Bécsi Napló, 1995 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1995-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ 3 TÖRZSÖK ERIKA A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI RÉGIÓ DEMOKRATIZÁLÁSÁNAK ESÉLYEI ÉS AZ AUTONÓMIATÖREKVÉSEK A politikai rendszerváltástól sokan azt várták, hogy a kelet-közép-európai térségben spontán módon meg­oldódnak a gazdasági-társadalmi-szociális és kisebbsé­gi problémák. Ezzel szemben az eltelt néhány év alatt világossá vált, hogy váratlan, előre nem látott konflik­tusok sorával kell az itt élőknek szembenézniük. Az egységes Európa, Kelet- és Nyugat egymásra találása nem könnyű és gyors folyamat. Meghatározza jelenün­ket a távolabbi múlt is. Klaus Mann írja: ..Ahhoz, hogy Európa elkerülje bukását, kettős posztulátummal kell együttélnie. Őriz­nie kell az európai egység tudatát, el kell mélyítenie azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész, ugyan­akkor életben kell tartania az európai stílusok és ha­gyományok sokszínűségét. Európa olyan értékes, de igen komplikált harmónia, amelyben a disszonanciák úgy találnak egymásra, hogy nem szüntetik meg egy­mást és önmagukat." Kérdés, hogy a mai politikai erők mennyit képesek megvalósítani ebből az esz­ményből? Vannak, akik azt mondják, hogy a nagy val­lásháborúk korszakának utolsó szakaszához érkez­tünk, és az erőszak kifáradásáig kell eljutnia a térség­nek, s immár láthatóak a megoldás felé mutató jelek. Mindenesetre — úgy tűnik — a könnyed, édes át­menet ebben a térségben ezúttal is elmarad. Látható, hogy a kommunizmus bukása még önmagában nem eredményez demokratikus társadalmakat. Az országok társadalmi szerkezetét és a kialakult politikai rend­szerek megfelelését átmeneti korunkban is termé­szetesnek kell tartanunk. Anélkül, hogy­ elemezném ezen volt szocialista országok közelmúltbeli törté­netét, gazdasági állapotát, társadalmi szerkezetét, két megállapításból indulok ki: — 1989 után a térségben felerősödött a nacionaliz­mus. — 1989 után a térségben felerősödtek a különböző kisebbségek autonómiatörekvései. Úgy gondolom, nem a kisebbségek destabilizálják a térséget, hanem a térség szinte valamennyi országa többé-kevésbé instabil állapotban van. Ez annak a ne­gatív modernizációs pályának a következménye, ame­lyet az elmúlt 40 évben végigjártunk. Ez késleltette a polgárosodást, rossz vagy elégtelen válaszokat adott a modernizációs kihívásokra, fenntartotta ezen országok aránytalan gazdasági szerkezetét, energiafaló iparát, pazarló szegénységét, pénzügyi instabilitásukat, külső és belső eladósodottságot, inflációt, a pénzintézeti rendszer fejletlenségét, a megtakarítások alacsony színvonalát. Kevés a konvertálható tudással rendelke­ző értelmiségük, tényleges árutermelésük alig van, a választék elavult. Gazdasági kultúrájuk alacsony szín­vonalú, piacgazdaságuk a nyugati versennyel szemben védtelen. A különböző kultúrájú népek egy-egy országon be­lül a fentiekből adódóan a frusztráció különböző típu­sait, modelljeit jelenítik meg és élik át. Ezek ismereté­ben azt állítom, hogy a kisebbségi kérdés csupán „vi­rág a kalapon". Ezzel nem akarom a kérdés jelentősé­gét csökkenteni, csupán annak érzelmi alapon való ke­zelését, túldimenzionálását, illetve az ok-okozat felcse­rélését utasítom el. Meggyőződésem ugyanis, hogy csak ezen országok társadalmának gazdasági és politi­kai demokratizálása, liberalizálása, a