Bécsi Napló, 1983 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1983-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ 1983. JANUÁR-FEBRUÁR IV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 10,­ ÖS­ERSCHEINUNGSORT WIEN P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN BORBÁNDI GYULA MAGYARORSZÁG 1983-BAN Amikor 1945 őszén Bibó István a magyar demokrácia helyzetén és állapotán tűnődött, arra a felismerésre jutott, hogy válságban van, mert félelemben él. A válságot a félelem ér­zete váltotta ki. A megalapozott és a meg­alapozatlan félelemé. Hónapok óta ilyen válságtünetek észlelhetők Magyarországon és ezek hátterében is mintha különböző félelemérzetek húzódnának meg. Félelem kapott lábra elsősorban a lakosság körében. A nemzetközi gazdasági élet bajai és nehézségei átcsaptak Magyarországra is és úgy látszik, a szocialista termelési rend nem tudja elhárítani a közeledő veszedelmeket. A romló közérzet ennek következménye. Az emberek félnek a jövőtől, nem tudnak tervez­ni és óvatosak, amikor a tennivalókról gon­dolkodnak. A „mit hoz a holnap?” kérdése nem kíváncsiságot és érdeklődést tükröz, hanem aggodalmat és szorongást. Sokan a viszonylagos jólétet látják veszélyeztetve, mások azt a szélárnyas helyzetet, amelyben Magyarország évek óta él. A tünetek arról árulkodnak, hogy bizonytalanság ütötte fel fejét mindenütt, ahol még nem is olyan régen bizakodás és reménykedés töltötte el a lelke­ket. Mind többen tartanak attól, hogy Magyar­­ország nem óvhatja meg kiváltságos helyzetét Kelet-Közép-Európában és a sokáig élvezett különállást újból a szövetségesekhez való szorosabb felzárkózás váltja fel. Gyakran hal­lani, félő, hogy kevesebb lesz a kenyér, ma­gasabb az ár, kisebb a bér, lassabban folydo­­gálnak azok a kedvezmények, amelyek eddig az életet tűrhetővé és elviselhetővé tették: az utazások, az anyagi gyarapodás lehetőségei, a szórakozási alkalmak, a szabadabb szó és moz­gás terepei és önmegvalósítás kifutópályái. Ne vitassuk, van-e és mennyi az alapjuk e félelmeknek. A félelemérzet viszont tagadha­tatlan és ez — ugyancsak Bibó szerint — minden más jelenséggel egyenértékű politikai tényező. Félelem tölti el a politikai vezetőket is. Ag­gasztja őket a gazdasági romlás, a világgazda­ság zavarai, a szövetségesek sokszor kibékíthe­tetlen belső ellentétei és a gyámolító hatalom részéről olykor megnyilvánuló érdektelenség, közömbösség, szívtelenség. A kommunista tömb képtelen volt a gazdasági bajokat saját erőből megoldani és a nyugati segítség, meg üzlet sem használtatott fel olyan formában, hogy a megtorpantakat talpra állítsa. Minél több lett a hitel és a kölcsön, annál mélyebbre süllyedt a gazdasági színvonal és vált egyik-má­sik ország fizetésképtelenné. Nem Magyaror­szág, de a kelet-európai kommunista országok gazdaságpolitikája iránti bizalmatlanság a vele való kapcsolatokra is kihatott és ennek elosz­latása nem kis gondot okoz a budapesti pénz­ügyi szakembereknek. A gazdasági reform is megtorpant, mert mind jobban jelentkeznek a politikai alátámasztás és megszilárdítás el­mulasztásának bénító hatásai. Mindez szoron­gást szül mindazokban, akik hittel és meg­győződéssel munkálkodtak a reform érdeké­ben és most állandóan beleütköznek a fejlő­dést gátló nehézségekbe. Bizonytalanságot idéz elő a Moszkvában előállott új helyzet is. Brezsnyev halála és Andropov hatalomra kerülése számos