Bécsi Napló, 1997 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1997-07-01 / 4. szám
BÉCSI NAPLÓ Állva haltak meg, mint a fák, írja Könyörgés szép halálért c. versében (1979). Nemcsak akkor, azóta is vívódott a kórral, ami mégsem a várt irányból teperte le. Végül is minden másként alakult. A „korrida erkölcse” szerint nyomorodott el, csak hogy vigyoroghasson felette a Halál, pedig önmagát csúfolja meg minden ember végső gyötrődésében. Legalábbis így volna ez, ha ténylegesen mint valami nagy nagy kaszás gázolna az emberi vetésben. Vannak emberek, emberi kapcsolatok, amik jóval a fizikai vég előtt megszűnnek, így volt ez Tollas Tiborral is, aki azért ajándékként megkapta a sorstól, hogy hazalátogasson gyermek- és ifjúkora színhelyeire. Meg is tisztelték benne az emigráció egyik legjellegzetesebb, de minden bizonnyal legmozgékonyabb alakját; ünnepelték, kitüntették a fordulat utáni Magyarországon. Élete így lett teljes, befejezett. Ami ezen túl következett, siralomházi várakozás volt. Kecskési Tollas Tibor a maga feszültségekkel teli egyéniségével ívelte át az emigrációs hullámok közti szakadékot, azzal az eredménnyel, hogy mindenütt voltak barátai, de esküdt ellenségei is. Mégis nyugodt lélekkel állítható róla: ő volt a magyar emigráció szent Pálja. Földrészeken át kutatta fel és kereste meg a különböző magyar csoportosulásokat, nem csupán azért, hogy leginkább szeretett gyermeke, a Nemzetőr fennmaradásához összekoldulja az adományokat, hanem azért is, hogy erősítse hitüket, reményt vigyen nekik. Vaskos címtárát mindig jó helyen ütötte fel, ha kapcsolatteremtésről, közvetítésről volt szó. Gyermekien idealista volt. Egyik levelében arra intett, ne adjam fel idealizmusomat, mert nekünk csak ez van, s ha ezt is elveszítjük, nem marad semmink. Azt is tőle tanultam, hogy nekünk itt Nyugaton mindenütt barátokat kell szereznünk. Ezért is tartotta létfontosságúnak a Nemzetőr megjelentetését különböző nyelveken. Minden határozott program nélkül, a szabadság költői, de korántsem politikus alkatú apostola volt. Majd a jövő fogja végleg eldönteni, milyen helyet foglal el a magyar Parnasszuson. Annyi azonban megelőlegezhető a jövőnek, hogy a börtönben fogant versei kortünetként a magyar líra egészen sajátságos válfajának gerincét alkotják. Ő Nyugaton is úgy és azt írta — egyre elmélyültebben—, ami beléje plántálódott az ötvenes évek börtöneiben. A Gloria victis 1848 és Gloria victis 1956 kiadásával minden bizonnyal jelentős értékeket gyűjtött össze és mentett meg a jövőnek. Tollas Tibor mindamellett egészen személyes megjelenülésében is szenvedélyesen hűséges tudott lenni. Az emigrációt ismételten megfutamodásnak nevezte, ezért egész itteni tevékenységét egyben személyes vezeklésnek is tekintette a bajtársakért. Érzelmi túlfűtöttségében persze nem egyszer átlendült az inga, főként amikor rossz irányból jött a sugallat. Nem feledhetők azonban a sötétség hatalmának erői sem, amik mindent elkövettek egymás kijátszására, megrontására. Ismerjük be, bizony nem egyszer szinte meghatározó jelleget öltött sorainkban a bizalmatlanság, gyanakvás, ezzel szemben hiányzott az egyetértés, megértés, a higgadtság és kimértség, a mássággal szembeni éltető türelem. Tollas Tibort is elelragadta az indulat, a végsőkig el tudott keseredni, hogy