Bécsi Napló, 1999 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1999-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XX. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1999. JANUÁR—FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 20 — OS Erscheinungsort Wien P. b. b. • 74643W80E VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN ELÉRHETŐ, VAGY INKÁBB EGYRE TÁVOLODÓ CÉL AZ UNIÓTAGSÁG? Röviddel a baloldali új német kormány képviselőjének első hivatalos budapesti látogatása előtt hangzott el hivatott szájból az a megállapítás, hogy az a remény, miszerint Magyarország három éven belül az Európai Unió teljes jogú tagjává válhatna „reális célnak” számít. Nos, most, miután a (majdnem) magyar polgárnak született Joschka Fischer, a piros-zöld kabinet külügyminisztere azon kívül, hogy személyesen jó benyomást keltett rokonsága és egykori földijei körében Budakeszin, különben azonban diplomatikus szívélyességbe csomagolva bizony lelohasztotta azok reményeit, akik tényleg hittek abban, hogy a lehető legrövidebb időn belül helyet kapnak majd a gazdagok asztalánál. Magyarország most kénytelen tudomásul venni, hogy egyelőre továbbra is a macskaasztalnál szoroghat majd a többiekkel, akiknek reményeit szintén lelohasztották a német szájból elhangzó kerek-perec elutasítást jelző szavak. Nos, a piros—zöld nem hajlandó arra, hogy eltűrje a „fehér” közbeékelődését: ezen aztán semmit sem változtat az energikus, fiatal magyar kormányfő rosszalló válasza, amelyet egy befolyásos német hetilap azon kérdésére adott, hogy mennyire látná azt tragikusnak hazája szempontjából, ha Magyarország felvétele 2005-ig kitolódna, szintén kerek-perec kijelentette, hogy „szükségem van a belépési határidő szorítására, mert csak akkor sikerül a fájdalmasnak tetsző változtatásokat keresztülvinnünk". Orbán Viktor, a „Wirtschaftswoche”nak adott interjújában visszautasította azt, hogy a magyar kormány számára a lehető legkorábbi belépési időpont nem lenne más, mint „presztízs-kérdés”. Hogy Budapest számára fontosnak tűnik, hogy minél több úgynevezett volt szocialista, illetve „visegrádi”államot öleljen kebelére Brüsszel, arra Orbán annyiban utalt, hogy amennyiben a felvételnél előnyben részesítenék a „szegényekkel" szemben a fejlettebb közép-európai államokat — tehát elsősorban Magyarországot — akkor megint éket vernének a már révben lévő és a felvételért esdeklő népek és országok közé. Ugyanakkor jelezte azt is, hogy ennek ellenére hazája nem fog várni a „lemaradókra”. A mai magyar kormánynak nem utolsósorban belpolitikai okokból sürgősnek látszik a legfontosabbnak tűnő külpolitikai, az ország gazdaságának szempontjából ha nem is létfontosságú, de mégis mielőbbi siker nyélbeütése, az érthető. Ugyanakkor — bármennyire is nem tetszik ez azoknak, akik sokszor bizony erélyes kopogás helyett dörömbölnek az úgyis nyitásra kész ajtókon — bizony tudomásul kell venniük, hogy állandóan bizonyosnak feltüntetett és eszményien elérhetőnek tartott határidős cél egyre inkább távolodni tűnik. A realitás — bármennyire fájdalmas is — azt mutatja, hogy az ambíció szép dolog marad, de számolni bizony mással kell. Hogy a mindinkább növekvő munkanélküli-seregeket egy ideig még lehet ámítani, fel kell ismernünk végre, ha nem sikerül Nyugaton a biztos megélhetésre és nem csak