Bécsi Napló, 2000 (21. évfolyam, 1-6. szám)

2000-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XXI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2000. JANUÁR—FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 20.— OS Erscheinungsort Wien P. b. b. • 74643W80E VERLAGSPOSTAMT 1011 WIEN EGYÜTT A KÖZÖS EURÓPÁBA Ausztria irigylésre méltó helyzetben van. Nincs sok ország, mely megengedheti ma­gának, hogy 120 nappal a választások után érdeklődéssel figyelje a két eddigi koalíciós párt birkózását azzal a céllal, hogy ne kelljen egymással kormányozni. Mikor e sorok íródtak, még nem volt új kormány. Szociál­demokraták és Néppárt azon veszett össze, hogy ki legyen az új pénzügyminiszter — a „feketék" egy olyan személyiséget akartak, aki elvállalja, amit nem lehet elvállalni, úgy­mond bíróként eldönteni, melyik kormány­zópárt melyik minisztériuma kap több pénzt és melyiknek kell takarékoskodni. A lakos­ságnak az elkövetkező években úgyis utób­bit kell tennie. Egy pontban a két párt látszólag eleve meg­egyezett a lakosság ügyesen manipulált több­sége ellen: Ausztria az Európai Unió bővítésén akar munkálkodni. És ez nem kis meglepetés. Még nem is olyan régen szociáldemokrata szakszervezeti tisztségviselők és néppárti gaz­dasági kamarások vallották, amit Jörg Haider, a Szabadságpárt főnöke sikeresen beszélt be a lakosságnak. Az Európai Unió bővítése gyara­pítja az alacsony bérnívójú kelet-közép-európai országok már most nehezen elviselhető konku­renciáját. És ugyanakkor — állította Haiderrel együtt nem egy szakszervezeti képviselő — a szomszédos országokból beáramlik Ausztriába az olcsó munkavállalók egész hadserege. A változás a tények nyomása alatt követke­zett be. A most már több mint tíz éve elmúlt rendszerváltás óta mindenki belátta, hogy Ausztriában csak olyan területen létezik sza­bad munkavállalás, ahol nehezen, vagy egyál­talán nem akar belföldi dolgozni. És ami a vál­lalatokat illeti: cseh, magyar, vagy szlovák cé­gek inkább azáltal lettek itt ismertek, hogy megvette őket egy osztrák konkurens, és nem azáltal, hogy sikerült volna nekik Ausztriában huzamosabb időre jó üzleteket kötniük. Egy osztrák gazdaságkutató így fogalmazott: „Ma a kelet-közép-európai országokban még hi­ányzik az a struktúra, mely az ottani vállalato­kat valóban versenyképessé teszi. Mire csat­lakozni tudnak a közös piachoz, már nem lesz Ausztriának a jobb helyzetéből eredő vonzá­sereje." És hozzátette: „Mellékesen: olyan or­szágokról van szó, melyek nagyon előnyös asszociációs szerződéseket kaptak — még­sem árasztották el az Európai Uniót." Felelősséget vállaló politikusok már rég tudják — és halkan, nem a lakosság fülének szánva vallják is: az Európai Unió bővítése a jövő, nem a bővítés megakadályozása. A vi­lágban még a legelkeseredettebb konkuren­sek is a „competition" elvét követik: „Coope­ration and competition", vagyis együttműkö­dés és verseny. Egyszerre. Ha tehát az oszt­rák élelmiszeripar fél az olcsóbb magyar kon­­zervtől, akkor vagy gyártson jobbat vagy ol­csóbban, vagy működjön együtt a magyar vállalattal. (Utóbbi már néha sikerült, például az Ybbstaler Obstverwertung által, mely ma Magyarország egyik legnagyobb gyü­mölcslékészítője.) Az osztrák politika pontosan tudja, milyen előnyös a szomszédos országokkal kiépített gazdasági kapcsolatrendszer. Ezt már akkor is tudta, mikor Csehszlovákiában és Magyar­­országon (vagy éppenséggel az NDK-ban) ötéves tervben szabták meg, hány milliárdért építhet osztrák vállalat acélöntődét vagy