Bécsi Napló, 1995 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1995-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ 3 TÖRZSÖK ERIKA A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI RÉGIÓ DEMOKRATIZÁLÁSÁNAK ESÉLYEI ÉS AZ AUTONÓMIATÖREKVÉSEK A politikai rendszerváltástól sokan azt várták, hogy a kelet-közép-európai térségben spontán módon megoldódnak a gazdasági-társadalmi-szociális és kisebbségi problémák. Ezzel szemben az eltelt néhány év alatt világossá vált, hogy váratlan, előre nem látott konfliktusok sorával kell az itt élőknek szembenézniük. Az egységes Európa, Kelet- és Nyugat egymásra találása nem könnyű és gyors folyamat. Meghatározza jelenünket a távolabbi múlt is. Klaus Mann írja: ..Ahhoz, hogy Európa elkerülje bukását, kettős posztulátummal kell együttélnie. Őriznie kell az európai egység tudatát, el kell mélyítenie azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész, ugyanakkor életben kell tartania az európai stílusok és hagyományok sokszínűségét. Európa olyan értékes, de igen komplikált harmónia, amelyben a disszonanciák úgy találnak egymásra, hogy nem szüntetik meg egymást és önmagukat." Kérdés, hogy a mai politikai erők mennyit képesek megvalósítani ebből az eszményből? Vannak, akik azt mondják, hogy a nagy vallásháborúk korszakának utolsó szakaszához érkeztünk, és az erőszak kifáradásáig kell eljutnia a térségnek, s immár láthatóak a megoldás felé mutató jelek. Mindenesetre — úgy tűnik — a könnyed, édes átmenet ebben a térségben ezúttal is elmarad. Látható, hogy a kommunizmus bukása még önmagában nem eredményez demokratikus társadalmakat. Az országok társadalmi szerkezetét és a kialakult politikai rendszerek megfelelését átmeneti korunkban is természetesnek kell tartanunk. Anélkül, hogy elemezném ezen volt szocialista országok közelmúltbeli történetét, gazdasági állapotát, társadalmi szerkezetét, két megállapításból indulok ki: — 1989 után a térségben felerősödött a nacionalizmus. — 1989 után a térségben felerősödtek a különböző kisebbségek autonómiatörekvései. Úgy gondolom, nem a kisebbségek destabilizálják a térséget, hanem a térség szinte valamennyi országa többé-kevésbé instabil állapotban van. Ez annak a negatív modernizációs pályának a következménye, amelyet az elmúlt 40 évben végigjártunk. Ez késleltette a polgárosodást, rossz vagy elégtelen válaszokat adott a modernizációs kihívásokra, fenntartotta ezen országok aránytalan gazdasági szerkezetét, energiafaló iparát, pazarló szegénységét, pénzügyi instabilitásukat, külső és belső eladósodottságot, inflációt, a pénzintézeti rendszer fejletlenségét, a megtakarítások alacsony színvonalát. Kevés a konvertálható tudással rendelkező értelmiségük, tényleges árutermelésük alig van, a választék elavult. Gazdasági kultúrájuk alacsony színvonalú, piacgazdaságuk a nyugati versennyel szemben védtelen. A különböző kultúrájú népek egy-egy országon belül a fentiekből adódóan a frusztráció különböző típusait, modelljeit jelenítik meg és élik át. Ezek ismeretében azt állítom, hogy a kisebbségi kérdés csupán „virág a kalapon". Ezzel nem akarom a kérdés jelentőségét csökkenteni, csupán annak érzelmi alapon való kezelését, túldimenzionálását, illetve az ok-okozat felcserélését utasítom el. Meggyőződésem ugyanis, hogy csak ezen országok társadalmának gazdasági és politikai demokratizálása, liberalizálása, a demokratikus legitimáció megteremtése és a társadalmi önigazgatás elvének politikai akaratként való megjelenése adhat keretet a kisebbségi kérdés megoldására. Az elmúlt 40 évben ebben a térségben a nemzeti érdek minden nép esetében sérült, mint tudjuk már előzmények is determinálóak voltak e vonatkozásban. Bibó István írja A Kelet-európai kis államok nyomorúsága című munkájában. „Közép- és Kelet-Európa területstátuszában az összezavarodás és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közötti viszonyában járt. A távoli szemlélő ezt úgy fogalmazza meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és kibogozhatatlan