aztán — mintha mi sem történt volna — főnikszként lelkesedjen, lobogjon tovább. Ember volt s magyar tüzének megvolt a füstje és lángja. Túllépve az emberi tökéletlenségek mesgyéjén távolodó fény, aminek legalább a szívekben nem szabad kialudnia. Különösen vonatkozik ez azokra, akikben ő gyújtotta, vagy lobbantotta lángra a tüzet, netán tartotta bennük a lelket, oly módon, ahogyan középiskolásként fogadott Bécsben a Graf Starhemberg-Gasse-i szerkesztőségben: Mi valamennyien tegeződünk, hiszen barátok vagyunk. Azokban az években útbaigazítóan sokat jelentett nekem ez a barátság; ha váltakozó intenzitással is, negyedszázadon át tartott a kapcsolat. Az azóta kiesett éveket ugyan nem pótolja semmi, a mélyebb rétegekből most mégis feltör a vállalás vallomása. DEÁK ERNŐ KOPJAFA HELYETT TOLLAS TIBOR (1920—1997) TOLLAS TIBOR WESTERLANDI HALÁSZOK — Üzenet a szétszóródott magyarsághoz — A ködbefúlt harangok súlyos gyásza Csak búcsúztat testvér, de nem temet. Messzi utadat Westerland vigyázza, Egy-egy darabka otthon minden bárka, S körül örvénylő tengerek. Ha sós viharban pálmás partok hívnak, Kísérjenek a kopár szirtfalak — Két óceán közt fogyó kis sziget — Biztos horgonyként kösse meg szíved, Ha süllyednél, se hagyd magad! Westerland küldött idegen vizekre, Hogy visszatérjél zsákmánnyal teli. Mert szikláinkon kenyér sem terem, Vess hát magot a zúgó tengeren, Melynek hátát ma csónakod szeli. Tartsuk a hálót, társak, láthatatlan, így fogok egymás gyöngülő kezét. S kékülő szájjal, éhen, félhalottan Gyűl már a kincsünk ezüstös szavakban S küldjük keletre, hazám, tefeléd. Kaitán Róbert, könyvborítólap Sütő András pályája fényes bizonyítéka annak a régóta köztudott, ám az utóbbi években sokszor megkérdőjelezett ténynek, hogy a művészi alkotások esztétikai és morális értékei nem kioltják, hanem erősítik egymást. Az író, aki népe gondját, sorsát saját személyes ügyeként éli meg, sohasem állítja kibékíthetetlen ellentétpárba az életét és az esztétikumot. Nem keveri össze a kettőt, de vállalja, hogy a műben léte legmélyebb kérdéseivel vet számot. S ha ezek a legmélyebb kérdések az ő számára saját veszélyeztetett helyzetű közösségnek létkérdései, akkor a műben szükségszerűen jelennek meg ezek a közösségi gondok. Szó sincs arról, hogy az ilyen író a szabadság elvét közösségi képviseletre szűkítené, hogy művészi autonómiáját feladná. Épp ellenkezőleg: nem csupán a maga számára igényli a teljes emberi élet jogát és lehetőségét, hanem közössége, s ezáltal minden ember számára is. A kisebbségi kérdés tehát egyetemes emberi kérdés, mert az emberlét minőségét védi az, aki a kisebbség természetes emberi jogainak képviseletét magára veszi. Sütő András életműve az erdélyi magyarság sorskérdéseinek egyetemes érvényű művészi kifejezése révén vált nemzeti irodalmunk klasszikus értékévé. Pályája szorosan összefonódott az erdélyi magyarság utóbbi félévszázadának történelmével. Első novelláit „szocializmus hajnali óráinak” lendületében az új életbe induló emberekről írta — bizodalmas reménykedéssel sorsuk jobbra fordulásában. Hamarosan csalódnia kellett azonban szép elképzeléseiben. Előbb humoros és szatirikus novellák sorában jelezte, hogy az eszmény és valóság messzire kerül egymástól. Fiatalon lett az erdélyi magyar irodalom népszerű novellistája és színműírója, de pályája később szinte elakadni látszott az ötvenes-hatvanas évek irodalompolitikai, irodalomszemléleti vakvágányain. 