vízie­rőművet. Irracionális idegenellenesség hasz­nálhat egy populista irányzatnak, de nem se­gít egy államnak. Főleg akkor nem, ha a régi­óban rejlő piaci kapacitást szeretné a maga ja­vára kihasználni. Az osztrák kormánytárgyalások folyamán az Iparosok Szövetsége három pontban fogalmaz­ta meg, milyen kormányt szeretne. Először is olyat, amelyik „egyértelműen Európa-irányt vesz", mondta Lorenz Fritz főtitkár. És tovább: „aktív EU-bővítési politika e területen a helyes politikának a mércéje.” A másik két pont: váltás a pénzügyi politikában és Ausztria részvétele egy „nagyobb biztonsági szervezetben”. Még hozzátehette volna: Magyarország már tagja a biztonsági szervezetnek. És annak gazdasági vetülete is van. MARTOS PÉTER Franjo Tudjman halálakor gyászba borult Hor­vátország a politika világa azonban nem méltatta gyászát. Az a tény, hogy a fiatal állam gyászában csak a török államfő Demirel és a magyar kor­mányelnök Orbán Viktor osztozott, személyesen is részt véve Tudjman temetésén, megmutatta, mi­lyen kényszerhelyzetben van a mai Horvátország. Valójában hova is sorolható Horvátország? A válasz egyértelmű: Természetesen a latin, nyugat­európai kultúrkörhöz Magyarországhoz hasonlóan a kultúrák és a földrajzi meridiánok metszésvonalán. Talán ezért sorolják egyesek a Balkánhoz, vagy még keletebbre, ha legfeljebb EU ismérveit tekintjük. Ma Horvátország azoknak az országoknak még a belső körében sincs, amelyek EU-ba kívánkoznak Akár felületes rangsorolással is Ausztria, a 19. századi kö­zép-európai irányító központ, ma a belső körhöz tar­tozik és sokfajta furfanggal próbálja valamikori „ örö­kös tartományait” kiszorítani vagy távoltartani Euró­pától Magyarország a legjobb EU-reputációval ren­delkezik, Horvátország viszont csak a mezőny pere­mén helyezkedik el Ezt a távolságot bizonyította a po­litikai Ausztria, majdnem hivalkodóan Tudjman te­metése alkalmával elfelejtvén, hogy nem is olyan ré­gen Dalmácia, Isztria, Bosznia és Hercegovina oszt­rák tartományok voltak, hogy Közép-Európa legmo­dernebb flottájának valamikor Pulában és Kattaró­­ban volt a kikötője és dédapáink valami különleges csillogással a szemükben emlegették a tengert. De menjünk sorjában Amikor 1991/1992-ben Horvátország önálló­ságáról kellett dönteni, Ausztria és Magyarország az elsők között voltak, akik támogatták habár már akkor félreismerhetetlen volt Ausztria politi­kájának tétovázó jellege. Azóta Ausztria azok kö­zé szegődött, akik a kioktató tanító bácsi szerepé­be estek. Ellenben Magyarország időközben kiépí­tette a logikus szomszédi, baráti, segítőkész állami kapcsolatait, nem felejtve el, hogy 1100 óta vala­hogyan több közünk volt egymáshoz mint véletlen távoli ismerősöknek Dieter Genscher, volt német külügyminiszter is jobban megtanulta az európai politika illemtanát, mellőzvén Machiavelli elveit. Miért ez a gyanakvó viselkedés? Nyilvánvaló, hogy Tudjman nem volt demokrata, hanem despotaként kormányzott, hogy pártja, a Horvát Demokrata Unió (HDZ) egyedül uralta a politikai közéletet. A HDZ a legutóbbi választásokig sorjában megnyerte a demok­ratikus választásokat, kezdetben túlnyomó többséggel ami Nyugaton manapság elképzelhetetlen. Csakhogy Horvátországban a 20. század végén tetemes szava­zattöbbséggel lehet bármit is elérni. Úgy látszik Közép-Európa kisállamai elfelejtették már, milyen állapotok uralkodtak a második világháború előtt. A Radic parasztpártját a szerbek véresen el­söpörték 1918-ban. Pavelic usztasái puskatussal és nagyfűrésszel „kezelték Horvátországot" (amit