demokratikus le­gitimáció megteremtése és a társadalmi önigazgatás elvének politikai akaratként való megjelenése adhat keretet a kisebbségi kérdés megoldására. Az elmúlt 40 évben ebben a térségben a nemzeti ér­dek minden nép esetében sérült, mint tudjuk már e­­lőzmények is determinálóak voltak e vonatkozásban. Bibó István írja A Kelet-európai kis államok nyomo­rúsága című munkájában. „Közép- és Kelet-Európa területstátuszában az összezavarodás és politikai kul­túrájának deformálódása a legsúlyosabb következmé­nyekkel az itteni nemzetek egymás közötti viszonyá­ban járt. A távoli szemlélő ezt úgy fogalmazza meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és ki­bogozhatatlan területi ellentétekkel és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédjával az állandó vi­szálykodás állapotában van." Ma is igaznak tűnik ez a megállapítás, mégha szünetelt is olykor-olykor a vi­szálykodás. Mivel a helyzet nem oldódott meg, ezért a háborúk újra meg újra kiújulnak e térségben. Az I. világháború után felmerült a probléma megfe­lelő kezelésének az esélye, a népek önrendelkezési jo­gának az eszménye. Bibó erről a következőket írja: „Nem az a kérdés, hogy ezt a jogot miből vezessük le és milyen erkölcsi érveléssel indokoljuk, hanem az, hogy alkalmas-e arra, hogy rendet csináljon Közép- és Kelet-Európában. Első pillantásra is látnivaló, hogy ez az elv jó helyen keresi a közép- és kelet-európai zava­rok megoldását. Mondtuk már, hogy Közép- és Kelet- Európában az egész területi összevisszaság mögött az áll, hogy ezen a területen a nemzetek az egynyelvű emberek összességeivé váltak. Aki tehát ezeket a nem­zeteket jól el akarja határolni, annak a történeti kere­tek helyett immár a nyelvi keretekhez kellett igazod­nia. Az önrendelkezési jognak ezen a területen az lett volna az értelme, hogy rajta keresztül megoldáshoz tudjon jutni az a jellegzetes kelet- és közép-európai helyzet, hogy egy csomó ember történetileg olyan kö­zösségekbe tartozik, melyek nem felelnek meg immár nemzeti hovatartozásának. A népek önrendelkezési joga arra lett volna jó, hogy rajta keresztül az embe­rek kifejezésre juttathassák nemzeti hovatartozásuk­nak ezt a megváltozását. Sajnos 1919-ben a „békecsi­­nálók” nem voltak képesek arra, hogy elfogadott alap­elvüket következetesen alkalmazzák, és Kelet- és Kö­­zép-Európa új és érvényes térképét századokra rögzít­sék. A nemzetek önrendelkezésének elve nem volt vi­lágosan hozzáigazítva ahhoz a konkrét szükséglethez, melynek megoldására Közép- és Kelet-Európában ezt használni kellett. Minthogy pedig az 1919-es békecsi­­nálóknak ettől függetlenül is terhükre volt az önren­delkezési jog minden vonalon való következetes alkal­mazása, örömmel le is tettek róla. Ezen elvek felrúgá­sának megvolt a maga része a német sérelempolitika és rajta keresztül a hillerizmus létrejövetelében. Az utóbbi viszont az önrendelkezési elvre puszta ürügy­ként hivatkozott egy mániákus hatalmi politika érde­kében, amivel azután betetőződött az, egész, gondolat diszkreditálása." Mint tudjuk a következetlenül alkalmazott elvek, a „rossz, béke" ismét a vak és gyűlölködő nacionalizmu­sok zsákutcájába vezette országainkat. A nagyhatalmi érdek és politikai akarat által elfedett, figyelmen kívül hagyott különbségek miatt csak a nyugat-európai tár­sadalmi fejlődés követelményeit és érdekeit tartva szem előtt ma sem