1970-ben megjelent műfajteremtő remekműve, az Anyám könnyű álmot ígér viszont egyszerre a készülődés periódusává fokozta le a korábbi évtizedek értékes kísérleteit. Ennek a sok-sok mozaikból épített regénynek a szociográfiai pontosságú életanyagát és a sokféle epikus perspektíváját az író személyes jelenléte, alakító, vallomást tevő, magyarázó, elemző magatartása fogja egységbe. Önéletrajzi hitelességgel szólaltatja meg a sokszínű életanyag érzelmi és intellektuális tartalmait: nemcsak vállalja szülőföldjének, a mezőségi kis falunak a világát, hanem egyetemes távlatokba is emeli azt. Az egyes eseményeket, történeteket gazdag képi kifejezésmódja révén általános érvényű példázatokká emeli, másrészt az egyszerű kisemberek életét a kultúra és a világtörténelem ismert személyiségeinek magatartásmódjaival is szembesíti. Így mutatja meg, hogy az élet egyetemes törvényeit a falusi kisemberek is éppoly mélyen átélik és megszenvedik, mint a világtörténelem ismert alakjai. Gyümölcsoltó Gergely „álorcás főhajtása” Galilei önmegtagadásával kerül párhuzamba. A regény hőseinek élete csupa szenvedés volt, de a nehéz történelmi időszak sem tudta belőlük kiirtani az emberséget, a kedélyt, életakaratot, az önmagukkal való azonosság igényét. A dokumentumszerű tényirodalomnak és a példázatszerű próza SÜTŐ ANDRÁS HETVENÉVES nak különleges szintézise ez a regény. Fájdalomból és derűből teremtett atmoszférájának azért van erősen lírai jellege, mert ez a belső értékeivel megjelenített világ egyben búcsúzó, pusztuló világ is: a szétszóródás folyamata árnyékolja be a derű színeit is. Hőseinek erkölcsi erejét, szelíd öntudatát az adja meg, hogy annyi szenvedést, megpróbáltatást kibírtak már. Helytálltak a nehéz történelemben. Az író megszolgálta a könnyű álmot, melyet édesanyja ígért neki, ha igaz könyvet ír róluk tanúskodásképpen. Könnyű álom helyett azonban az erdélyi magyarság tovább komoruló történelmében egyre kegyetlenebb sors és küzdelem várt a következő években, évtizedekben Sütő Andrásra. Az anyanyelv és a nemzet, nemzetiség elválaszthatatlanul közös létezése az anyanyelvért való felelősség terhét rakta az íróra, aki a „magunk megőrzésével” foglalatoskodott. Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregénye a veszélyeztetett, üldözött magyar anyanyelv védőírata is értékeinek nagyszabású bemutatásával, teremtő munkásainak megidézésével, mert „nyelvéből kiesve, létének céljából is kiesik az ember”. A hetvenes években nagy drámáinak sorában — Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Abel. A szirzai menyegző pedig azt vizsgálta, hogyan viszonyul az ember a létét, egyéniségét, nembeli kiteljesülését befolyásoló eszmékhez, erőkhöz. Mi lesz az emberrel a hatalom kezében, és mivé válik az ember, ha hatalomhoz jut? A személyiség és hatalom ütközésének drámáiban a hetvenes évek erdélyi magyarságának alapvető magatartás-kérdései szólalnak meg a sajátosság értékét, méltóságát védő eltökéltséggel. Az „itt állok, másként nem tehetek” felemelt fejű egyenességével a „térdeplő reménykedés” helyett. Sütő András szemléletes, képekben gazdag, költőien intellektuális és biblikus veretű nyelve morális