alamizsnára vágyó fiatalok számára biztonságos jövőt kialakítani, akkor ezeket a tömegeket akaratlanul is a hangzatos, de veszélyes szirénhangokat fennen hangoztató és csábítgató szélsőjobb- vagy baloldali agitátorok karjaiba kergetjük. Ennek megelőzése most a józanság szabta feladat. Ezt az Európai Unió valamennyi tagországa felismerte és minden más megoldásra váró feladat elé sorolta; a belépésre várók számára ez ugyan szomorú tény — de ez a valóság. A sors iróniája, hogy éppen az a Németország, amelyet eddig az európai egyesülés állandóan zakatoló motorjának tartottunk—függetlenül attól, hogy a legfőbb masinisztát nyugdíjba tessékelte saját népe és így új embernek kellett átvennie a stafétabotot — most kénytelen vállalni az erélyes „tessék csak várni”kimondásának nem éppen szimpatikusnak tűnő szerepét. Ezzel kapcsolatban fájdalmasnak tűnik, hogy vezető és felelős politikusok munkája nem kapott kellő értékelést. Hogy a „Nagyok” bécsi nagykövetei nem éppen dicsérettel illették a bécsi igyekezeteket az elmúlt hat hónap alatt a feltornyosuló fellegek eloszlatásában és nem éppen méltatták Ausztria „honest bróker-szerepét (becsületes alkuszságát), arra a választ hivatottabbaknak kell megadniuk. Mindenesetre a magyar kormányfő ezen sorok írójának kérdésére Ausztria szerepét, amelyet a belépésre vágyókkal szemben játszott, „történelmieknek” ismerte el és felettébb dicsérte. Az, hogy Ausztria Unió-beli munkáját külföldön nem értékelik kellőképpen, kettősen fájdalmas, hiszen a koalíciós kormány minden igyekezetét pont a tanácsi elnökség most lejárt vezetésére összpontosította. Az osztrák közvéleményt sikerült is megnyernie: hivatalos adatok szerint a közvéleménykutatás azt mutatja, hogy a lakosság 63 százaléka pozitívan ítélte meg Wolfgang Schüssel alkancellár és külügyminiszter, valamint Viktor Klima kancellár szereplését. Igaz, messze nem ennyire pozitívan ítélik meg polgártársaink azt a — többek között a magyarok által vehemensen hangoztatott kívánságot — mármint a lehető leggyorsabban begördülni a biztonságot jelentő Európai Unió karámába: az osztrákok elenyésző hányada, csak 7 százaléka fogadná pozitívan a „keleti bővítést”, de további 40 százaléka attól fél, hogy ez a bővítés saját maga számára hátrányokat hozna magával. Ezen felfogás helytelenségét több legújabb hivatalos statisztikai adat is igazolja. Az elmúlt év végén a teljes munkaidőben alkalmazásban álló magyar polgárok reálkeresete közel 60 000 forint fölé emelkedett, ami az 1997-es év hasonló időszakához viszonyítva négyszázalékos javulást mutat. A munkanélküliség 7,9 százalék alá esett, az 1998-as év végén Magyarországon csak 317 000 volt a munkanélküliek száma. A bruttó hazai termék gyarapodása elérte az elmúlt évben az 5,1 százalékot és valamennyi gazdaságkutató intézet az évezred utolsó évére 4,8—5,1 százalékos GDP-növekedést jósol. Nőtt a termelésbővülés és a kiskereskedelem forgalma — az ipari termelés volumene és a kiskereskedelmi forgalom külön-külön 13 százalékkal volt magasabb az előző évinél. És ez az EU-ba való felvétel szempontjából különösen fontos: hivatalos előrejelzés szerint az idén az infláció egyszámjegyű lesz és az ipar exportértékesítése 21,5 százalékkal növekszik az egy évvel korábbihoz képest. Ezen adatok ismeretében érthető a Lajtán túli elégedetlenség. „Februárban