Bécsi Napló, 1992 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1992-01-01 / 1. szám

XIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1992. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15,— öS Erscheinungsort WIEN-BÉCS P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN BÉCSI NAPLÓ ÁTMENETI MAGYARORSZÁG „A HELYZET NEHÉZ, DE EGYÁLTA­LÁN NEM REMÉNYTELEN" - olvasható a Pesti Hírlap 1992. január 11 -i számában (Ilyen volt az 1991-es év. Bekerültünk a történelem­be). Az idézett cikkben a felemelkedés alapfel­tételeinek megteremtésével érvel a megkérde­zett Kónya Imre, az MDF parlamenti frakció­­vezetője: „Tavaly már csökkent az ország adósságállománya, megállt az infláció növeke­dése, nőttek a devizatartalékaink, nőtt a la­kosság betétállománya..." „csak egyedül hoz­zánk több nyugati tőke érkezett, mint a többi volt kommunista országba összesen." A nyi­latkozat őszintén hangzik, különösen a beve­zető mondattal, nem szorul pontosításra. Igen, vannak pozitívumok, olyannyira, hogy az ellenzék által botrányosnak minősített fegy­vereladás Horvátországnak is idestova nem­zeti hőstettnek számít. A keletnémet mene­kültek szabad elbocsátásával vállalt kockázat óta lehet gondolni arra, hogy bizonyos csele­kedetek megtörténtük után a korábbival ellen­kező elbírálásban részesülhetnek. A Németh kormány valóban nagy érdemeket könyvelhet el Magyarország javára, ami feltétlen növelte az országgal szembeni bizalom kialakítását a nyugati államokban, elsősorban Németország­ban. Horvátország mellett kiállni állami elis­merését követően minden bizonnyal hozzá­járulhat a történelmi hordalék eltávolításához a két ország között és valódi barátságon alapu­ló együttműködés jöhet létre valamennyi újjáalakuló délszláv állammal. Bármily kritikusan viszonyulnak is bizo­nyos nyugati magyar „nemzeti emigráns" sze­mélyek a helyét kereső Magyarországhoz. 1989. szeptembere óta visszavonhatatlanul megtörtént a rendszerváltás, az 1990. évi választások szabad és demokratikus módon megteremtették a parlamentáris demokrácia tényleges lehetőségét. Aztán nem szabad elfeledni azt sem, hogy a múlt év június végével az utolsó megszálló katona is el­hagyta az ország területét. Magyarország sza­bad és független állam lett. A kezdeti halk­­szavúság után a magyar külpolitika mind ha­tározottabban hallatja szavát nemzetközi fó­rumokon, és érdemben ki kell emelni az egy­re élesebben körvonalazható — habár nem egy vonatkozásban ellentmondásos — kiállást a magyar kisebbségek ügyében. Csupa olyan jel, amelyre fel kell figyelni teljes bizalommal és izgalommal, hiszen az adottságok közepette újabb honalapítás küszöbén áll a magyarság olyannyira, hogy ismét megvetheti lábát a Kárpát-medencében. A megfogalmazás talán félremagyarázható, ezért magyarázatra szorul: a magyarság poli­tikai megítélése, erkölcsi hitele annyira meg­nőtt a számottevő nyugati államokban, hogy dőreség lenne kiaknázatlanul hagyni minde­nekelőtt a Magyarországgal szomszédos orszá­gokban, amikkel szemben bizony nagyon sok a törlesztenivaló. Nem kevesebbre kell tö­rekedni ugyanis, mint a kölcsönös bizalom megteremtésére, az alig tudomásul vett sér­tettség okainak felfedésére, a magyar gőg szar­vainak letörésére. Vagyis nem valamifajta magyar hegemónia titkos magvait kell elhin­teni, hanem a szellem és erkölcsi nagyság kiművelésével meggyőzően élen járni. Sike­rüljön meggyőzni valamennyi szomszéd né­pet arról, hogy a magyarokban őszinte bará­tokra számíthatnak, ugyanakkor belátva, hogy nekik is van elég törlesztenivalójuk. Minden külső és belső nyomás nélkül, belső igény­ből mozdítsanak a magyar kisebbségek hely­zetén és ne követeljenek folyton-folyvást lemondást bármiféle területrendezésről. Mindamellett balgaság lenne nem