Bécsi Napló, 1995 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1995-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XVI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1995. JANUÁR—FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15 —6S Erscheinungsort Wien P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN A DIKTATÚRA ELŐSZELE SZLOVÁKIÁBAN A múlt év október elején megtartott előre­hozott szlovákiai parlamenti választások nem sok újat hoztak. A szlovák politika erős embe­rének, Vladimír Meciarnak a pártja (Demokra­tikus Szlovákiáért Mozgalom) kb. 3 százalék­kal kapott kevesebb szavazatot, mint 1992- ben, de így is az elért 34,96 százalékával ma­gasan megelőzte a többi pártot, illetve tömö­rülést. A második helyen végzett a volt kom­munistákból és a szociáldemokratákból álló baloldali blokk (Közös Választás), amely mindössze 10,41 százalékot ért el. A választá­sok eredményeiről és a kormányalakítási tár­gyalások első hónapjáról a Bécsi Napló 1994/6 száma ,már részletesen beszámolt (Duka Zólyomi Árpád: Szlovákiai kilátástalan­­ságok). Az azóta eltelt időben tovább folytak a kormányalakítási tárgyalások. Egy ideig úgy tűnt, hogy V. Meciar legszívesebben nem vál­lalná el a miniszterelnökséget. Nem titkolt szándéka ugyanis az elnöki rendszer amerikai mintára történő bevezetése. Az elnök posztjá­ra természetesen saját maga pályázik. Moz­galmában és a vele szimpatizáló sajtóban nyílt kampányt folytatott Michal Kovál­ köztár­sasági elnök lejáratása és leváltása érdeké­ben, akinek nem tudja megbocsájtani, hogy 1994. márciusában ellene fordult és szorgal­mazta a miniszterelnöki posztról való leváltá­sát. Meciar végül egyelőre kénytelen volt le­mondani erről a megoldásról, mert nem tudta megszervezni a 150 tagú szlovák parlament­ben az elnök visszahívásához szükséges 90 szavazatot. Szándékáról azonban nem mon­dott le és alkalmasint újra megpróbálkozik az elnöki poszt megszerzésével. Elképzelésének megvalósításához az alkotmányt is meg kelle­ne változtatni s nem kis mértékben, mert a hatalmi rendszer alapvető struktúrájához kel­lene hozzányúlni. S ehhez szintén a kéthar­mados parlamenti többségre lenne szükség. De addig is csendesen működteti az elnök te­vékenységét vizsgáló parlamenti bizottságot. Meciar többször hangoztatta, hogy Szlovákia mai állapotában a fejlődés szempontjából az elnöki rendszer lenne a legmegfelelőbb. Miután a közös kormányalakításra Meciar ál­tal tett javaslatokat fokozatosan visszautasítot­ta valamennyi baloldali, közép- és jobboldali párt, nem maradt más hátra, mint szövetkezni a szélsőjobboldali, radikális, nacionalista Szlo­vák Nemzeti Párttal és a szélsőbalos Munkás­szövetséggel, amely új tömörülés. A Demokra­tikus Baloldal Pártjából (P. Weiss vezette volt kommunista párt) kivált Ján Lupták vezeti, aki az elmúlt parlamenti időszakban képviselő volt. Luptákék eleinte Meciar-ellenes hangokat ütöttek meg, de rövidesen beadták a dereku­kat. Maga J. Lupták, a szlovák parlament alel­nöki funkcióját kapta és a december 13-án ki­nevezett új kormányban a Munkásszövetség kapott egy miniszterelnökhelyettesi posztot is. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom emberei pedig átvették a gazdasági és privati­zációs ügyek irányítását. A legfontosabb pozí­ciónak jelenleg a Nemzeti Vagyonalap és a Nemzeti Vagyon Ügynökség számít. Itt már a kormányalakítás előtt átvették Meciarék a ha­talmat a kialakított parlamenti többség révén. Meciar miniszterelnök az előző időszakai­hoz képest sokkal visszafogottabban beszél és nyilatkozik. Tudatában van annak, hogy az európai struktúrákba való betagolódásához a két szélsőséges párttal való szövetség nem valami jó ajánlólevél. S ebben a kérdésben már ki is ütközött a nézetkülönbség a DSZM és a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt és a Ján Lupták vezette Munkásszövetség között. Ugyanis amíg Meciar és külügyminisz­tere, J. Svec határozottan és programszerűen hangoztatják Szlovákia egyértelmű szándékát, csatlakozni az EU-hoz és a NATO-hoz, addig Slotáék nyugat- és amerikaellenes hangokat ütnek meg. A Munkásszövetség pedig a kele­ti, orosz orientációt látná szívesen. Megfigye­lőkben felmerült már a gyanú, hogy nem csu­pán megtévesztésként hangoztatja-e Meciar a nyugathoz való közeledést s közben hagyja, hogy szövetségesei az ellenkezőjét cseleked­jék. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a kormány DSZM-párti, gazdasági ügyekért fe­lelős alelnöke, Sergej Kozlík, január elején Moszkvába látogatott, úgymond újra felvenni az együttműködés fonalát ott, ahol az előző Meciar-kabinet leváltása idején (1994. márci­us) abbamaradt. Nagy felháborodást váltott ki Szlovákia­­szerte a két legfontosabb elektronikus médi­umnak, a televíziónak és a rádiónak a DSZM emberei általi átvétele. A rádió igazgatója pél­dául parlamenti képviselő a DSZM színeiben. A televízió igazgatója pedig jól ismert Meciar­­párti és nacionalista nézeteiről. A Szlovák Te­levízió műsor­ában egyre több az utólag beje­lentett programváltoztatás, ami azt jelenti, hogy egyes politikai műsorok, főleg humoros adások lekerülnek a képernyőről. Kb. 4-5 ilyen, igen közkedvelt sorozatot száműztek a DSZM és az SZNP emberei a képernyőkről. A minisztériumokban és a főhivatalokban folyik a tisztogatás. Nemcsak a politikai jelle­gű főbb tisztségek cserélnek gazdát, hanem kizárólag szakmai jellegű posztok is. Egyúttal megtörtént a vidéki közigazgatási egységek, a járások élén álló elöljárók cseréje is. Legú­jabb hírek szerint pedig az egyes járásokban a három kormányzó párt embereiből politikai jellegű „akcióötösöket” kívánnak létrehozni, akik őrködnek a hatalom megtartása felett és lényegében döntenének minden vezetői poszt betöltéséről a járás területén. Ez a gyakorlat kísértetiesen hasonlít az 1947-48-as csehszlo­vákiai kommunista hatalomátvétel idején al­kalmazott módszerekre, amikor a kommunis­ták Népfrontot hoztak létre és annak bizottsá­gai teljes mértékben átvették a hatalmat. A szlovák parlament j­anuári ülésén elfoga­­dásra kerülő és már vitára bocsájtott kor­mányprogram merésznek és ambiciózusnak minősített gazdasági része az Együttélés Poli­tikai Mozgalom szerint nem más, mint kom­munista ígérgetés, mert nem tartalmaz konk­rét megoldásokat, csupán elméleti síkon vá­zolja a kormány elképzeléseit. A konkrét gaz­dasági helyzet pedig ellentmond neki. A nem­zetiségekkel egyébként igen mostohán bánik a kormányprogram. Legfontosabbnak a ve­gyes lakosságú területeken élő szlovákok helyzetének javítását tartja. A nemzetiségi kul­túra támogatását (sajtó, könyvkiadás, kulturá­lis egyesületek) szigorú pályázati feltételekhez köti, ahol a szlovák kulturális minisztérium telj­hatalmú döntéshozatali joggal rendelkezik. Az oktatásban pedig a kétnyelvű (alternatív) iskolák bevezetése lesz a legfontosabb fel­adata a Szlovák Nemzeti Párt által adott mi­niszterasszonynak. Ez a magyar tanítási nyel­vű iskolák visszaszorítását jelentené és ezzel a szlovákiai magyarság fennmaradása kerül­ne veszélybe. Szlovákia tehát igen kemény, pártharcoktól, gazdasági nehézségektől és ideológiai terror­tól terhes évnek néz elébe. VARGA SÁNDOR Újsághír: „Korántsem bizonyos, hogy 56 esz­meiségének, a nemzeti összetartásnak és a ma­gyar szabadságot zászlajára tűző forradalmá­roknak hasznára volna az az évek óta tartó — egymást áztató — hadjárat, amelyet a rend­szerváltástól napjainkig tapasztalunk a magyar és a nyugati magyar sajtóban. „ E rágalomhadjá­ratban minden résztvevő azt igyekszik bizo­nyítani, hogy nem a másik, hanem ő maga vál­totta meg a Rákosi-féle világot, s csak egyedül ő számított a budapesti harcokban.” 