kiszá­míthatatlan és előre nem látható tényező je­lentkezésével járhat, ami némelyekben félel­met, másokban óvatos tartózkodást és tétlen­séget, ismét másokban a gyors alkalmazkodás­hoz való készség edzését idézheti elő. Leg­gyorsabban és leghatározottabban azok lelték meg helyüket az új helyzetben, akik Andro­pov KGB múltjából azt a következtetést von­ták le, hogy ismét előtérbe kerülhetnek a rendőri módszerek és a vita, a meggyőzés he­lyett újból a belügyi eljárás az a biztos eszköz, amellyel másként gondolkodókat és ellenzéki érzelmű polgárokat jobb belátásra lehet bírni. Úgy látszik azonban, hogy a mai bizonyta­lansági állapotban még azok is hajlanak a tü­relmetlenebb és nyersebb megoldásokra, akik mindeddig mérsékletükkel tűntek ki. Feltehe­tően abból a megfontolásból teszik ezt, hogy Andropov ilyen magatartást vár el a testvér­pártoktól és­­ kormányoktól. Mulattató, hogy azok a magyar kommunista közéleti férfiak, akik nyugati újságíróknak előszeretettel be­szélnek a magyar különlegességek iránt rend­kívül érzékeny és a magyarokkal szemben ba­ráti Andropovról, semmi kivetni valót nem találnak abban, hogy intézkedő és végrehajtó személyek és hatóságok egy egészen más Andropov kedvében igyekeznek járni. Mi más­sal, mint egy merevebb és erőszakosabb poli­tika jelentkezésével, magyarázható a független autonóm értelmiség elleni rendőri eljárás és a demokratikus ellenzék parányi­ csoportja el­hallgattatására irányuló kampány? Vagy az a tünet, hogy a központi pártlap helyettes fő­­szerkesztőjének felettébb türelmetlen és indu­latos cikkére máris a porondon teremnek a hecczsurnaliszták a hidegháború kelléktárából elővett amerika- és nyugatellenes szólamokkal, hazug és rágalmazó ferdítésekkel, a legros­­­szabb ízű újságírás felmelegítésével? Vajon, lesz-e erejük és határozottságuk a jó­zan és mérsékelt elemeknek arra, hogy ezeket visszaszorítsák és régi helyükre visszaparan­csolják, nehogy kárt okozzanak az országnak és megnehezítsék azok dolgát, akik külföldi politikai és gazdasági fórumokon magyar ér­dekek szolgálatában különféle kérelmekkel jelentkeznek? Mert nem szabad elfeledkezni arról a tagadhatatlan tényről, hogy a budapes­ti rezsim kitüntetően jó nemzetközi hírnevét mérsékletén és józan gazdaságpolitikáján kívül nagy részben annak a politikai türelemnek köszönhette, amellyel belső és külső bírálóit kezelte. A kis szabadságoknak a megnyirbá­lása és az Amerika- meg Nyugat-ellenes érzel­mek újbóli felkorbácsolása aligha lesz kedvére és örömére azoknak, akikre Magyarországnak politikailag és gazdaságilag még sok szüksége lehet. Kár lenne, ha a szakszerű és nyugodt hangú kritikát a hidegháborús hadjáratok és tomboló indulatok váltanák fel. Reméljük, hogy a közelmúltban észlelt nyugtalanító tünetek rosszul tájékozott és felelőtlen em­berek műve, nem pedig politikai irányváltozás jele. Magyarország nem térhet vissza arra az útra, amelynek járhatatlansága immár több ízben is bebizonyult és amelyen való járás a népnek, az országnak mindannyiszor csak károkat okozott. Fejtegetéseim elején félelemről és nyomában szükségszerűen jelentkező válságról beszéltem. Hiba volna, ha az ország lakóiban a mainál is mélyebben verne gyökeret a félelem a jövő­től és hiba volna, ha a vezetőkben az eddigi út folytatásától való félelem határozná meg a tennivalókat. A józan ész az előbbieknek a kivívott eredmények melletti szívós kitartást