észreven­ni a magyarországi vezetés és az egész társada­lom vajúdását, rendezetlenségét. A sikeresen beindult és beindított folyamatok nem mond­hatók sem látszatnak, sem pedig egyöntetűen győztesnek a kibonatkozás útján. Tulajdon­képpen minden cseppfolyós állapotban van, a múltból átörökölt ellentmondások pedig nö­vekvő veszélyt jelenthetnek, amennyiben nem sikerül őket időben felismerni és kiiktatni az élet minden terén. A magyar miniszterelnök Grósz Károlyhoz címzett levelét 1988. decem­ber 1-től minden szempontból tipikusnak le­het tekinteni Magyarország belső struktúrája tekintetében. A levél átgondolt olvasásakor fel sem ötlik az esetleges kérdőrevonás gondolata, hiszen nagyon is elfogadható Antall József állásfoglalása, amennyiben levelét „a politikai átalakulás ma is vállalt hiteles iratának" tartja (Új Magyarország, 1992. január 11.).­­ Az itt most mellékes, hogy a Kisgazdapárt 1956. no­vember 4. utáni kísérletezését a jelen pillanat­ban biztosan másként értékelnék vagy magya­ráznák az érintettek. Egy biztos, 1956 törté­netének megírásánál Antall József „vallomá­sát" hiteles dokumentumnak kell tekinteni.­­ Sokkal fontosabbnak tűnik viszont maga a tény, hogy Magyarország jelenlegi miniszter­­elnöke hosszú levélben fordult a MSZMP akkori főtitkárához. A feltárt indíték ugyan a Kisgazdapárt szerepének megvilágítása volt, valójában mégis felötlik a kérdés: miért tar­totta szükségesnek Antall József személyé­nek hosszas bemutatását? Az 1988-as állapo­tokat jellemezve azt a benyomást kelti, hogy bevallatlanul is felajánlkozik a kommu­nistákkal közös szerepvállalásra. Avagy hogyan lehetne másként értelmezni a követ­kező kitételt: „Igen sok tisztességes szándékú ember van az országban, aki nem rémképek­ben és ábrándokban gondolkodik, hanem a helyzet valós értékelésével keresi a kiutat." Hogy ő közéjük sorolja magát, érzékeltetve együttműködési készségét, világosan kitetszik javaslatszerű megfogalmazásából: „Arra van szükség, hogy mindazok, akiknek első a nem­zet és a magyar nép sorsa, azok mindent kö­vessenek el olyan egyensúly létrehozására, ami mellett az elkövetkező esztendők minden esélyével számolva javulhat pozíciónk a világ­ban. Olyan belső és külső képünk legyen, ami hitelképessé tesz bennünket politikailag és er­kölcsileg. Egy hátsó gondolatok nélküli, fon­dorlatosság mellőzésével vallott és gyakorolt politika biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni az Önök pártjának, és elképzelhető­vé válik a nemzeti racionalizmus alapján a történelmi kompromisszum, a politikai köz­­megegyezés." Mindaz, ami a későbbi kerekasztal-tárgyalá­sokon történt, ahol Antall József MDF mez­ben vezette az ellenzéki csoportosulásokat a kialkudott megállapodásig, már itt előreve­tette „árnyékát". Habár a levélre csak máso­dik megküldése után Antall sürgetésére érke­zett válasz, feltételezhető, hogy az MSZMP éppen fejtegetései alapján elfogadta őt olyan tárgyalófélnek, aki nemcsak többnek látszott a többinél, hanem emberi hozzáállása is hitelt érdemelt. Antall József becsületes ember, aki állja szavát. Adott esetben nem is annyira egyetlen sze­méllyel , sokkal inkább tipizálható emberi je­lenséggel állunk szemben. Antall József meg­hökkentően személyesíti meg a nyolcvanas évek végének magyar társadalmát. Erről a végül is átörökölt társadalomról vall perspek­tivikusan szintén Grósz Károlynak felfedve a fő problémát: „Az ország általános fáradtsága, hitetlensége (mindenben), depressziója a leg­nagyobb baj. Depressziós országgal és néppel nem lehet nagyot alkotni, de még csak kilá­balni sem a bajból. Mozgásra, közbátorságra, hitre és hitelre van szükség, a hatalom és ál­talában a politika hitelére." (Idézetek az Új Magyarország 1992. január 9-i számából.) Igazságtalanság