értelmezhető és oldható fel a hely­zet. A nyugati gyarmatbirodalmak felbomlását követő időszak problémái miatt szerintünk a kelet-európai térségben ma sem kívánatos az­ önrendelkezési elv kö­vetkezetes keresztülvitele. A nemzetközi szervezetek­ben a mai napig gyanakvással fogadják, főleg az érin­tettek az­ önrendelkezés gondolatát. H­­asonló az­ auto­nómia fogalmához, való viszonyuk is. Szerintük az­ au­tonómia azonos a szeparatizmussal, a szeparatizmus kiváláshoz vezet, ez pedig háborúhoz. Számunkra, Közép-Kelet-Európában élők szántára különösnek tetszik, ahogyan a nyugat-európai gondol­kodásmód ebben az összefüggésben találkozott a bol­sevik egyenlősítő ideológia mindenféle autonómiagon­­dolatának elutasításával. Mi ebben a régióban azt hit­tük, hogy a bolsevik ideológia specifikuma, hogy az egyneműsítéssel szemben nem lehet létjogosultsága semmiféle autonómiának, mert az­ autonómia , önál­lóság, önálló döntés, ellenőrizet­len mozgás. Az pedig a hatalom számára elviselhetetlen. Rá kellett ébred­nünk, hogy 1989 után a térségben keletkezett külön­böző autonómiakoncepciók gyanakvást és bizonyta­lanságot keltettek az új, önmagukat demokratikusnak tudó hatalmi elitekben és nem kis mértékben — talán nem minden esetben és nem midenkinél — de a nem­zetközi fórumokon is. Az autonómiák mint a feszültségek feloldásának eszközei Jugoszlávia története is azt mutatja — elfogadva, hogy Jugoszlávia „történelme nem más, mint a kez­detben beleírt széthullás folyamatos elhalasztása" —, hogy regionális autonómiák liberalizálódás során való megszületése feloldhatta volna a „befejezetlen állam", a hiányzó nemzetállamiságból eredő feszültségeket. Ma a kelet-európai térség a demokratikus legitimá­cióba való átmenetek különböző esélyeit, típusait jele­níti meg. A demokratikus legitimáció hiánya, s annak következményei a nemzeti mozzanat felé tolják a ha­talmat. Ha megjelenhetnek a demokratikus legitimáció, az európai civilizáció értékei — gazdasági jólét, politikai szabadságjogok — és az igényükkel működtethető a társadalom, akkor ezekkel együttjár az önállóság, a különféle autonómiák igénye, illetve gyakorlata. Ez csökkentené a társadalom politikai tudatbeli egyen­súly hiányát, politikai hiszterizálhatóságát. Az elma­radt, illetve késleltetett polgárosodás, a modernizációs pályára állás nem kerülheti meg a demokratikus be­rendezkedés gondjait. „A demokrácia ugyanis a társadalmi önigazgatás egyfajta szabályrendszere, amely elsősorban az egyén­nek és csoportnak a hatalomhoz való viszonyát, műkö­dési elveit és lehetőségeit állapítja meg. A demokrácia az autonóm egyének szabad együttműködésén és a hozzárendelt szabályok racionális elfogadásán alapul. A nemzet ezzel szemben szervesen kifejlődött érzelmi és akaratközösség, amely megszabja tagjai kultúráját, gondolkodásmódját, lojalitását a közösség tagjaihoz és a kívülállókhoz, a más nemzeti közösségekhez való vi­szonyát. Benne az egyéni autonómia kollektív akarattá szerveződik, és kollektív önállóságra, szuverenitásra törekszik. A demokrácia és a nemzetiség tehát össze­kapcsolható, de egymást nem helyettesíthető kötődé­sek". (Hanák Péter, Jászi Oszkár: A Habsburg-mo­narchia felbomlása című munkájához írt előszavában) Ám térségünkben az új problémák elnyomják a régi perspektívákat. A szélsőséges eset Jugoszlávia. „Míg a Jugoszláviának nevezett területet az etnikai oligarchi­ák