nagy reformok kezdődnek” — ígérte karácsony előtt Orbán miniszterelnök. „Az ígéret szép szó" — tartja a közmondás. „Ha betartják” — hangzik tovább a nép szava — "úgy jól”. Nos, nemsokára alkalom adódik az ígéretek nemcsak beharangozására, hanem betartására is. És hátha ezzel sikerül az Európai Uniót rávenni arra, hogy ne fékezze, hanem gyorsítsa meg a belépési folyamatot... POGÁNY JENŐ GÉZA Saáry Éva: Hálószerkezet. (69), 49x35 cm, tempera + coll. — Vitaindító töprengés — Az alábbi, netán szubjektív fejtegetés szempontjából fontos utalni arra, hogy az 1976. évi osztrák nemzetiségi törvény 1 paragrafus 2. pontja értelmében a népcsoporthoz tartozás megváltása szabad, azaz önkéntes. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden személynek demokratikus joga, adott esetben a magyarság vállalása vagy éppenséggel feladása. GOETHE FAUSTJÁBAN A KIS- ÉS NAGYVILÁG összevetésében úgy látja, ami végeredményben a nagyot tükrözi, annak kicsinyített mása, a kis dolgok tehát nem állnak ellentétben a nagyokkal, pontosabban mindegyikben ugyanazon törvényszerűség érvényesül, ugyanazon tulajdonságok jellemzők rájuk, legfeljebb az arányok mások. Amikor az évezred utolsó évének elején az ausztriai magyarokon töprengünk, nem egyfajta beszűkülési szándék vezérel, hanem a hozzánk legközelebb álló kisvilágon keresztül utalunk olyan jelenségekre, amelyek történetesen a szórványban élőket jellemzik. Persze nyomban jöhet az ellenvetés: minek foglalkozni kicsi dolgokkal, hiszen jelentéktelenek, meg aztán úgyis elenyésznek a nagy egészben. A bibliai példabeszédre utalva ellenben nem árt szem előtt tartanunk a pásztort, aki otthagyva a kilencvenkilencet, képes útrakelni egyetlen elveszett báránya keresésére. Talán így sikerül megértetni a szándékot: miért terelődik éppen az ausztriai magyarokra a szó. Egyébiránt úgyis az a hiba (?) jellemző ránk, nyugati (szórvány)magyarokra, hogy mindig a sóvárgásra késztető távol köti le figyelmünket, és közben nem vesszük észre, mi játszódik le közvetlen közelünkben. Az elmúlt évtizedek nyugati magyar érdeklődését tekintve mindenekelőtt a magyarországi, majd erdélyi, vajdasági, szlovákiai magyar dolgok kötötték le figyelmünket vitam et sanguinem módra, miközben kihullott fejünkből a gondolat; hűség címén évtizedeken át ugyanazt ismételgettük, és nem gondoltunk arra, segíteni csakis életerős magyarság képes az „otthoniakon” és az „utódállamokbelieken”. HOGYAN ÁLLUNK MÁR MOST SZERVEZETTSÉGÜNKKEL, közösségi életünkkel? Vannak-e jövőbe irányuló rektoraink, vagy csupán tehetetlenségünkre, lemeztelenedésünkre keresünk elfogadható magyarázatokat? A reális szocializmus időszakában előszeretettel emlegettük a kommunisták aknamunkáját. Mert nem volt elég, hogy tönkretették Magyarországot, sorainkat is ők züllesztették, olyannyira, hogy maradt a partizánmunka, amikor egymás előtt is rejtőzködve végezte ki ki a maga, önszabta dolgát. Persze ez a kitétel is jobbára azokra vonatkozik, akik már védekezni sem tudnak az ilyen elmarasztaló besorolások ellen, mivel véget ért biológiai létük, vagy vészesen annak határához közelednek. Mindazonáltal úgy szokott az lenni, hogy — ha netán mások intésére fel is kaptuk fejünket — mindig megtaláltuk a kibúvót, másokra hárítva a felelősséget olyan dolgokért is, amikről elsősorban mi tehettünk. A