volna felróni a Magyar Köz­társaság első miniszterelnökének azt, miért nem várta be a „szocializmus" összeomlását, hogy új lappal és kollaborációs készség nél­kül vegye át Magyarország kormányának ve­zetését. Ezt senki sem látta, még csak nem is sejtette. Közismert az ellenzékiek leintése Nyugaton: vezérelv a stabilitás, tehát adott esetben el kell fogadni az egypártrendszert is. Valójában Keleten és Nyugaton mindenki melléfogott, nem hitte senki, hogy tényle­gesen lehetséges a homéroszi DEUS EX MACHINA. Éppen ezért nem illetheti kri­tika Antall Józsefet. Ellenben tekintse őt a jelenlegi magyarországi társadalom tükörnek, nézzen bele, és ismerjen önmagára. Ezért a feloldhatatlan ellentmondások, ezért nem is annyira az eltávolodás, hanem a különválás a társadalom és a politikai mozgalmak vezető­körei között. A „depressziós" nép még mindig (Folytatás a 4. oldalon) Magyarország és a Szovjetunió között elv­ben még mindig érvényben lehetne az a barát­sági és együttműködési szerződés, mely a két országot évtizedeken keresztül, a Varsói Szer­ződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Ta­nácsának segítségével egymáshoz kötötte. Tu­lajdonképpen Magyarországot a Szovjetunió­hoz. A Moszkvai hegemónia katonai és gazdasági szervezetének kimúlása után természetesen meg kellett változtatni az alapokat. El is kezd­tek tárgyalni egy minél hamarabb kötendő új együttműködési szerződésről - sajnos­­ vagy szerencsére?) néhány „apróság” annyira aka­dályozta a tárgyalófelek egyezkedését, hogy az elmúlt év végéig tartott a szövegszerkesztés. De akkorra az egyik fél már nem létezett. De­cemberben Mihail Gorbacsov bejelentette, hogy nem tekinti magát többé a Szovjetunió államelnökének. Marad a Független Államok Közössége (FÁK). De mivel a FÁK nem nőnek az égig, pillanatnyilag senki sem tudja, mi fog történni a magyar-szovjet egyezkedéssel. Ha netán Bo­risz Jelcin orosz elnök átvállalná Gorbacsov ígéretét, még mindig kérdéses lenne: Mi tör­ténik Magyarország kapcsolataival a többi utódállammal, köztük Ukrajnával, a magyarok lakta Kárpátalja „tulajdonosaival”? Mi történik a FÁK-kal? Ha Romániához akar csatlakozni a Moldovai Köztársaság, ha megmozdul az eddig csak akadémiai viták­ban említett szlovák-ukrán (rutén) népkeve­rék, ha felébred a Második Világháború be­fejezése óta hallgatásra kárhoztatott ukrajnai lengyel kisebbség — mi lesz akkor a FÁK-kal? (Nem is beszélve a Kaukázustól délre fekvő három köztársaságban rejlő robbanóanyagról: Januárban Grúzia a demokráciáért harcolt. Örményország és Azerbajdzsán Karabahért és a jövőbeli határvonalért. És nem beszélve az ázsiai köztársaságokban még csak most kezdődött iszlám ébredésről.) A FÁK-ról beszélve, többé-kevésbé három fő összetevő fogja eldönteni a jövőt: A kato­nai, a gazdasági és a nemzeti-nemzetiségi. A harmadikat talán azért helyeztem a végére, mert a közösség végét is jelentheti. Természetesen a másik két komplexum ugyanúgy befolyásolhatja a FÁK tagorszá­gainak összetartozását, gondoljunk csak az Oroszország és Ukrajna között a Fekete Ten­geri Flotta felosztásáról folytatott vitákra. De katonai téren egy kis merészséggel kimond­ható: Pillanatnyilag minden tagország abban érdekelt, hogy a Vörös Hadsereg jövője ne temesse el a FÁK jövőjét. Természetesen el­képzelhető, hogy bármely pillanatban őrült őrnagyok vagy hataloméhes tábornokok meg­kísérlik, ami 1991 augusztusában nem sikerült a Gorbacsov ellen összeesküvő politikusok­nak. De egy kiszámíthatatlan puccs valószínű­sége, vagyis veszélye nem olyan nagy, mint tavaly volt. Közben megegyeztek abban, hogy hosszú távon csak Oroszország marad atom­hatalom, közben eldőlt, hogy nem oszlatják fel a volt szovjet hadsereg központi struktúrá­ját, és közben, főleg a gazdasági helyzettől függ, mennyire békés keretek között tudják átépíteni a szigorúan központosított katona­ságot mind a tizenegy FÁK-tagállam elvárásai­nak, követelményeinek megfelelően. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mely egyik napról a másikra eldöntheti nemcsak a Szov­jetunió maradékának közös sorsát, hanem a Jelcinek és Kravcsukok politikai jövőjét is. A gazdasági helyzetről, még inkább a refor­mokról van szó, azokról a lépésekről, melye­ket Gorbacsov folyton csak akkor tett meg, ha már nem volt más választása, s nem akkor, mikor a leghatékonyabbak lettek volna. Oroszország nyomása alatt január 1-én a leg­több másik FÁK-tagállam is felszabadította az árak túlnyomó részét, tudatosan vállalva a megugró inflációs fordulatot — nem volt más választás, hiszen Gorbacsov szociális robbanásoktól való félelmében legalább két évet késett ezzel a piacgazdaság felé vezető úton mindenképpen szükséges lépéssel. Nehéz a helyzetük a volt szovjet köztársa­ságok vezetőinek: minél nagyobb az ország, annál reménytelenebb minden kísérlet az em­berek központilag biztosítandó ellátására. Nem marad más hátra, mint az áremeléseken keresztül megkísérelni megnyitni a gabona­tárakat. Mert az eddig államilag fizetett fel­­vásárlási árak még arra sem elegendőek, hogy a gabonát a feldolgozókhoz szállítsák. De hát ez nem orosz vagy ukrán probléma. Ugyanezeket a nehézségeket tapasztalta min­den, a tervgazdálkodásról piacgazdaságra átáll­ni akaró kelet-közép-európai ország. A döntő kérdés nem az: Sikerül-e átrendezni az eddigi struktúrákat? Inkább arról van szó, hogy az emberek el­fogadják-e őket. Mert ha Jelcinéknek könnyebb is lenne a helyzetük - Gorbacsov­­nak még egy nagyságrenddel magasabb kate­góriában kellett gondolkodnia -, akkor sem szabad elfelejteni. A tömegek már rég nem reformpártiak. Megunták a sorbanállást, mert miként hét évtized ideológiai ígéretei, az utóbbi hat és fél évben hozott felemás dönté­sek sem tudták megváltoztatni a helyzetet. Lehetséges, hogy hét évtized után ebben a földrésznyi országban Oroszország sorsa dönti el a FÁK sorsát. Tehát lehetséges, hogy Orosz­országban már nem lehet gazdasági változást eszközölni, mert az emberek hozzászoktak a minden értelemben vett sorbanálláshoz? Saj­nos ezt a lehetőséget nem lehet teljesen ki­zárni. Akkor viszont nincs más lehetőség, mint amit a bolsevikok már a XX. század elején felvázoltak. Akkor forradalom kell a rendszer megbuktatásához, természetesen fordítva, mint ahogyan Leninék tették. Szét kell verni az állami gondozás legutolsó apró elemét is, hogy az újjáéledés után olyan szociális háló­zatot lehessen kiépíteni, mely nem öli meg az emberekben a vállalkozási kedvet. De mégis van egy másik lehetőség: Mi van akkor, ha külföldiek mutatják meg az oro­szoknak, mi a vállalkozási kedv? Ha a január közepén Washingtonban megszavazott nyu­gati segély egyrészt párosul egy, a piacgazdasá­got „tanítani” képes aktivitással és nem akad el a volt Szovjetunió majdnem mindenhol még életképes bürokráciájában, másrészt megérteti az emberekkel, hogy Oroszországnak nem alamizsna kell. Akkor talán van jövője ennek az országnak. Ez viszont kevésbé függ a FÁK- tól, hiszen a közösség inkább akadályozza a Szovjetunió különböző részutódjai lehetősé­geit. Hogy Moszkva és St. Petersburg kap se­gélyt az Európai Parlamenttől, az logikus. De amit kevesen tudnak: Franciaország szívesen segítene például Grúziának, csak nem bízik abban, hogy ott a segély meg is érkezik azok­hoz, akiknek sürgősen szükségük van rá. Annak a fái megkapaszkodtak a szibériai tél fagyott földjében. Most várni kell, hogy rügyeznek-e tavasszal? De egy biztos: Az egekig nem fognak nőni. MARTOS PÉTER MEDDIG NŐNEK A FÁK? Molnár Dénes: Próféta

Next