feudális módon szabdalták szét, a liberalizálódási folyamatok helyett a bolsevik hatalom funkcionális megosztásának elve diadalmaskodott. A 60-as évek­ben felmerülő alternatívára adott válasz, a liberalizáló­dás esetleg továbbgyűrűző folyamatait nagyobb ve­szélynek tekintették, mint a kordában tartható nacio­nalizmust. A nacionalizmus gyakorlása a 70-80-as években a nemzeti bolsevik pártok privilégiuma volt, amely mögött az a remény húzódott meg, hogy a naci­onalizmus letompítva bennrekedhet a pártszervezetek labirintusaiban és nem hatja át az ellenőrzött társada­lom szöveteit (...) A regionalizáció helyett tehát a 70- es évek óta a nemzetállamiság felé mutató tendenciák erősödtek meg, s csupán a legnagyobb köztár­saságban, Szerbiában hoztak létre — a pártban dúló harcok eredményeiként — két kvázi autonómiát: Vaj­daságot és Koszovót, melyek a területi pártoligarchia uralma alá kerültek." (Losoncz Alpár: Déja vu a Bal­kánon) Az önigazgatás, az autonómia mint rendszeridegen eszköz Lehetséges, hogy Magyarország bizonyos fokig gya­nakvásokat válthatott ki. Addig hangoztattuk, hogy a megoldatlan kisebbségi kérdés destabilizáló tényező, míg végül is mára ezt mindenki elhitte. A kérdés túldi­­menzionálásával szinte reménytelen helyzetbe hozta e vonatkozásban a magyar politika önmagát is és a kér­dés megoldását is, ugyanis már-már úgy tűnhet, hogy valóban a kisebbségi kérdés a destabilizáló tényező. E módon a magyar politika abba a helyzetbe került, hogy fokozatosan­­ megoldhatatlannak látszó kérdés megjelenítőjévé vált. Tehát nem kívánatos partnerré. Hiszen, ha igaz az, hogy a megoldatlan kisebbségi kér­dés destabilizáló tényező, akkor az ugyanaz, mint Ju­goszlávia. A jugoszláv helyzet pedig — tudjuk — ke­zelhetetlen és kellemetlen az „egységesülő” Európa számára. Magyarország tehát a kisebbségi kérdés ilyen módon való megjelenítésével tulajdonképpen ellehe­tetlenítette saját mozgásterét, hiszen ha az ember va­lamit nem tud megoldani azt vagy félreteszi, vagy gyű­löli, amiért ott tornyosul, mint az állandó sikertelen­ség mementója. M Ma már ezekben az országokban, amelyekben jelen­tős kisebbségek élnek , és nincsenek demokratikus hagyományok a társadalomban jelentkező számos ki­hívás megoldására, hanem a legjobb esetben is az át­menet állapotának megfelelően ellentmondásos mó­don viselkednek, ennek megfelelően a társadalmi öni­gazgatás mint a demokrácia alapja nem igazán jellem­ző sem a gazdaságban, sem a kulturális területeken, sem a társadalmi élet egyéb területein. Tehát, ha fel­tételezzük, hogy a kisebbségi kérdés esetében (is) kulcskérdés az önigazgatás —: vajon nem eleve az adott társadalmak állapotától rendszeridegen eszközt tételezünk-e a megoldás kulcsának, eszközének? Úgy tűnik, nem megoldás a XIX. századból ránk maradt egynemű, homogén nemzeti államesz­mény, mert nem tudnak ebben a térségben annyi kis nemzeti államot létrehozni, ahány etnikai tömb van, a szór­ványban és a kevertem élőkről nem is beszélve. Nem megoldás a bolsevik típusú technikák egyike sem, mely mintegy „lebetonozta" a problémát, hogy az­ ne látsszon. Ez­ sem Jugoszláviában, sem a volt Szovjet­unióban nem működön. Vajon a posztszocialista országok társadalmai azért szegények, alultőkésítettek, a jogállamiság azért fejlet­len, a demokrácia állapota azért nem kielégítő, mert kisebbségek élnek ezekben az­ országokban? Vajon, a kisebbségek