erővel, elszántsággal, igénnyel tölti fel olvasóit. Szállóigévé lett mondatai a kisebbségi magyarság önvédekezésének erkölcsi bázisaivá lettek. A megalkuvás, a lehajtott fejű alázat elutasított alternatívái fölött képzett szellemi-lelki erőforrások: „Mert ha porból lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.” Az erdélyi magyarság sorsa ösztönözte Sütő Andrást ezeknek az egyetemes érvényű drámáknak a megírására. Ez az indíték a nyolcvanas években a romániai magyarság üldöztetése folytán még erősebb lett. Ekkor már Sütő András nem is publikálhatta műveit Romániában. Magyarországon jelent meg két új drámája, az erdélyi magyarság menekülésének, szétszóródásának balladai hangvételű siratója, az Advent a Hargitán, illetve a fasiszta jellegű román diktatúrának az abszurd drámákra emlékeztető bemutatása, az Álomkommandó. S Magyarországon jelentek meg újabb esszéi is. A lehetetlen körülmények között sem adta fel a harcot, elűzni sem hagyta magát szülőföldjéről. Újabb szállóigévé vált magatartás-mondatot fogalmazott: „Maradok, másként nem tehetek.” A felemás romániai rendszerváltás után publikált naplójegyzetei döbbenetes képet adnak a kisebbségek teljes felszámolására elszánt romániai diktatúra cselekedeteiről és módszereiről éppúgy, mint a rendszerváltás után újra gerjesztett román sovinizmusról. Szemet, szóért — ez a címe naplójegyzetei egyik kötetének. Tragikus pontosságú cím. Sütő András arról is beszámolt már, hogy a marosvásárhelyi magyarellenes pogromnak — melynek során az életére törtek, egyik szemét kiverték — a kiváltó oka az volt, hogy Marosvásárhelyen egyetlen magyar szót — gyógyszertár — is kiírtak. Sütő András nem tehet mást, számot ad arról, ami vele és övéivel történik. Magára nézve is érvényesnek tartja az értelmiségi hivatás biblikus szavait, melyeket Szervát Mihállyal mondat el a Csillag a máglyán című drámájában: „Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy véka alá rejtsék, hanem, hogy a gyertyatartóba tegyék és fényét vesse mindazokra, akik a házban vannak. Gondolkodó emberek, ti vagytok a világ világossága, nem rejthető el a hegyen épített város.” Sütő András ma is dolgozik. Elkészült új drámája, Naplóinak újabb kötete is. Életműve a magyar irodalom egyik legértékesebb, legmesszebbre világító „hegyen épített város”-a. Szeretettel köszöntjük Sütő Andrást hetvenedik születésnapján. Hálásan gondolunk rá mindazért a szellemi erkölcsi táplálékért, amelyet kaptunk tőle. Várjuk újabb és újabb műveit. GÖRÖMBEI ANDRÁS Ballagás a Kastl-i Magyar Gimnáziumban A Németországban működő magyar középiskola jövőre ünnepli fennállásának 40. évfordulóját. A festői környezetben fekvő volt bencés kolostor minden tekintetben erősen Pannonhalmára emlékeztet. Burg Kastl mint a nyugati magyarság legjelentősebb oktatási intézménye 1947—1997 között (beszámítva a Passau-i, Lindenberg-i, Bauschlotti és Fürstenried-i éveket) összesen 1007 diáknak adott érettségit. Az iskolai statisztika szerint az évek során 29 országból érkeztek tanulók a vár falai közé, majd szóródtak szét szerte a nagyvilágban. Idén pünkösdkor harmincan búcsúztak az alma matertől. Mint minden évben, így most is jól átgondolt és megszervezett kulturális műsorral fogadták és szórakoztatták a szülőket, a vendégeket és az öregdiákokat. Az elbúcsúzó, az