1. OLYAN ÁLTALÁNOSSÁ VÁLT JELEN­SÉGGEL állunk szemben, mint az a tény, hogy legalább hat-hét ötvenhatos szervezet verseng egymással, melyiknek a tagjai az igazi forradal­márok, szabadságharcosok, melyik képviseli a leghitelesebben 1956. forradalmát és szabad­ságharcát. Az adott helyzetben felmerül a kér­dés, melyik a helyes magatartás: az, ha valaki ne­tán új mozgalommal kísérletezik, vagy pedig megelégelve az egészet, hátat fordít mindenfajta arénának? Az utóbbi viszonyulás lenne ugyan a legkényelmesebb, hiszen talán így óvhatja ki-ki integritását, pártatlanságát, igaz, nem biztos, hogy társadalmilag ez a legcélravezetőbb. Eltekintve 1956. önkezű trónfosztásától, már csak azért sem maradhatunk közömbösek, mert emberi sorsokról van szó, amiknek tragikus for­dulói az egész társadalmat megérintik. A ma­gyarországi közvéleményt alakító szerveket be­járta Fónay Jenő esete, ezért nem szükséges ehelyütt részletekbe bocsátkozni. Egyik volt rab­társa időközben Zimányi Tiborról is kiderítette, hogy nem jogosult a recskiek vezetésére. A párt­állás helyett talán a legelfogadhatóbb álláspont, ha egészen személyes megközelítésből teszek vallomást arról, hogy határontúli mivoltomban milyen reflexiókat vált ki belőlem 1956-nak ez a fajta utórezgése. Igen, 1956. eseményei fantomfájássá állandó­sultak életemben, olyannyira, hogy a torkomba szorult görcs miatt évtizedeken át képtelen vol­tam együtt énekelni a Himnuszt ünnepeinken a többiekkel, így csupán a hátamon futkosó jég­villámok maradtak, emlékeztettek, tartottak fogva. 1989. június 16., Budapest, Hősök tere, elő­ször életemben ott. Ennek ellenére úgy tűnt, va­lamennyi arc ismerős, valahol már találkoztunk, egészen meghatározhatatlan módon talán min­dig is együtt éltünk. Orbán Viktor a pesti srác márciusi fiataljának lobogását jelenítette meg. Mécs Imre: Fogjuk meg egymás kezét, mint 1956-ban! felszólítása, majd az áthullámzó sza­vak: Esküszünk..., oldották a lelkek dermedtsé­gét. Rácz Sándor közvetlen egyszerűségével ha­tott hitelesen. A kivégzettek neveinek felolvasása egy-egy óriási szívdobbanásként töltötte be a te­ret. A 301-es parcellában éppen folyt a nagy te­metkezés, amikor egy budai lakás ablakából hall­hattam a magasabb régiókból jövő tiszteletadást. Katonai díszlövések helyett megdördült az ég. Megrendítően ünnepélyes volt mindez. Azonban már ott, a helyszínen az idegenkedés fúriái kezdtek ki az állampárt egyes képviselői­nek láttán a díszőrségben. Szerencsétlenségemre ugyanott olyan valaki akart csatlakozni küldött­ségünkhöz, aki néhány hónappal korábban a ma­gyarországi magyarok „lepocskondiázásával” ma­rasztalt el „történelmileg túlhaladott ötvenhatos jelszavak kiabálása” miatt. Több, mint kijózanító volt számomra, amikor másvalaki a temetésről készült fényképekkel kérkedett, s azokon olyan (nyugati magyar) arcokat ismertem fel, amiket a konszolidáció éveiben nem nagyon lehetett látni az emlékezők között. Egy fényképész mondta el, a nagy tülekedésben majdnem beletaszítottak valakit az egyik sírgödörbe. Juhász Gyula szavaival: így festett a magyar táj magyar ecsettel. A szenvedő alanyok