PARTIZÁNHARC MINDEN SZÜKSÉGSZERŰ hasznossága mellett csak bizonyos esetekben és helyzetekben űzhető. Nos, a (hideg)háborúnak egy évtizede vége, nem ártana tehát elősündörögnünk magányos fedezékeinkből, eszmélkedve keresni, sőt, megtalálva egymást sürgősen azon tűnődnünk, mi maradt meg a mának olyan mértékben, hogy át lehet menteni a jövőnek. AZ AUSZTRIAI MAGYAR EGYESÜLETEK ÉS SZERVEZETEK KÖZPONTI SZÖVETSÉGE közvetlen a rendszerváltozást követően 1990. szeptemberében Útkeresés a jövőbe címmel — nem véletlenszerűen — Kufstein várába tanácskozásra hívta meg az ausztriai és nyugat-európai országos szervezetek képvielőit. Az ún. szocialista rendszer összeomlását követően ugyanis meg kellett válaszolni a kérdést: van-e még feladata, rendeltetése történetesen Nyugat- Európában a közösségi magyar életnek. A rendszerváltozás küszöbén egyre-másra reális esélyt szimatoltak egyesek arra vonatkozóan, hogy a megszépítő távol feladásával közvetlen a helyszínen, azaz Magyarországon keressenek maguknak érvényesülési lehetőséget, hiszen itt, Nyugaton úgysem akad már érdemleges feladat, munka. Ehelyütt nem kívánatos foglalkozni az amúgy is ismert negatív megnyilvánulásokkal, ellenben maradt a tény: a Nyugaton élő magyarok a demokratikus változások hatására sem szedték a sátorfájukat, hogy Magyarországra költözzenek, hanem folytatták addigi életmódjukat, legfeljebb a vállalkozók közül próbáltak többen (sokan?) szerencsét, de anélkül, hogy felszámolták volna cégüket. Ilyen adottságok között nagyon is jogos volt tehát a válaszkeresés arra, mi lesz a változatlanul Nyugaton élő magyarokkal. A Kufsteini Tanácskozás zárónyiltakozata többek között leszögezte: „A megváltozott politikai helyzetben a magyarországi és Magyarországon kívül élő magyarság között új kapcsolatrendszert kell kialakítani, ami nem épülhet a Magyarok Világszövetsége eddigi gyakorlatára. Ennek elérése érdekében szükség van a nyugat-európai magyar egyesületek és szervezetek szorosabb együttműködésére is. ” IDESTOVA KILENC ÉV ELTELTÉVEL nem lehetne egyöntetűen pozitív mérleget készíteni, mert az érdeklődés végül is nem annyira egymás felé, hanem az MVSZ felé mutatkozott meg. Az ebből származó haszonról, előnyökről azoknak kell tudniuk, akik ezt az utat választották. Az egyes országokon belüli változásokat tekintve azonban sommásan megállapítható, hogy a rendszeresen Budapesten ülésező küldötteken kívül az illető országok magyarjainak, helyesebben magyar közösségeinek közvetlen semmi haszna nem származott ebből. A KUFSTEINI KEZDEMÉNYEZÉS AZ említett következményektől függetlenül nem sikkadt el. A Központi Szövetség komolyan véve vállalt feladatát, kétévenként azóta is megrendezi a „Kufstein Tanácskozást”, legutóbb — immár másodízben — Oberpullendorf/Felsőpulyán. A tanácskozáson elhangzott beszámolók nyomtatásban is megjelennek. A két legutóbbi alkalommal a honfoglalás 1100., az 1956-os forradalom 40., majd az 1848/49-es szabadságharc 150. évfordulója kapcsán a történeti tudat művelése segítségével az önazonosság (identitás) erősítésének szándéka került előtérbe. Habár változó összetételben, az érdeklődők száma Kufstein óta közel a háromszorosára emelkedett (55—150). Talán szerénytelenül hat, mégis pozitívan lehet elkönyvelni ezt a vállalkozást. UGYANCSAK ÖRVENDETES DOLOG, hogy a Központi Szövetség