asszimilálása, az etnikai tisztogatások megoldják-e ezeknek az­ országoknak a problémáit? Úgy gondolom, felismerhető, hogy ezek az országok a megkésett polgárosodás, tehát eltérő történelmi-kul­­turális-gazdasági-politikai fejlődésük miatt vannak eb­ben a helyzetben, s nem kisebbségeik miatt. Az, elmúlt negyven év mozdulatlansága, az­ immobi­­litás, a merevség kedvezőtlenül befolyásolták az­ itt ki­alakult rendszerek lehetőségeit. A fenti elvekhez a térségben szorosan kapcsolódik a területi integritás elve. Mi indokolja, hogy­ a területi integritás elve csak egységes, központi hatalom mel­lett működhet? A kelet-közép-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor egy kormány kihangsúlyoz­za a területi integritás elvét, azzal csupán azt leplezi, hogy nem sok hajlandóságot mutat a politikai hatalom megosztására. Horst Hannum írja: „A föderális vagy más együttműködésen alapuló társadalmakban és ál­talában ott, ahol a helyi kormányzatok jelentős hata­lommal rendelkeznek, az állam szuverenitása és stabi­litása egyáltalán nem szenved nagyobb csorbát, mint a központi irányítás alatt kormányzott államokban, sőt, inkább az ellenkezője igaz"... Továbbá nála olvashat­juk az Autonómia, szuverenitás, önrendelkezés című munkájában, hogy „két alapvető emberi szükséglet, az identitás és a biztonságtudat igen nehezen alakulhat­nak ki önálló terület nélkül", s mint mondja: „leg­többször az emberi jogok durva megsértése vezet el odáig, hogy a kisebbségekben felerősödik az a konflik­tus korábbi szakaszában esetleg fel sem merült igény —, hogy önálló területet és saját hazát követeljenek." A konfliktusok kialakulásának elkerülésére ugyanak­kor írja: „a helyi képviseleti kormányzatok kialakítása az­ autonómia alapvető követelményei közé tartozik". Azt is vizsgálja, hogy milyen alapelvek találhatók a nemzetközi jogban, mi is az autonómiához való jog? Megállapítja: „minden népnek jogában áll szabadon megválasztani, hogy az önrendelkezést milyen formá­ban valósítja meg. A skála igen széles, egy már létező államban való teljes integrációtól egészen a teljes füg­getlenségig terjed. Megállapítja, hogy „az autonómia és az­ önrendelkezés igénye jogként éppen azokban az országokban fogalmazódik meg, és éppen amiatt, hogy a kormány vagy maga az állam illegitim módon ural­kodik." Térségünkben 1989 után szinte valamennyi ország­ban szabad választásokat tartottak, mégis azt kell lát­nunk, hogy a hatalom szétválasztása szempontjából maga az elv is különböző módon, különböző mérték­ben sérelmet szenvedett. A nyugati demokráciák tanulságai azt mutatják, hogy ezek differenciált szerepstruktúra részei és az a mód, ahogyan működnek, a rendszer szempontjából legalább olyan jelentősek, mint a hatalom megosztása. Ahol a pártok és érdekcsoportok nem alkotnak jól ta­golt autonóm politikai alrendszereket, ahol a tömeg­kommunikációs rendszerek autonómiája kicsi vagy bi­zonytalan, ott a rendszer instabil. Ahol instabilitás van, ott a kisebbségi kérdés megoldására szánt eszkö­zök: kulturális autonómia, intézményi, gazdasági auto­nómiák, önigazgatás stb. rendszeridegen elemek ma­radnak, melyek további frusztrációhoz, konfrontáció­hoz vezethetnek. Kitörési pontok Milyen feltételek mellett alakul ki egy társada­lomban az elit átfogó együttműködése úgy, hogy egy­idejűleg a nem elit csoportok támogatását is élvezze és a társadalom különböző csoportjainak a helyzete kezelhetővé váljék? Mint Arend Lijphart megállapítja: 1. a társadalom különböző csoportjai között több­szörös erőegyensúlynak kell kialakulnia. 