáltvány befejező részéből is láthatjuk. Idézem: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíl­tan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésé­vel érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.” (Marx, Engels: Válog. Művek, Bp. 1963. I. köt. 46.o.) Ezt azonban ki kell egészítenünk azzal, hogy Marx és Engels többször megváltoztatta állás­pontját. 1848-ban, majd a párizsi kommün idején az erőszakos forradalmat hirdették, de voltak időszakok, amelyekben lehetőnek tartották, hogy békés úton, demokratikus eszközökkel, az általános választójog kivívá­sával jut hatalomra a többséget alkotó mun­kásság. Ez tehát azt jelenti, hogy Marx és Engels írásaiból mind az erőszakeszközök használatának jogossága, mind pedig az erőszak elvetése kiolvasható. Lenintől a kommunisták ma általában a „Mi a teendő?” egyes részleteit idézik annak iga­zolására, hogy Lenin elítélte a terrort. Való­ban, Lenin itt felelőtlenségnek nevezi a fel­kelések kirobbantását, a rohamra buzdítást, elutasította a heveskedést, az ostromra való uszítást. Csakhogy ezt mikor írta? — 1902- ben, tehát abban az időben, amikor a fegyve­res felkelésnek semmi esélye nem volt a si­kerre. Ugyanitt, tehát a „Mi a teendőd­ben így indokolja álláspontját: „Éppen azért, mert a tömeg nem a miénk, nem okos és nem illő dolog ebben a pillanatban roham­ról kiabálni.” (Lenin: Válog. müv. Bp. 1948. I. köt. 332.o.) Vagyis nem az erőszakot uta­sítja el, hanem csak a roham megindításának időpontját tartja kedvezőtlennek: nem elvi álláspontról volt szó nála, hanem merőben taktikairól Frf­innál ink'U'h­a» mondhatjuk mert ha műveiben továbblapozunk és el­olvassuk, hogy mit írt az 1905-ös forradalom után, aligha lehet kétség, hogy Lenin távolról sem volt az erőszakmentesség apostola. „A moszkvai felkelés tanulságai” című 1906- ban írt cikkében azt hangoztatja, hogy „fizi­kai harcra is szükség van” (uo. 692.), hogy „elszánt támadás kell” (693.) és követeli, hogy könyörtelenül taszítsák ki a harc ellen­zőit: „Meg kell kongatnunk az összes haran­gokat, hogy hirdessék a merész támadás, a fegyveres rajtaütés szükségességét, annak szükségességét, hogy a támadás során az el­lenség vezető parancsnokait ki kell irtani.” (694.) A továbbiakban felhívja a figyelmet a mo­dern fegyverekre: „meg kell tanítanunk a munkásosztagokat arra, hogyan kell tömege­sen bombát gyártani, támogatnunk kell őket, valamint harci osztagainkat abban, hogy el­lássák magukat robbantó anyaggal, gyújtó­zsinórokkal és automatikus fegyverekkel.” (695.) Mindezt Lenin írta, az a Lenin, aki 1902- ben ellenezte az ostromra, a harcra buzdí­tást. Ő írta azt is, hogy „az ellenség kímélet­len kiirtása” a feladat (696.), Lenin írta 1910-ben, hogy a változást csak úgy lehet előidézni, „ha az egész országot válság, fel­háborodás, forradalom borítja el” (708.), Lenin írta 1916-ban, hogy „a szocialisták sohasem voltak és sohasem lehetnek forra­dalmi háborúk ellenzői” (1027.). Lenin írta 1917 szeptemberében, hogy „szét kell zúzni, össze kell törni az államgépezetet” (Lenin: A demokráciáról és diktatúráról. Bp. 1957. 23.o.), s ha „a felfegyverzett mun­kások vasöklével” lesújtottak az államra, a következő lépés „a parlamentarizmus meg­semmisítése”. (uo. 35.). Elutasítja a marxizmus-leninizmus az erő­szakeszközöket? El. Elutasítja. Javasolja az erőszakeszközök alkalmazását? Igen, javasolja. Marx, Engels és Lenin írásaiból, a marxista­­leninista ideológiából ez is, az is kiolvasható. Hogy használják-e a terrort vagy elvetik, az náluk nem elvi kérdés, hanem csak a körül­mények — az időpont, a felkészültség, a köz­vélemény és egyéb gyakorlati megfontolások függvénye. Azt mindenesetre megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy jelenleg elutasítják a terrort, hogy ideológiájukból ma az erőszak elítélését vonják le. HANÁK TIBOR MOSZKVA ÉS A TERROR Borsos-Prihoda Anikó: Pieta

Next