a szerb történetírás az egész horvát népre általáno­sított és mint a horvát nép jellemvonását igyekezett elhitetni egész Európában) Tito kommunistái vi­szont véres csapást hagytak maguk után. Kétségte­len, Tudjman Horvát Demokrata Uniója nem lá­tott, nem tanult, nem akart egyebet mint erős kéz­zel irányítani a közügyeket, nem ügyelve a korrup­ció, nepotizmus, megfélemlítés, pénzmosás stb. romboló hatására napjainkban. Már a rómaiak tudták milyen ügykezeléssel lehet válságos idők­ben eredményesen kormányozni. Milyen módsze­rekkel lehet megvédeni egy ország szuverenitását, amelynek azt üzenik ellenségei, hogy a zágrábi Szent István katedrális tornyából lehet majd belát­ni fennhatósága területét. Tudott dolog hogy a diplomáciai elismerés és területi sértetlenség meg­őrzése még manapság is két különböző pár csiz­ma. A horvátoknak táltosi erőket adott az a tudat, hogy hazájukat, nyelvüket, a keresztény nyugati kultúrához tartozásukat védhették meg Európa egyik legerősebb (szerb) hadserege ellen. Tudjuk ebben előbb a magyarok a későbbiekben az ame­rikaiak segítették őket. Ez mind pénzbe került, a megoldás kulcsát pedig a nagyszámú horvát (gaz­dag) emigrációnál kell keresnünk A új horvát önálló állam eszméje legalább olyan régi keletű mint az újjabbkori magyar államiság 1848 után. A horvát­ok kerü­lőúton, a szerbiai kiáb­ránduláson és Tudjman személyén keresztül jutottak a nemzeti állam megvalósításához Mindenki Marx és Engels áruló bélyegét véli még manapság is felis­merni Horvátország homlokán, és most, mikor meg­valósították a horvátok azt, aminek más nemzetek már régesrég birtokában vannak mivel számukra az önálló haza és a saját államiság egészen természetes adottságot jelent, akkor cserben hagyták eloldalog­­tak mellőle, hátat fordítottak neki és Pilátus módjára mossák kezüket. Sőt, történelmi hazugságokkal igye­keztek az európai népeket elriasztani Horvátország­tól Vagy minek is vélhetnénk a pénzelnevezésről (kuna), vagy a horvát nemzeti címerről (sakktábla) szóló vitát és diszkriminálást­ az usztasa időkre való utalással a történelmi tények teljes mellőzésével egyetemben? Be kell ismerni Horvátország sok okot adott a negatív megítélésre. Mi volt tulajdonképpen a vétke Tudjmannak? Hogy önálló államot próbált kovácsolni a 19. sz módszereivel? Szlovénia és Horvátország már 1989/90-ben javasolta Jugoszlávia alkotmányos át­alakítását. Ki vetheti rájuk az első követ ? Hogy Tudj­­manin nem követte mindenben a nyugati nagyhatal­mak elképzeléseit és Krainát, a Plitvicei tavakat, Szlavónia egyes részeit rajtacsapásszerű viharos ak­cióban (Oluja, Bjesak) kiszabadította a szerb csetnik alakulatok kezéből? Hogy felfegyverezte Horvátor­szágot? Hagyta volna talán, hogy a nép legjobbjait tömegsírokba lőjék mint Szrebrenicában a bosnyá­­kokat, vagy Ovcsarában a vukovári kórház betegeit? Ez természetesen nem jelenti azt, mintha a horvát nép, politikusai pártjai egyénileg vagy különböző alakulatokban nem cselekedtek volna a háború pszichózisa hatása alatt, vagy nem lettek volna kihá­gások gondoljunk csak Mosztár híres hídjára, vagy a hágai nemzetközi bíróság által emelt vádakra hor­vát állampolgárok ellen. Ami a sikerek után következett, általában a forra­dalmi időknek az átka, vagyis a hősök nem tudnak beilleszkedni a mindennapi életbe, mások hátrányára követelnek maguknak vélt jogokat, olyanok rovására, akik tétlenek közönyösek maradtak gyávák voltak vagy történetesen az átlagon felül kedvezőbb körül­mények között éltek gondoljunk csak Isztria