Bécsi Napló, 1987 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1987-01-01 / 1. szám

1987. JANUÁR-FEBRUÁR VIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15.­ öS Erscheinungsort W­IEN P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1011 WIEN BÉCSI NAPLÓ A béke évtizedei 1947. február 10-én a Szövetséges Nagyha­talmak Párizsban aláírták a békeszerződéseket a II. világháborúban vesztes Finnországgal, Olaszországgal, Magyarországgal, Romániával és Bulgáriával. Ezzel az aktussal nemcsak az ellenséges állapotokat szüntették meg, hanem egyúttal elismerték a felsorolt államok szuve­­renitását is. Magyarországot érintően a békeszerződést a Szovjetunió és az 1944. december 22-én Debrecenben megalakult ideiglenes kormány között 1945. január 20-án Moszkvában meg­kötött fegyverszüneti megállapodás előzte meg, miután a szövetséges hatalmak kitértek a hasonló közeledési szándék elől és Magyar­­országot a Szovjetunióhoz utasították, mely­nek kormánya viszont feltétel nélküli meg­adást követelt. A „gyűlölt fasiszta Németor­szág utolsó csatlósaként” kezelt Magyaror­szág a fegyverszüneti megállapodás értelmében kötelezte magát a háborús károk teljes megté­rítésére; a megszabott 300 millió dolláros összegből 200-at a Szovjetunió követelt ma­gának, 100-on pedig Jugoszlávia és Csehszlo­vákia osztozkodott. Semmisnek nyilvánították az 1938. és 1940. évi bécsi döntéseket, s Ma­gyarország területét az 1937. december 31. előtti határokon belül jelölték ki. A magyar delegáció az ideiglenes kormány nevében ígé­retet tett a háborús bűnösök felelősségre vo­násában a tevékeny részvételre. A fegyverszü­neti megállapodás végrehajtása és szabályozása a Szovjet Főparancsnokság megbízottjának el­nöklete alatt működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság irányítása és felügyelete alatt tör­tént. A Párizsban megkötött békeszerződés to­vábbi megszigorításokkal — így pl. az ún. po­zsonyi hídfőnél három magyar községet ítél­tek Csehszlovákiának — lényegében a fegyver­szüneti megállapodásban lefektetett feltétele­ket szabta meg ill. határozta meg pontosab­ban. Pozitívnak tekinthető ellenben a magyar hadifoglyok záros határidőn belüli haza­szállí­tása, különösképpen pedig az a kitétel, amely­nek értelmében a megszálló fegyveres erőket 90 napon belül ki kell vonni az ország terü­letéről; egyedül a Szovjetuniónak áll jogában az Ausztriában állomásozó csapataival való összeköttetés fenntartására bizonyos számú katonát tartani Magyarországon. A háborús veszteségeket tekintve Magyar­­ország a Szovjetunióval, Lengyelországgal, Németországgal viszonylagosan az élvonalban van. A gazdasági károk mintegy 22 milliárd pengőre rúgtak, ami az ország 1938. évi nemzeti jövedelme egyötödének felelt meg; az 1944. évi nemzeti vagyon 40%-a semmisült meg. Az ország állatállományának több mint a fele pusztult el; a mezőgazdasági termelés 1945-ben a háború előttinek felét sem érte el. Súlyos károk estek épületekben és a közleke­dés-hálózatban. A mezőgazdasághoz hason­lóan a bányászat és ipar teljesítőképessége is legalább a felére csökkent. A II. világháború Magyarország lakosságát valósággal megtize­delte: a trianoni terület 9,2 millió (1949) lé­­lekszámához viszonyítva a fogyás 1945. jú­nius 30-i határnappal 953 842 fő. Az 1941-es terület 14,68 millió lakosát véve alapul 1,5 millió a veszteség halottakban, hadifoglyok­ban, eltűntekben, menekültekben, kitelepítet­­tekben. Ehhez jön még az ismét elveszített területeken a magyar kisebbségek ellen elkö­vetett megtorlások áldozatainak száma, de veszteségnek