és az emberi egzisztenciák meghódított terü­leteinek fel nem adását, az utóbbiaknak a be­vált politikai út és módszer további követését írná elő. Csak ilyen körülmények között re­mélhető, hogy az előttünk álló év nem lesz a félelmek szülte válságok esztendeje. Erdélyből fontos dokumentumok jutottak nyugatra, az ismert romániai magyar nyelvű szamizdat-kiadvány, az Ellenpontok 5-8. szá­ma. Összesen több mint száz gépelt oldal. A 8. szám a már közölt (1982/6.) programja­vaslat és az a memorandum, amely különböző utakon, köztük Kreisky kancellár közvetíté­sével eljutott a madridi Európa-konferenciára. A többi három szám anyaga is olyan terjedel­mes, hogy egyelőre csak rövid ismertetést és néhány részletet tudunk közreadni. Betiltott történelem Az Ellenpontok 5. számának bevezető cikke megállapítja, hogy a kelet-európai rendszerek ideológiai alapja a történelem­hamisítás, mellyel „a kifejezetten szovjet-tí­pusú nemzetközi szocializmust” és „a nem­kifejezetten, tehát rejtetten szovjet-típusú kelet-európai nemzeti-szocializmust” akarják igazolni. A fő eszközök a ferdítés, a könyv­tárak kifosztása, dokumentumok megsem­misítése, elhallgattatás és a hallgatás. „Nálunk a történelmet nem írják, hanem előírják, s bár tudjuk, hogy egyetlen rend­szer sem nélkülözheti saját történelmi ön­szemléletét, de még egyetlen nép sem tűrte sokáig, hogy történelmének tudattükrében egy tőle meglehetősen idegen rendszer torz valója helyettesítse a népet magát. Remél­hetőleg, s az előírásokkal ellentétben, ez alól sem vagyunk kivételek” — állapítja meg az 5. szám, majd bejelenti, hogy épp ezért soro­zatot indítanak olyan eseményekről és mű­vekről, amelyek léte és ténye a mai kelet­európai rendszerekben főbenjáró véteknek számít. Az első ilyen történelmi dokumen­tum a román kommunisták 1931-es moszk­vai kongresszusának anyaga, mely a nem­zetiségi kérdéssel foglalkozott. Ellenzék nincs Az Ellenpontok 5. számában hét oldalas sűrűn gépelt cikk vizsgálja a kérdést: „Milyen mértékben nevezhető ellenzékinek az erdélyi magyarság?” Alaptétele, hogy vannak ugyan ellenzéki jellegű kiszólások, panaszok, szabo­­tálások és a kisebbségi nyomorból fakadó tünetek, de a cikkíró szerint „Romániában nincsen ellenzék”. Kifejti, hogy az ellenzék fogalmához hozzátartozik a politikai cselek­vés, a hatalommal szemben történő állásfog­lalás és az illetők mögött álló réteg vagy ki­sebbség társadalmi megbízatásának vállalása, ami tehát huzamos jelenlétet követel. Márpe­dig Romániában hol van ellenvélemény, hol nincs, de az ellenzéki politikai tevékenység­hez hiányzanak a feltételek, lehetőségek. Ma még az itt-ott fellépő ellenzéki magatar­tás is a hatalmi szférán belül van, elfogadja a politikai és ideológiai adottságokat. Ha egyszer mégis szerveződni kezdene az ellenzék, ez minden bizonnyal kisebbségi alapon történne — állapítja meg a szerző, de szerinte ezen az alapon nem maradhat meg tartósan, politikai szövetségesekre és társgondolatokra lenne szüksége: „Ahhoz, hogy ez egyáltalán szóba jöhessen, s hogy ne váljék periférikus problémává, igen nagy szükség volna, mint politikai alternatívára, az ellenzéki magatartás fogalmi kiterjedésé­nek szélesítése, hogy abban ne csupán az etnikai kérdések kapjanak helyet.” A tudati formálódás előfeltétele lenne, hogy meg­szűnjék a félelem a nyílt beszédtől, hogy Erdély ne legyen tabu, hogy problémákat meg lehessen fogalmazni.