tevőleges hozzájárulása nélkül összeomlott rendszer romhalmazában nincs helye, mert nem maradt hitele a letisztult lelkületnek, ünnepélyes felszabadultságnak. Va­lamilyen módon mindenki és minden besározó­­dott. A történelmi pillanat nagyszerűsége helyett — ahogyan Kossuth Lajos fogalmazott ama ne­vezetes országgyűlési beszédében — a keblekre nem a szent örökség élménye hat szorongva, ha­nem az egyéni érvényesülés különböző fillérű gondjai, a befelé fordulás, elzárkózás, országos Folytatás a 5. oldalon TÁVOLODÓBAN MARTOS PÉTER: Ritkán következik be, hogy valamely ország csatla­kozása egy nemzetközi szervezethez negatívan hat egy másik országra. Sajnos pontosan ez várható Ausztria Kít-tagságától. Szerencsére a Magyarország tekintetében hátrá­nyos következmények még nem jelentkeztek január 1-én. Ennek több oka van. Ám legfontosabb az, hogy a Közös Piac­i tagság — az 1994-ben folyto­nossá vált előkészületek ellenére — a jogi következ­mények kivételével nincs közvetlen kihatással az ausztriai életre. De biztosak lehetünk benne: a kihalások hónapo­kon belül érezhetővé válnak mind az­ üzleti-gazdasági téren, mind az­ emberek életében. Nyugat-európai vállalatok az­ év elejétől majdnem szabadon kezdhet­nek vállalkozásokba Ausztriában, ami fordítva azt is jelenti, hogy mások csak súlyos nehezítmények mel­lett tehetik ugyanezt. Emellett azt is tudomásul kell venni, hogy az EIJ- tagság a bécsi kormányt kötelezi az­ úgynevezett sza­bad letelepülési jog megadására minden EI­-polgár részére. Csak naív idealisták hihetik, hogy ez­ a nyi­tás az egyik oldalra nem lesz kihatással a másik ol­dallal szemben. Rövid időn belül várható lesz, hogy Ausztria még szigorúbb munkavállalási rendszert ve­zet be, ami főleg magyar vállalatok és polgárok rová­sára fog menni. Cinikusan azt lehetne mondani: Mindenki dolgoz­zon ott, ahol otthon van. De ez­ a kijelentés egy egész sor tényt (és reményt) nem vesz figyelembe. Először is: az Európai Unió fő mozgatóereje az egyesülési akarat. Ha egy ország csatlakozása azzal a következ­ménnyel jár, hogy az eddig elfogadhatóan nyílt hatá­rok lezárulnak, akkor ez a tény az egyesülési szellem rovására megy. Eddig nem is volt szó arról, hogy Magyarország 1994. április 1-én kérelmezte a Közös Piacba való felvételét. Jó kilátásai vannak arra, hogy az ezredfor­dulóig követi Ausztriát az EU-ba. Tehát minden olyan rendelkezést, mely Ausztriát ma és holnap el­határolja keleti szomszédjától, hosszabb-rövidebb időn belül visszájára kell fordítani. Ma nem lehet tudni, milyen kihatásai lesznek Ausztria EU-csatlakozásának a két ország közötti ke­reskedelemre. Pillanatnyilag még a statisztikák ural­ják a vitát. Az évi áruforgalom túllépte a 27 milliárd schillinges határt, és minden jel arra utal, hogy Ausztria EU -tagsága nélkül tovább nőtt volna. Magyarország 1993-ban 10,8 milliárd schilling ér­tékben exportált ide — a jelek szerint a magyar szál­lítások veszélyben vannak, mert sok nyugati cég, fő­leg az élelmiszeriparban, csak arra várt, hogy meg­kezdhesse offenzíváját az osztrák piacon. Melléke­sen: EU-országokkal szemben Ausztria nem fogja tudni fenntartani az élelmiszerekre vonatkozó szigo­rúbb törvényeit. De van még egy terület, melyre Ausztria EU-csat­­lakozása még inkább kihatással lesz, és ez az idegen­­forgalom. A bécsi kormány megígérte a Brüsszeli Ti­zenkettőnek, hogy felvétele esetében kétéves átmeneti időszak után csatlakozik a Schengen­ i egyezmény­hez. Ez a hollandiai városról elnevezett szerződés két rendkívül nagy horderejű konzekvenciával jár: egy­részt biztosítani akarja az úgynevezett