számít az a közel hárommillió magyar is, akik az új határok megvonásával ismét kisebbségi sorba kerültek. A fentebbi adatok kiegészítéseként ide kívánkozik a következő összegezés: ,,Az újra elveszített közel 80 ezer négyzetkilométernyi terület csaknem annyi volt, mint a megmaradt országé. Tetőzte ezt az etnikai veszteség és a lélektani veszteség." ,,Az újabb kudarc s a nyomában járó, válogatott eszközökkel végre­hajtott megtorlás lélektani-tudati rombolása szinte fölmérhetetlen. Hatása a zavarodott hazai hallgatásban és halvány visszfénye a mellébeszélésekben egyaránt tetten érhető." Hasonlóan szenvedélyes a mementoszerű ki­csengés: ,,Ami a második világháborút illeti, a következményeknek azonban csak egyik oldalát: a magyar (és a többi kelet-európai) nép társadalmi struktúrájában bekövetkezett gyökeres változásokat szoktuk kiemelni. Az évfordulós ünnepi szónoklatokban és a tudo­mányos vizsgálódásokban, a közművelődésben és a közoktatásban egyaránt. Minthogy a következések másik fontos oldaláról, a nemzet sorsával összefüggő más kérdésekről nemigen beszélünk, ezáltal a kiemelt társadalmi válto­zásokat mintegy abszolutizáljuk is. Ezzel magyarázható, hogy ebben a szemléletben azután a­­ fényes szellők' lengette lobogók erősen eltakarták a nemzeti sors árnyékos, tragikusan komor oldalát." (Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt? Adatok a magyar apokalipszishez, in: Alföld, 1984/9, 33—52., 47., 52. old.) A mérleg hiányoldalához tartozik az a ki­hatásaiban nagy horderejű tény is, hogy 1945-ben a katonai összeomlással egyidejűleg megszűnt az államgépezet, a közigazgatási szervek nagy része — így az ország keleti me­gyéiből 70—80% — a Vörös Hadsereg elől el­menekült. A vezetés nélkül maradt országban olyan személyek kezébe került a hatalom, akik ugyan belátva az előttük járó rendszer csődjét, vele semmi azonosságot nem vállal­tak, ugyanakkor őszintén fel kell tennünk a kérdést, mennyire voltak felvértezve az új helyzetre: romjaiból felépíteni egy országot, ami semmilyen mértékben nem lehetett ön­magához hasonló, mivel — mint fentebb vá­zoltuk — még tudatából is kiforgatták, meg­alázták és a tehetetlenségig megfélemlítették, felkeltve és növelve benne bűnös mivoltát. A békeszerződésig eltelt idő, majd a tárgyalások eredményei egyáltalán nem vallottak arra, hogy felkészült, széleslátókörű és lelkileg meg nem csonkult államférfiak kerültek az ország élére. A korábbi társadalmi ellentétek nyíltan felszínre törve az általános félelem légkörében gyűlöletté fokozták az egymással szembeni bizalmatlanságot; mindehhez a poli­tikai látókör legmagasabb szintje a pártérde­keknél rekedt meg, sokszor nem kellő súllyal és bátorsággal képviselve az ország és a nép valóságos érdekeit. A megnyomorított lelkü­­letben eredményesen volt alkalmazható a győztes oldaláról az egymással szembeni ki­játszás és zsarolás taktikája. A polgári pár­toktól eltérően a kommunisták éltek egyéb­ként is favorizált helyzetükkel és elkövettek mindent az általuk ellenségesnek tekintett tábor teljes kiszorítására. A kilátásokra jel­lemzően már Moszkvában Gerő nyújtotta át a fegyverszüneti küldöttségnek az ideiglenes kormány listáját. Az ő ellentmondást nem tűrő modorában jegyezte meg Magyarországra visszatérőben a küldöttség egyik tagjának a vonaton: „Maguk, magyarok, ezt az egészet jól elrontották.” A polgári táborból egyik leg­jellegzetesebb magatartás Szekfű Gyuláé, aki ugyan moszkvai követként felismerhette mind a politikai helyzetet, mind pedig a sztálini zsarnokság valóságos arculatát, mégis alig