rendeltetését és feladatát tekintve megalakulásától fontosnak tartotta a magyar nyelvű oktatás szorgalmazását. Dr. Pálfy Andrásnak (+) köszönhetően nem csupán helyiséget tudtunk bérelni, hanem ugyanott — szintén az ő támogatása révén — beindulhatott a „Bécsi Magyar Iskola”. Különösen erre vonatkozóan hányszor hallhattuk korábban, hogy ez merő képtelenség, ennek ellenére az időközben az Urániába került „iskola” nemrég ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját. Az erre az alkalomra megjelent tájékoztató szerint: eddig 144 tanulója volt, az 1998/1999-es tanévben 69 a beíratott tanulók száma. Külön óvodás csoport is beindult, ami biztató jel az utánpótlás szempontjából. „Egészen természetessé válik az, amiről azt hittük, nem lehetséges” — olvasható a tájékoztató bevezetőjében. Úgyszintén a Központi Szövetség szorgalmazásának köszönhető, hogy második éve Bécs két ill. immár három általános iskolájában heti két órában bevezették, igaz szabadon választott tantárgyként, a magyar nyelv oktatását. A „Bécsi Magyar Iskola” mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk a cserkészcsapatot, amely 1960 óta fennáll. Utalhatnánk még a „Bécsi Magyar Színházira is, amelynek keretében évi három alkalommal hat előadáson lépnek fel kisebbségi magyar színházak. EMLÍTÉST ÉRDEMEL AZ EGYESÜLETI MUNKA: Bécsben az „Europa”-Club fejt ki elismerésre méltó aktivitást. A Szent István egylet ösztöndíj akciója külön figyelmet érdemel. Nem a legkedvezőbb körülmények között fejtik ki tevékenységüket a linzi, gráci és innsbrucki csoportok, a Salzburgi Magyar Kör erőteljes újjáéledése pedig egyik legbiztatóbb jel abban az irányban, hogy kellő törődéssel és odaadással igenis életben lehet tartani az érdeklődést a magyar közösségi élet iránt. A Központi Szövetség tagegyesületei mellett természetesen más csoportosulások is léteznek, közülük a Bornemisza Péter Társaság tűnik ki színvonalával, igaz, elkülönülésével is. AZ EDDIGIEK ALAPJÁN POZITÍV VONÁSOK fedezhetők fel az ausztriai magyarok életében, már ami közösségeiket illeti. Szemfényvesztést űznénk azonban, ha nem a valóság tényleges ábrázolására törekednénk. Az éppen említett elkülönülés másutt is érezteti hatását. Az egyesületi munkát ésszerűen szabályozó egyeztetés helyett változatlanul megfeledkezünk egymásról, egyedül a saját egyesületünk vélt érdekeire vagyunk tekintettel. Változatlanul fennáll a gyanú, hogy sokan vannak az egyesületi vezetők között olyanok, akik nehezen tudnak különbséget tenni egyéni indíttatásuk és közösségi érdekek között. Nem hallgatható el, hogy öröm és elismerés helyett gyanakodva, sőt, fanyalogva fogadjuk társaink esetleges eredményeit, sikerét. Hátrányos, hogy a valamennyiünket érintő ügyek vezetőségi szinten megrekednek. Sok esetben még a Központi Szövetség tagegyesületei sem gondoskodnak arról, hogy tagságuk felé közvetítsék a mindnyájunkat érintő információkat. Országos akciók megszervezésekor hatásosabb és mutatósabb, de eredményesebb is, ha az ausztriai magyar szervezetek összehangoltan lépnek fel. Mindazok, akik szerepet vállaltak, egyben felelősek is mindazért, ami az ausztriai magyarok életében történik. Aki nem gyűjt, nyilvánvalóan szétszór. A szórványban pedig szétszóródáshoz vezetnek az ilyen jelenségek. Folytatás a 3. oldalon AUSZTRIA: ESETLEGES MAGYAROK?