autono­­mista (elszakadási) törekvéseire. Olyanokra, akik az első sorokba igyekeztek félrelökvén azokat, akik vé­rének sőt, életüket adták valami olyasmiért, amit kü­lönben még mindig hazának neveznek Amikor a gyá­vák is a horvátországi szerb kisebbségen töltötték ki bosszújukat leégetett házaikért, felkoncolt fiaikért, meggyalázott lányaikért, porrá égett könyvtáraikért és lerombolt templomaikért. Európa könnyen felejt és csodálkozik mint most Koszovóban, ahol a nemzet­közi csapatokat nem fogadja túláradó lelkesedés. Tudjman erős kézzel, diktatórikus eszközökkel a HDZ leple alatt elkövetett túlkapásokkal valósította meg Horvátország államiságát. Ezt az érdemét még a belgrádi független rádiónak is el kellett ismernie ha­lálakor. Igaz, hogy hajthatatlanságával Dayton tel­jes, vagy részleges ignorálásával Horvátországot el­szigetelte, és még támogatói sem tudtak segíteni rajta, mintha vaksággal verte volna meg őket Klió istennő. Ezért határtalannak vélhetjük Európa optimiz­musát amellyel a horvát oppozíciós erőket illette a 2000. január 3-i választásokon. Horvátországban 55 párt indult a választásokon. A szociáldemok­raták és a szociálliberálisok Drazen Budisa és Ivi­­ca Racan vezetésével, a valamikori kommunista párt és a később elégedetlen HDZ táborából kap­ták szavazataikat. Ugyanúgy mint Tudjmant is a volt kommunista párt tagjai választották, legyőz­vén vagy leplezve marxista pártérzelmeiket egysze­rűen nacionalistákká lettek. Tíz évvel ezelőtt kö­zülük még sokan a belgrádi Szoborban ültek Le­hetséges volna, hogy feladták korábbi gondolko­dásukat? Horvátország csak álmodozik, ugyanakkor ipara, mezőgazdasága fejletlen, idegenforgalmában egyik válság követi a másikat. A külföldi befektetőket sok minden elrémisztő a számottevő horvát (gazdag) emigrációt csak addig dédelgették, míg fegyverkezés­re kellett a pénz, (most e terhet a népre rótta az állam magas adók formájában). Fiatal, tehetséges, magas képzettségű horvát menedzsert alig találunk, mivel 1990-ig elzárták előlük a legmagasabb állami, közü­gyi és gazdasági funkciókat és ezt a hiányt nem lehet máról holnapra kiküszöbölni Ivica Racán (*1944), jogász, a jugoszláv KB volt tagja, 1990 óta a horvát a Szociáldemokrata Párt (SDP) elnöke, a jelek szerint az új horvát kormány­fő, Drazzen Budisa (*1948), szociológus, a zágrábi egyetemi ifjúság nemzeti demokratikus mozgalmá­nak a vezetője, amiért 4 évi börtönbüntetéssel sújtot­ták, 1990 óta a Horvát Szociálliberális Párt (HSLS) vezetője, az ellenzéki pártok jelöltje az államelnöki székbe január 24-re kitűzött választásokon. Az ellenzéki pártok már a választások előtt ko­alíciós megegyezést kötöttek számítva a horvát nép elégedetlenségére, amiben igazuk is lett. Több és nyitottabb demokráciát, Európához való köze­ledést, erős horvát hadsereget, modernizálódást és főleg munkát ígértek a munkanélküliségtől gyötört horvát népnek. A HDZ a kereszténydemokrata Mate Granicot (*1947) küldi az államelnöki tiszt­ségért folyó csatába. Ő egyébként orvos, 1993 óta Horvátország külügyminisztere, aki Európában ismert és elismert személy, aki egyedül tudta meg­védeni a HDZ-ből szavahihetőségét. Európa optimizmusa egyelőre csak ígéreteken alapszik, világos tehát, hogy bizalommal várja az ígéretek beváltását. A január 23-ai elnöki választások meglepetést okoztak ugyanis 4 ellenzéki kispárt jelöltje, az 5. hely­ről induló Stipe Mesic kapta a legtöbb szavazatot. Az abszolút többség kivívásáért ettől függetlenül második fordulóra kerül sor Mesic és Budisa között. Egy