iskola zászlaját továbbadó ballagási ünnepség után a nyugati magyarság püspökének, Dr. Miklósházy Attilának a szentmiséjén vettek részt az összesereglettek. Ebéd után az iskola tanulói Arany János Toldiját vitték színpadra, majd néptáncbemutató, illetve az öregdiákok köszöntése következett. Este a rendezvénysorozatot a már hagyományos diákbal zárta. Jelen beszámoló írójának feltűnt, hogy a rendszerváltás óta egyre több diák érkezik Magyarországról, és sajnos egyre kevesebben a tengeren túlról. Ma már 240 diák közül 100 otthoni. (A magyarországi fiatalok közül hatvanan részesülnek 600 márkás bajor ösztöndíjban). A nyugati magyarság elmaradásának oka a költségekben rejlik, tudniillik a magyarországi internátusok jóval olcsóbbak, mint Kastl. Ennek, az iskola számára kellemetlen jelenségnek köszönhető az a tény is, hogy jelenleg jó néhány szoba üresen áll. Valamikor Burg Kastlnak 300—350 diákja is volt, így nem csoda, hogy az igazgatóság továbbra is nagy anyagi gondokkal küzd. Sőt, az iskolát a bezárás veszélye fenyegeti, mivel — híresztelések szerint — a bajor állam az anyagi támogatások fokozatos leállítását helyezte kilátásba. Elnézve a sok magyar rendszámú luxusautót az a gyanúja támad az embernek, hogy ma a magyarországi „újgazdagok” gyermekei tanulnak az emigráció egykori fellegvárában. Hiszen ki más tudja megfizetni a havi 700 márkás internátusi költségeket? Sajnos Borbándi Gyula (A magyar emigráció életrajza, 1985) által ecsetelt problémák, hogy tudniillik a Kastlban végzett diákok kitűnő orvosok, jogászok, mérnökök, gazdasági szakemberek lesznek, de az iskolából kikerülve a szigetmagyarság közösségi életében nem vállalnak vezető szerepet, nemcsak aktuálisak, hanem tovább mélyülnek. A nyugati magyarság intézményei tehát nem igen kapnak utánpótlást a Kastlban végzettek köréből. Csak szaporítja a gondokat, hogy egyre kevesebb Nyugaton élő szülő küldi ide gyermekét tanulni. Szomorú tapasztalat volt számunkra egyikmásik „öregdiák’’, erősen megkopott magyar nyelvtudása is. Úgy tűnik, hogy igaza van Papp Lászlónak, a MVSZ nyugati régiója elnökének, amikor azt állítja, hogy ez a generáció már nem annyira nyelvében, inkább csak szívében és lelkületében része a nemzetnek. Az viszont pozitív tény, hogy az anyagilag „megtollasodott” öregebbek egymás után vásárolják fel a magyarországi házakat és ingatlanokat, és válnak ezáltal úgynevezett weekend-magyarokká, anyanyelvünk gyakoribb használatára kényszerülve. Nem ártana megszívlelnünk erre a pünkösdi találkozóra készült diákújság egyik idézetét: „Ne csak a hamut őrizzük, tartsuk a tüzet is ébren”. Sajnos az igazgatóság évekig elmulasztotta a volt diákokkal való szoros kapcsolattartást, illetve ezáltal az utánpótlás biztosítását. A címeket is csak most kezdték újra begyűjteni, sőt, a volt kaszli baráti kör (Alumni) újraélesztését is tervbe vették. Mi csak szívből remélhetjük, hogy ezek a kezdeményezések eredménnyel járnak. SMUK Az idei év magyar Herder-díját Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kapta. Friedrich Scholz münsteri egyetemi tanár mint Magyarország egyik legkiválóbb történészét méltatta. Külön kiemelte a „Nemzetiségi kérdés Közép-Európában” című 1993-ban hat nyelven megjelent művét, melyet az európai politikusok kötelező olvasmányának nevezett. 7