belső határok nyitottságát, de másrészt — e cél elérése érdekében — zártabbá akarja tenni az úgynevezett külhatáro­­kat. Magyarország balszerencséje, hogy Ausztria be­lépésével „külhatárrá” vált. 1993-ban 5,74 milliószor lépte át osztrák állam­polgár a közös határt (jó párszázezer naponta), még többször, ugyanis 6,13 milliószor tették ugyanezt ma­gyarok. Tizenkét millió határátlépés, több mint 32 ezer naponta, több mint 1300 óránként vagy 22 per­cenként. Ez akkor lenne igaz, ha a turizmus egész évben rendszeres lenne és az utazók szépen feloszta­nának a nap 24 órájára. Mindenki tudja, hogy nem így történik. Szép tavaszi vagy őszi hétvégéken az em­lített számok tízszerese sem ritkaság. De maradjunk a statisztikánál. 22 magyar és oszt­rák lépte át tavaly a közös határt, hozzájuk csatlako­zott még 22 harmadik országokból jövő utazó. A Schengen­i egyezmény szakértői szerint a Közös Piac „kürhatárain” legalább három részből álló vizsgálat­nak kell alávetni minden beutazni akaró nem EU- polgárt: útlevél-(és gyakran vízum-)vizsgálat, cso­magvizsgálat és a beutazó pénzügyi helyzetének fe­lülvizsgálata. Persze, ez a szigorítás csak a beutazók­ra vonatkozik, tehát meg kell felezni az előbbi szá­mokat. És — mint említettem — csak a nem EU- polgárokra vonatkozik, tehát felezzük meg az egészet még egyszer: Percenként tizenegy beutazó (kelet)eu­­rópait kell az osztrák hatóságoknak ellenőrizni. Schengen-statisztikusok kiszámították, hogy az álta­luk megkövetelt három vizsgálat átlagosan négy per­cig tart. Percenként tizenegy ember, szorozva négy­­gyel... Ha egy határátkelőhelyen percenként tizenegy nem EU-polgár akar beutazni Ausztriába a megköve­telt vizsgálatok után, akkor 44 sávot kellene nyitni. Ennyi még Hegyeshalom és Nickelsdorf között sem létezik. Csak képzeljük el: mivel az a legnagyobb át­kelőhely, legalább kétszer annyi ember esik rá, mint mondjuk Rábafüzesre. Hol lesz az utolsó várakozó kocsi mondjuk egy májusi hétvégén? Az osztrák—magyar Club Pannónia egy tavaly ok­tóberi ankét alkalmával megfogalmazta, mit kellene tenni a káosz — és a folytatásban a turizmus vissza­esésének — kiküszöbölése érdekében. 1. Rövid távon ki lehetne építeni a két ország ható­ságainak együttműködését egy kétoldalú egyezmény alapján. — EU-jog szerint tagország nem köthet olyan szerződés harmadik állammal, ha ez kihatás­sal van közösségi érdekekre. 2. Más szervezeti megoldás mellett be lehetne ve­zetni külön sávokat magyarok és osztrákok részére. — a. Melyik útvonalon tudnának a várakozó mási­kok mellett eljutni a sávig? b. EU-jog szerint... A közép- és hosszú távú javaslatok közt található sok olyan, amely a nehézségek kiküszöböléséhez ve­zethetne. De sajnos — vagy szerencsére — pont ezek­re nem lesz szükség, ha Magyarország reményei tel­jesülnek és mondjuk 2000-re beléphet a Közös Piac­ba. Akkor legalább két évvel később már az EU érde­ke lesz, hogy a magyar—osztrák határ ne legyen „kürhatár”. Tehát két, talán három évről van szó, ha határ­­menti káosztól félünk. Két év az az átmeneti időszak, melyen belül Ausztriának fel kell készülnie a Schen­gen­i egyezmény kivitelezésére. Ha az osztrák és az európai politika komolyan gondolja a közösség Magyarországra való kiterjeszté­sét, akkor elképzelhetetlen ilyen méretű szigorítás. Ha mégis másként gondolkodnának, akkor befelleg­zett a közös Európának. Akkor ott, ahol 1989/90-ben lebontották a Vasfüggönyt, rövid időn belül felépül egy új. Az aztán huzamosabb időre választhatja széj­jel a kontinens két részét, mint azt a kommunizmus lelte. EURÓPA HATÁRÁN Burai István: Ikarosz

Next