képzelhető el nagyobb törés, mint mikor a Horthy-korszak történész-fejedelme ugyan magánemberként új török hódoltságot emle­getett, Forradalom után c. könyvében ellen­ben a szovjet társadalom magasabbrendűsé­­gével hozakodik elő és megoldásként ajánlja, hogy a magyarság illeszkedjen be a Szovjet­unió békerendszerébe­. Igazságtalan és egyoldalú érvelés lenne a békeszerződéssel elfogadott új helyzetért túlságosan elmarasztalni az 1945 után a for­dulat évéig súlyosan megterhelt polgári poli­tikusokat. A kérdés azonban újból feltolak­szik: Valóban, nem tehettek, nem alkudhattak ki többet, mint amit Párizsban előírtak nekik? Az egész kelet-közép-európai térségre alkal­mazható a Világos után született anekdota a Habsburgokra panaszkodó horvát nemesről, akinek azt válaszolta magyar ismerőse: Látod, ti azt kaptátok jutalmul, amit mi büntetésül. Lengyelország és Csehszlovákia példája eléggé bizonyítja, hogy a szovjet nagyhatalmi törek­vésekben elmosódtak a jutalmazás és büntetés határai, ami ugyan nem lehet vigasz, de arra int, hogy a félelem­ és megalkuvás szülte ös­­­szeroppanások nem tekinthetők sajátságosan magyar tragédiának. Kétségtelen, napjainkban sokat jelent, ha történetesen Magyarországon legalább sóhajként feltörhetnek évtizedeken át (Folytatás a 2. oldalon) (Tudósítónktól) A november 29—30-án a pesti Vigadó nagy­termében megtartott közgyűlés (a 612 fős tagságból 444 szavazati joggal rendelkező író volt jelen) második napján Nagy Gáspár arról beszélt felszólalásában, hogy most majd meg­születik valami, amire éppúgy gyanakvással, irigységgel és gonoszsággal tekintenek, mint ama Kisdedre, akinek életére Heródesek és Pilátusok törtek. Egy hónap is elmúlt már a közgyűlés óta, az új választmány közben megválasztotta az írószövetség vezetőit, elnök­ségét és titkárságát, s minderről alig tud vala­mit az ország közvéleménye. Álhírek, plety­kák terjednek a közgyűlésről is, ellenőrizhe­tetlen információk. Egyik oldalon a majdnem tökéletes hallgatás, a tendenciózusan kiválasz­tott néhány felszólalás megjelentetése, a másik oldalon a kielégítetlen kíváncsiság: mi is tör­tént végül az írók országos tanácskozásán, ami ennyire titoknak számít? A közgyűlés másnapján megjelent MTI hír­ből azt sem lehetett pontosan megtudni, hogy a politikai vezetők közül ki volt jelen, a rövid közlemény csupán Köpeczi kulturális minisz­ter nevét említette. Vajon a párt Központi Bizottságának két titkára, Berecz János és Pál Lénárd inkognitóban mentek el november 29-én és 30-án a pesti Vigadóba? Pedig mint meghívott vendégek ők is hozzászóltak a ta­nácskozáshoz, sőt Berecz János felszólalása jelentős mértékben befolyásolta is a szavazást, valószínűleg elsősorban neki köszönhető, hogy a 71 tagú új választmányba oly kevesen kerül­tek bele a jelenlegi kultúrpolitikát minden fenntartás nélkül támogató írók közül. Hogy mi lesz az írószövetség sorsa, ez a közgyűlés előtt elsősorban — ha hitelt lehet adni a híreszteléseknek — az állami és a párt­szerveket aggasztotta. Arról is lehetett a ta­nácskozás szüneteiben hallani, hogy Berecz János zsebében ott van az írószövetség fel­függesztését vagy megszüntetését elrendelő határozat, s bármelyik pillanatban megszakít­hatja a közgyűlést. Már hónapokkal korábban is lehetett arról tudni, hogy ha az írók túlsá­gosan „messzire” mennek, a hatóságok nem fognak visszariadni a kemény intézkedésektől. Ennek mintha előjátéka lett volna a Tiszatáj felfüggesztése és szerkesztőinek elbocsátása, amire fokozatosan került sor június végétől október végéig. Arról persze senkinek nem