területi ellentétekkel és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédjával az állandó viszálykodás állapotában van." Ma is igaznak tűnik ez a megállapítás, mégha szünetelt is olykor-olykor a viszálykodás. Mivel a helyzet nem oldódott meg, ezért a háborúk újra meg újra kiújulnak e térségben. Az I. világháború után felmerült a probléma megfelelő kezelésének az esélye, a népek önrendelkezési jogának az eszménye. Bibó erről a következőket írja: „Nem az a kérdés, hogy ezt a jogot miből vezessük le és milyen erkölcsi érveléssel indokoljuk, hanem az, hogy alkalmas-e arra, hogy rendet csináljon Közép- és Kelet-Európában. Első pillantásra is látnivaló, hogy ez az elv jó helyen keresi a közép- és kelet-európai zavarok megoldását. Mondtuk már, hogy Közép- és Kelet- Európában az egész területi összevisszaság mögött az áll, hogy ezen a területen a nemzetek az egynyelvű emberek összességeivé váltak. Aki tehát ezeket a nemzeteket jól el akarja határolni, annak a történeti keretek helyett immár a nyelvi keretekhez kellett igazodnia. Az önrendelkezési jognak ezen a területen az lett volna az értelme, hogy rajta keresztül megoldáshoz tudjon jutni az a jellegzetes kelet- és közép-európai helyzet, hogy egy csomó ember történetileg olyan közösségekbe tartozik, melyek nem felelnek meg immár nemzeti hovatartozásának. A népek önrendelkezési joga arra lett volna jó, hogy rajta keresztül az emberek kifejezésre juttathassák nemzeti hovatartozásuknak ezt a megváltozását. Sajnos 1919-ben a „békecsinálók” nem voltak képesek arra, hogy elfogadott alapelvüket következetesen alkalmazzák, és Kelet- és Közép-Európa új és érvényes térképét századokra rögzítsék. A nemzetek önrendelkezésének elve nem volt világosan hozzáigazítva ahhoz a konkrét szükséglethez, melynek megoldására Közép- és Kelet-Európában ezt használni kellett. Minthogy pedig az 1919-es békecsinálóknak ettől függetlenül is terhükre volt az önrendelkezési jog minden vonalon való következetes alkalmazása, örömmel le is tettek róla. Ezen elvek felrúgásának megvolt a maga része a német sérelempolitika és rajta keresztül a hillerizmus létrejövetelében. Az utóbbi viszont az önrendelkezési elvre puszta ürügyként hivatkozott egy mániákus hatalmi politika érdekében, amivel azután betetőződött az, egész, gondolat diszkreditálása." Mint tudjuk a következetlenül alkalmazott elvek, a „rossz, béke" ismét a vak és gyűlölködő nacionalizmusok zsákutcájába vezette országainkat. A nagyhatalmi érdek és politikai akarat által elfedett, figyelmen kívül hagyott különbségek miatt csak a nyugat-európai társadalmi fejlődés követelményeit és érdekeit tartva szem előtt ma sem értelmezhető és oldható fel a helyzet. A nyugati gyarmatbirodalmak felbomlását követő időszak problémái miatt szerintünk a kelet-európai térségben ma sem kívánatos az önrendelkezési elv következetes keresztülvitele. A nemzetközi szervezetekben a mai napig gyanakvással fogadják, főleg az érintettek az önrendelkezés gondolatát. Hasonló az autonómia fogalmához, való viszonyuk is. Szerintük az autonómia azonos a szeparatizmussal, a szeparatizmus kiváláshoz vezet, ez pedig háborúhoz. Számunkra, Közép-Kelet-Európában élők szántára különösnek tetszik, ahogyan a nyugat-európai gondolkodásmód ebben az összefüggésben találkozott a bolsevik egyenlősítő ideológia mindenféle autonómiagondolatának elutasításával. Mi ebben a régióban azt hittük, hogy a bolsevik ideológia specifikuma, hogy az egyneműsítéssel szemben nem lehet létjogosultsága semmiféle autonómiának, mert az autonómia , önállóság, önálló döntés, ellenőrizetlen mozgás. Az pedig a hatalom számára elviselhetetlen. Rá kellett ébrednünk, hogy 1989 után a térségben keletkezett különböző autonómiakoncepciók gyanakvást és bizonytalanságot keltettek az új, önmagukat demokratikusnak tudó hatalmi elitekben és nem kis mértékben — talán nem minden esetben és nem midenkinél — de a nemzetközi fórumokon is. Az autonómiák mint a feszültségek feloldásának eszközei Jugoszlávia története is azt mutatja — elfogadva, hogy Jugoszlávia „történelme nem más, mint a kezdetben beleírt széthullás folyamatos elhalasztása" —, hogy regionális autonómiák liberalizálódás során való megszületése feloldhatta volna a „befejezetlen állam", a hiányzó nemzetállamiságból eredő feszültségeket. Ma a kelet-európai térség a demokratikus legitimációba való átmenetek különböző esélyeit, típusait jeleníti meg. A demokratikus legitimáció hiánya, s annak következményei a nemzeti mozzanat felé tolják a hatalmat. Ha megjelenhetnek a demokratikus legitimáció, az európai civilizáció értékei — gazdasági jólét, politikai szabadságjogok — és az igényükkel működtethető a társadalom, akkor ezekkel együttjár az önállóság, a különféle autonómiák igénye, illetve gyakorlata. Ez csökkentené a társadalom politikai tudatbeli egyensúly hiányát, politikai hiszterizálhatóságát. Az elmaradt, illetve késleltetett polgárosodás, a modernizációs pályára állás nem kerülheti meg a demokratikus berendezkedés gondjait. „A demokrácia ugyanis a társadalmi önigazgatás egyfajta szabályrendszere, amely elsősorban az egyénnek és csoportnak a hatalomhoz való viszonyát, működési elveit és lehetőségeit állapítja meg. A demokrácia az autonóm egyének szabad együttműködésén és a hozzárendelt szabályok racionális elfogadásán alapul. A nemzet ezzel szemben szervesen kifejlődött érzelmi és akaratközösség, amely megszabja tagjai kultúráját, gondolkodásmódját, lojalitását a közösség tagjaihoz és a kívülállókhoz, a más nemzeti közösségekhez való viszonyát. Benne az egyéni autonómia kollektív akarattá szerveződik, és kollektív önállóságra, szuverenitásra törekszik. A demokrácia és a nemzetiség tehát összekapcsolható, de egymást nem helyettesíthető kötődések". (Hanák Péter, Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása című munkájához írt előszavában) Ám térségünkben az új problémák elnyomják a régi perspektívákat. A szélsőséges eset Jugoszlávia. „Míg a Jugoszláviának nevezett területet az etnikai oligarchiák feudális módon szabdalták szét, a liberalizálódási folyamatok helyett a bolsevik hatalom funkcionális megosztásának elve diadalmaskodott. A 60-as években felmerülő alternatívára adott válasz, a liberalizálódás esetleg továbbgyűrűző folyamatait nagyobb veszélynek tekintették, mint a kordában tartható nacionalizmust. A nacionalizmus gyakorlása a 70-80-as években a nemzeti bolsevik pártok privilégiuma volt, amely mögött az a remény húzódott meg, hogy a nacionalizmus letompítva bennrekedhet a pártszervezetek labirintusaiban és nem hatja át az ellenőrzött társadalom szöveteit (...) A regionalizáció helyett tehát a 70- es évek óta a nemzetállamiság felé mutató tendenciák erősödtek meg, s csupán a legnagyobb köztársaságban, Szerbiában hoztak létre — a pártban dúló harcok eredményeiként — két kvázi autonómiát: Vajdaságot és Koszovót, melyek a területi pártoligarchia uralma alá kerültek." (Losoncz Alpár: Déja vu a Balkánon) Az önigazgatás, az autonómia mint rendszeridegen eszköz Lehetséges, hogy Magyarország bizonyos fokig gyanakvásokat válthatott ki. Addig hangoztattuk, hogy a megoldatlan kisebbségi kérdés destabilizáló tényező, míg végül is mára ezt mindenki elhitte. A kérdés túldimenzionálásával szinte reménytelen helyzetbe hozta e vonatkozásban a magyar politika önmagát is és a kérdés megoldását is, ugyanis már-már úgy tűnhet, hogy valóban a kisebbségi kérdés a destabilizáló tényező. E módon a magyar politika abba a helyzetbe került, hogy fokozatosan megoldhatatlannak látszó kérdés megjelenítőjévé vált. Tehát nem kívánatos partnerré. Hiszen, ha igaz az, hogy a megoldatlan kisebbségi kérdés destabilizáló tényező, akkor az ugyanaz, mint Jugoszlávia. A jugoszláv helyzet pedig — tudjuk — kezelhetetlen és kellemetlen az „egységesülő” Európa számára. Magyarország tehát a kisebbségi kérdés ilyen módon való megjelenítésével tulajdonképpen ellehetetlenítette saját mozgásterét, hiszen ha az ember valamit nem tud megoldani azt vagy félreteszi, vagy gyűlöli, amiért ott tornyosul, mint