2. az egész országra kiterjedő bizalomra van szük­ség és 3. a részek elkülönülésére, 4. az elitnek legyenek tapasztalatai az alkalmazko­dás és kompromisszumkeresés területén. A jövőt az dönti el, hogy térségünkben az új politi­kai hatalmak képesek-e túljutni a homogén nemzetál­lam, a paternalista állam eszméjén és képesek-e fel­fogni, elfogadni a saját érdekükben a különféle auto­nómiák rendszerének létjogosultságát, fontosságát? Ezek olyan gazdasági-társadalmi struktúra fejlődésé­nek az elemi feltételei, amelyek nélkül nincs se mo­dernizáció, se olyan stabil hatalom, mely hatékony törvényhozói-végrehajtói és igazságszolgáltatói szerep­kört tudna betölteni. Mára a térség kisebbségei abba a helyzetbe szorultak, hogy vagy a teljes asszimiláció réme vár rájuk, vagy, hogy végső soron maguk is ag­resszív nacionalista indulatok kiszámíthatatlan hordo­zóivá — és áldozataivá — válnak. Szerencsés esetben talán nem a baszk-katalán, ír módszerek követői lesz­nek és nem is a jugoszláviai tragédia fog folytatódni. Ennek viszont feltétele a közös érdek megtalálása, fel­ismerése, az együttműködés. Annak ellenére, hogy térségünkben a demokrácia állapotától függően a kisebbségek autonómiatörekvé­sei esetenként rendszeridegen elemként jelennek meg, a kisebbségek autonómiatörekvései ezen orszá­gok egész társadalmának fejlődésére pozitív hatást gyakorolhatnak. Túlzottnak tűnik az a gyanakvás, mellyel a helyi „többségi" társadalom ezen kisebbsé­gek önigazgatásra, autonómiára való törekvését fo­gadja. A térség helyzetének differenciált megközelí­tésével, e törekvések tartalmának megismerésével — a szinte előítéletként jelentkező gyanakvás, aggoda­lom legyőzésével a kialakult autonómiamodellek — a helyzet feloldását, a polgárháború megelőzését szol­gálhatják. (Megjelent az Autonómia c. gyűjteményes kötetben, Fe­renci­ Könyvkiadó, Budapest 1994; kissé rövidített vál­tozat) Kazinczy Gábor: A bárányka AZ „EUROPA”-CLUB 1995-ÖS TAVASZI MŰSORTERVEZETE 1. Január 12., csütörtök 18.30 órakor az egyesület évi rendes közgyűlése; 19.30 órakor videofilmvetítés Erdélyről: 1. Juhaimnak maradékát ösz­­szegyűjtöm, 2. „Ne felejtkezzél el Bor­­bándról,3. Emelt fővel (Márton Áron püs­pök élete) 2. Január 26., csütörtök KALÁKA EGYÜTTES BÉCSI KON­CERTJE. Hozzájárulás: 50.- eS 3. Február 9., csütörtök FARAGÓ LAURA énekes, előadómű­vész műsoros estje (balladák, népéne­kek) 4. Február 23., csütörtök SMARANDA ENACHE (Marosvásár­hely) asszony előadása a román—ma­gyar etnikai feszültségekről Erdélyben. Bevezeti: KÁNYÁDI SÁNDOR (Kolozsvár) 5. Március 15., szerda ÜNNEPI RENDEZVÉNY 6. Március 30. Dr. ZOMBORI ISTVÁN régész (Sze­ged): Pusztaszer, várszerződés és a ma­gyar nemzeti tudat 7. Április 6. Dr. RÉDEI KÁROLY, a bécsi Finnugor Tanszék vezetője: „A magyar nyelv ere­dete és finnugor elemei” 8. Április 27., csütörtök KONRAD SUTARSKI és JERZY KO­­CHANOWSKI (Budapest): „Lengyel—ma­gyar kapcsolatok a történelemben és az irodalomban" 9. Május 11., csütörtök DALMAY ÁRPÁD (Beregszász): Tetten­­érhető történelem Kárpátalján A rendezvények helye: Pazmaneum, ideje 19.30. 10. Május 25-30. AZ EGYESÜLET EGYHETES KULTU­RÁLIS KIRÁNDULÁSA KÁRPÁTALJÁRA. _______________________________________________.1

Next