biztos, Horvátország is elindult a 21. szá­zadba. NARDAI MIKLÓS MERRE TART HORVÁTORSZÁG? • •Önbizalommal, humánusabb 21. századba! Magyarságunknak minden oka megvan arra, hogy a következő századba lépve önbizalommal, optimizmussal, hittel foglalja el új helyét Európa és a világ nemzetei közösségében. Hagyományai értékes energiaforrások. Amit Bibó István 1978-ban, egy évvel halála előtt mon­dott a 30-as és 40-es évek népi mozgalmáról, hogy „A magyar népi mozgalom teljes mérték­ben azonos az európai szabadságmozgalmak nagy vonalával” (B.I. Összegyűjtött munkái, 3., Bern, 1983, 824. o.), az érvényes a magyarság számos többi reformmozgalmára, történelmi erőfeszítésére is. A Hunyadiaktól a Zrínyiekig, Bethlenig és Rákócziig, Széchenyiéktől, Petőfi­­éktől, Kossuthéktól, Eötvöséktől Adyig, József Attiláig, Illyésig és 1956-ig az egyetemes emberi­ségével azonos szabadságmozgalmak célkitűzé­seit álmodta — küzdötte — munkálta gondolko­dóink, hőseink és gyakran mártírjaink legjava. Van miből merítsünk, van mit folytassunk! Kulturális, tudományos képességei világvi­szonylatban is kiemelkedően magas színvona­lúak. Zene- és képzőművészeinktől kezdve No­­bel-díjas természettudósainkig hosszú a névsora azoknak a magyaroknak, akiket rendkívüli alko­tásaikért, felfedezéseikért, teljesítményeikért tar­tanak számon és értékelnek világszerte. Nemzetközi megbecsülése olyan kedvező, ami rendkívül ígéretes együttműködési folya­matok lehetőségeit, kilátásait jelzi. Modern tör­ténelmünkben talán először — és kimutathatóan döntő érvénnyel az 1956-os forradalom eredmé­nyeként, meg a nagyvilágban élő magyarság munkássága eredményeként — olyan minősítés méltányolja a magyarságot­ nemzetközi körök­ben, amelyre a jövőt építő kapcsolatalakítások során számítani, támaszkodni lehet. Milyen legyen Magyarország — „mit kívánjunk magyar nemzetünknek” — a 21. század elején? Legyen, mert lehet a fenti módon és okok mi­att is optimista! És legyen olyan is, amilyen eszményeket múlt­ja és jelene legjobb gondolkodói állítottak, állíta­nak elő példaként: — nemzettudatában egyenjogúságot elváró és biztosító, emelt fejű, büszke patrióta, a Kárpát-medence és a nyugati országok magyarságával is együttérző, együttgondolkodó, együttműködő közösség; — polgári mivoltában öntudatos és felelős, családgyarapító, országát szerető gonddal rende­ző, építő citoyenek társadalma; — kulturális, tudományos, nevelésügyi, egész­ségügyi, jogi, közéleti területein a legmagasabb színvonalat nyújtó és elváró közösség; — gazdasági életében olyan ország, amely nem téveszti össze az együttműködő globalizálódást a dehumanizáló társadalmi problémákat is importá­ló, a szolgai módon imitáló Amerikanizálódással, és amelynek lakói a hagyományosan kemény munka és magas teljesítmény felelőssége és erkölcse mel­lett felismerik és elvárják önmaguktól és egymástól a közösség­, a nemzet­építő felelős adózás, adako­zás, a támogatásra szorulók felemelése, az esély­­egyenlőségek biztosítása etikáját is.­­ jelenleg túlhangsúlyos politikai életében kezdjen a Bibó István-fogalmazta konklúzió irá­nyába haladni, miszerint a forradalmak és refor­mok, meg a modern demokráciák feladata nem egyszerű uralomváltás, vagy csak a sokak ural­mának biztosítása kell legyen, hanem a minden­nemű erőszak mennyiségének csökkentése, ma­gának az uralom jelenségének megszüntetése egy humánus, kölcsönös szolgáltatásokon alapu­ló társadalom szervezése folyamatában. NAGY KÁROLY Gyurián György: Vasútállomás Berencsen, Olaj­vásznon, 1995.

Next