az állandó sikertelenség mementója. M Ma már ezekben az országokban, amelyekben jelentős kisebbségek élnek , és nincsenek demokratikus hagyományok a társadalomban jelentkező számos kihívás megoldására, hanem a legjobb esetben is az átmenet állapotának megfelelően ellentmondásos módon viselkednek, ennek megfelelően a társadalmi önigazgatás mint a demokrácia alapja nem igazán jellemző sem a gazdaságban, sem a kulturális területeken, sem a társadalmi élet egyéb területein. Tehát, ha feltételezzük, hogy a kisebbségi kérdés esetében (is) kulcskérdés az önigazgatás —: vajon nem eleve az adott társadalmak állapotától rendszeridegen eszközt tételezünk-e a megoldás kulcsának, eszközének? Úgy tűnik, nem megoldás a XIX. századból ránk maradt egynemű, homogén nemzeti állameszmény, mert nem tudnak ebben a térségben annyi kis nemzeti államot létrehozni, ahány etnikai tömb van, a szórványban és a kevertem élőkről nem is beszélve. Nem megoldás a bolsevik típusú technikák egyike sem, mely mintegy „lebetonozta" a problémát, hogy az ne látsszon. Ez sem Jugoszláviában, sem a volt Szovjetunióban nem működön. Vajon a posztszocialista országok társadalmai azért szegények, alultőkésítettek, a jogállamiság azért fejletlen, a demokrácia állapota azért nem kielégítő, mert kisebbségek élnek ezekben az országokban? Vajon, a kisebbségek asszimilálása, az etnikai tisztogatások megoldják-e ezeknek az országoknak a problémáit? Úgy gondolom, felismerhető, hogy ezek az országok a megkésett polgárosodás, tehát eltérő történelmi-kulturális-gazdasági-politikai fejlődésük miatt vannak ebben a helyzetben, s nem kisebbségeik miatt. Az, elmúlt negyven év mozdulatlansága, az immobilitás, a merevség kedvezőtlenül befolyásolták az itt kialakult rendszerek lehetőségeit. A fenti elvekhez a térségben szorosan kapcsolódik a területi integritás elve. Mi indokolja, hogy a területi integritás elve csak egységes, központi hatalom mellett működhet? A kelet-közép-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor egy kormány kihangsúlyozza a területi integritás elvét, azzal csupán azt leplezi, hogy nem sok hajlandóságot mutat a politikai hatalom megosztására. Horst Hannum írja: „A föderális vagy más együttműködésen alapuló társadalmakban és általában ott, ahol a helyi kormányzatok jelentős hatalommal rendelkeznek, az állam szuverenitása és stabilitása egyáltalán nem szenved nagyobb csorbát, mint a központi irányítás alatt kormányzott államokban, sőt, inkább az ellenkezője igaz"... Továbbá nála olvashatjuk az Autonómia, szuverenitás, önrendelkezés című munkájában, hogy „két alapvető emberi szükséglet, az identitás és a biztonságtudat igen nehezen alakulhatnak ki önálló terület nélkül", s mint mondja: „legtöbbször az emberi jogok durva megsértése vezet el odáig, hogy a kisebbségekben felerősödik az a konfliktus korábbi szakaszában esetleg fel sem merült igény —, hogy önálló területet és saját hazát követeljenek." A konfliktusok kialakulásának elkerülésére ugyanakkor írja: „a helyi képviseleti kormányzatok kialakítása az autonómia alapvető követelményei közé tartozik". Azt is vizsgálja, hogy milyen alapelvek találhatók a nemzetközi jogban, mi is az autonómiához való jog? Megállapítja: „minden népnek jogában áll szabadon megválasztani, hogy az önrendelkezést milyen formában valósítja meg. A skála igen széles, egy már létező államban való teljes integrációtól egészen a teljes függetlenségig terjed. Megállapítja, hogy „az autonómia és az önrendelkezés igénye jogként éppen azokban az országokban fogalmazódik meg, és éppen amiatt, hogy a kormány vagy maga az állam illegitim módon uralkodik." Térségünkben 1989 után szinte valamennyi országban szabad választásokat tartottak, mégis azt kell látnunk, hogy a hatalom szétválasztása szempontjából maga az elv is különböző módon, különböző mértékben sérelmet szenvedett. A nyugati demokráciák tanulságai azt mutatják, hogy ezek differenciált szerepstruktúra részei és az a mód, ahogyan működnek, a rendszer szempontjából legalább