lehetett fogalma, mit jelent a „messzi". Azt hogy egyáltalán nem beszélnek társadalmi kérdésekről, az irodalmi világ sérelmeiről, a politika és az írószövetség közötti valódi pár­beszéd évek óta tartó hiányáról? Minden­esetre a közgyűlésen mind az előző elnök, Hubay Miklós beszéde, mind a párttag­írók egy részének (mert jelentős számban nem írták alá) nyilatkozata említést tett arról, hogy úgymond veszélyben van az írószövetség, veszélyeztetik maguk az írók, azzal, hogy vita tárgyává tesznek politikai döntéseket, feleme­lik szavukat társadalmi és nemzeti gondok, problémák miatt. Mészöly Miklós nagyszerű felszólalásában fejtette ki, hogy az igazi dialó­gushoz olyan partnerekre van szükség, ame­lyek meghallgatják egymást, az elmúlt idő­szakban viszont szinte egyetlen egy esetben sem sikerült az írószövetség választott szervei­nek álláspontjukat elfogadtatniuk a politikai szervekkel; megállapította, hogy egy írónak nincs feltétlenül szüksége írószövetségre, úgy tetszik, inkább a politikának van rá szüksége. A többi felszólaló sem kerülte a kényes kérdéseket, őszinte, ritkán tapasztalható nyílt vita alakult ki. Azoknak sem lett igazuk, akik asztalborogató dörgedelmeket és politikai hor­dószónoklatokat vártak titokban, hogy legyen nyilvánvaló ürügy a kemény intézkedésekre a hatóságok részéről. Nem így történt. A kri­tikus hangnem nem jelentett felelőtlenséget, a legmérvadóbb felszólalók (elsősorban Fe­kete Gyuláé, Csurka Istváné, Csoóri Sándoré, Eörsi Istváné és Sánta Ferencé és az előbb említett Mészöly Miklósé) higgadtan beszéltek az irodalom és az ország tényleges problémái­ról: a társadalmi reform konkrétumairól, a nemzeti sorskérdésekről, a gazdasági nehéz­ségekről, a bírálat jogáról, a tömegtájékoztatás hibáiról, a kultúrpolitikáról, az irodalmi élet kérdéseiről, az írók közérzetéről. A novemberi közgyűlés egésze azt mutatta, hogy a magyar írók felelősséggel kívánnak beszélni, olyasmi­ről is, ami gyakran nehezen vagy egyáltalán nem kap nyilvánosságot. Persze óhatatlanul szembekerültek egyes politikai döntésekkel (például a Tiszatáj szüneteltetését számos fel­szólalás elfogadhatatlannak tartotta, s itt kapott nyilvánosságot 114 író, művész és tudós tiltakozó levele is, I. jelen számunkban), bíráltak politikusokat. Berecz János félig­­meddig rögtönzött felszólalásában válaszolt a kritikákra, megpróbálta a szalámi taktika sza­bályai szerint elkülöníteni az elhangzott bírálatokat, beszédének végén viszont félre­érthetetlenül megfenyegette az írókat, hogy még egy ilyen öt év nem lehet, ha nem úgy választanak, ahogy azt a politika megfelelő­nek tartja, akkor ők is dönteni kényszerül­nek, mi legyen az írószövetséggel. Lehet, hogy néhány éve még „jó tanácsai” hálás fülekre találtak volna, most viszont érezhe­tően megsértette az írók önérzetét, és ez meglátszott a szavazásban is, a választmányból rendre kibuktak az irodalmi intézmények vezetői, továbbá azok a felszólalók, akik még a jelenlévő politikusoknál is továbbmenve igyekeztek írótársaikat kárhoztatni. A demokratikus választás nem tette lehe­tővé a manipulációt, az írók maguk döntötték el, kit kívánnak látni az új választmányban. Lehetett hatása a Tiszatáj-ügynek is a szava­zásra, hiszen a felháborodás ritkán tapasztal­ható egységet teremtett nemzedékek, irány­zatok, budapestiek és vidékiek között. Nem kerültek be a választmányba olyan promi­nens irodalompolitikai személyiségek mint (Folytatás a 3. oldalon) DIEPPE, DIEPPE ÍRÓ/ZÖVET/ÉG? Prihoda László: Zivataros hangulatú Nagyalföld, tojástempera, 1985. Tarcsay Cs. felv.

Next