­­ Hogy ez men­­nyire hiányzik, arra az­ Ellenpontok 5. szá­mának egy másik írása figyelmeztet, mely a besúgórendszerrel foglalkozik. A 6. szám teljes egészében a román állam­politika hagyományait mutatja be. Részle­teket közöl Moldován Gergely görög kat. román, kolozsvári egyetemi tanár A román­ság című 1895-ben megjelent könyvéből, és az Ellenpontok szerkesztői 17 pontban foglalják össze a máig érvényes tanulságokat. Mire számíthatunk? Az Ellenpontok eddig megjelent számai közül talán a hetedik a legdrámaibb. Érző­dik benne, hogy a magyarság megszólalására még nagyobb román nyomás a válasz, a szamizdat-kiadványra rendőrségi akció kö­vetkezett. Az első cikk így kezdődik az Ellenpontok 7. számában: „Nyomoz a szeku, mint várható volt, (de a vártnál később), hozzájuk is eljutott az Ellenpontok. Mint várható volt, egyelőre még csak a besúgókat mozgósították.” Mint­ha előre tudták volna, hogy ha a román ha­tóságok nem találnak bizonyítékot, megelég­szenek a gyanúval is. Mire számíthatunk? — kérdi a cikk, majd így folytatja: „Lapunk olvasói nagyon jól tudják, egyetlen közle­ményünkben sem kívánunk megdönteni vagy felforgatni semmiféle tisztességes államrendet, nem esett szó a határoknak primitív hitű és reményű tologatásáról, egyetlen nép valódi és jogos integritásának megcsorbításáról sem; nem hívja vissza senki a Habsburgokat és a grófokat, nem szított egyetlen mondatunk sem politikai gyilkosságokra, szabotázsra, de még... sztrájkra sem — egyszóval szolid kis publikáció az Ellenpontok, szinte lehetne akár valamely „kommunista” párt revíziós bizottságának is a lapja, de nem a Román Kommunista Párté. Semmiféle törvényszéki csűrés-csavarás sem tudná tehát bizonyítani, hogy az Ellenpontok­ra akár közvetett eszmei értelemben is, de va­lamiféle hatás hárulna pl. olyanszerű akciók létrejöttében, mint a tavaszi röpcézés Szat­márnémetiben, a székely­udvarhelyi öntödei robbantás, a Dés és Bethlen környéki mínium­­mal aszfaltra festett szövegek, vagy a tusnád­­fürdői röpcék — hogy csak azokra emlékez­tessünk, amikre az Ellenpontok megjelenése óta került sor.” A kiadvány szerint politikai pereket nem en­gedhet meg magának a román rendszer. Való­színűbbnek tartja, hogy majd „feltűnően el fognak szaporodni az értelmetlen öngyilkos­ságok, rejtélyes autóbalesetek és ismeretlen, de halálos betegségek.” „Minek szépítsük — a fejünkkel játszunk.” A folyóirat aztán kiterjeszti a kérdést az egész romániai magyarságra, az összes kisebb­ségre, Románia minden lakosára: mi lesz ve­lünk? — „Menekülni, menekülni, menekülni! A második világháború pánikhangulata vett erőt mindenkin” és sokan mennek a kolozs­vári és bukaresti magyar külképviseletre vég­leges magyarországi letelepedést kérni, mások meg a belső emigrációt, a visszahúzódást választják. Három cikk címe ennek a meg­állapításnak felel meg: Istenem, hová menjek? (interjú) Belső emigráció és A kivándorlás alternatívái. Az erdélyi magyarság, az Ellenpontok írói igénylik a külföld és a nyugati magyarok hangerősítő munkáját, a problémákkal való nyílt szembenézést, a román-magyar ellentét okainak kutatását és színvonalas tárgyalását, valamint annak a politikai szellemnek a kiala­kítását, mely síkraszáll az erdélyi magyarságot megillető jogokért. „Az Erdély-probléma: egyetemes magyar probléma.” Mi lesz velünk? Az Ellenpontok újabb számai Zeisel Magdolna (Bécs): Hair, ceruzarajz.

Next