olyan jelentősek, mint a hatalom megosztása. Ahol a pártok és érdekcsoportok nem alkotnak jól tagolt autonóm politikai alrendszereket, ahol a tömegkommunikációs rendszerek autonómiája kicsi vagy bizonytalan, ott a rendszer instabil. Ahol instabilitás van, ott a kisebbségi kérdés megoldására szánt eszközök: kulturális autonómia, intézményi, gazdasági autonómiák, önigazgatás stb. rendszeridegen elemek maradnak, melyek további frusztrációhoz, konfrontációhoz vezethetnek. Kitörési pontok Milyen feltételek mellett alakul ki egy társadalomban az elit átfogó együttműködése úgy, hogy egyidejűleg a nem elit csoportok támogatását is élvezze és a társadalom különböző csoportjainak a helyzete kezelhetővé váljék? Mint Arend Lijphart megállapítja: 1. a társadalom különböző csoportjai között többszörös erőegyensúlynak kell kialakulnia. 2. az egész országra kiterjedő bizalomra van szükség és 3. a részek elkülönülésére, 4. az elitnek legyenek tapasztalatai az alkalmazkodás és kompromisszumkeresés területén. A jövőt az dönti el, hogy térségünkben az új politikai hatalmak képesek-e túljutni a homogén nemzetállam, a paternalista állam eszméjén és képesek-e felfogni, elfogadni a saját érdekükben a különféle autonómiák rendszerének létjogosultságát, fontosságát? Ezek olyan gazdasági-társadalmi struktúra fejlődésének az elemi feltételei, amelyek nélkül nincs se modernizáció, se olyan stabil hatalom, mely hatékony törvényhozói-végrehajtói és igazságszolgáltatói szerepkört tudna betölteni. Mára a térség kisebbségei abba a helyzetbe szorultak, hogy vagy a teljes asszimiláció réme vár rájuk, vagy, hogy végső soron maguk is agresszív nacionalista indulatok kiszámíthatatlan hordozóivá — és áldozataivá — válnak. Szerencsés esetben talán nem a baszk-katalán, ír módszerek követői lesznek és nem is a jugoszláviai tragédia fog folytatódni. Ennek viszont feltétele a közös érdek megtalálása, felismerése, az együttműködés. Annak ellenére, hogy térségünkben a demokrácia állapotától függően a kisebbségek autonómiatörekvései esetenként rendszeridegen elemként jelennek meg, a kisebbségek autonómiatörekvései ezen országok egész társadalmának fejlődésére pozitív hatást gyakorolhatnak. Túlzottnak tűnik az a gyanakvás, mellyel a helyi „többségi" társadalom ezen kisebbségek önigazgatásra, autonómiára való törekvését fogadja. A térség helyzetének differenciált megközelítésével, e törekvések tartalmának megismerésével — a szinte előítéletként jelentkező gyanakvás, aggodalom legyőzésével a kialakult autonómiamodellek — a helyzet feloldását, a polgárháború megelőzését szolgálhatják. (Megjelent az Autonómia c. gyűjteményes kötetben, Ferenci Könyvkiadó, Budapest 1994; kissé rövidített változat) Kazinczy Gábor: A bárányka AZ „EUROPA”-CLUB 1995-ÖS TAVASZI MŰSORTERVEZETE 1. Január 12., csütörtök 18.30 órakor az egyesület évi rendes közgyűlése; 19.30 órakor videofilmvetítés Erdélyről: 1. Juhaimnak maradékát öszszegyűjtöm, 2. „Ne felejtkezzél el Borbándról,3. Emelt fővel (Márton Áron püspök élete) 2. Január 26., csütörtök KALÁKA EGYÜTTES BÉCSI KONCERTJE. Hozzájárulás: 50.- eS 3. Február 9., csütörtök FARAGÓ LAURA énekes, előadóművész műsoros estje (balladák, népénekek) 4. Február 23., csütörtök SMARANDA ENACHE (Marosvásárhely) asszony előadása a román—magyar etnikai feszültségekről Erdélyben. Bevezeti: KÁNYÁDI SÁNDOR (Kolozsvár) 5. Március 15., szerda ÜNNEPI RENDEZVÉNY 6. Március 30. Dr. ZOMBORI ISTVÁN régész (Szeged): Pusztaszer, várszerződés és a magyar nemzeti tudat 7. Április 6. Dr. RÉDEI KÁROLY, a bécsi Finnugor Tanszék vezetője: „A magyar nyelv eredete és finnugor elemei” 8. Április 27., csütörtök KONRAD SUTARSKI és JERZY KOCHANOWSKI (Budapest): „Lengyel—magyar kapcsolatok a történelemben és az irodalomban" 9. Május 11., csütörtök DALMAY ÁRPÁD (Beregszász): Tettenérhető történelem Kárpátalján A rendezvények helye: Pazmaneum, ideje 19.30. 10. Május 25-30. AZ EGYESÜLET EGYHETES KULTURÁLIS KIRÁNDULÁSA KÁRPÁTALJÁRA. _______________________________________________.1