Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
4 BÉCSI NAPLÓ 2003 január-február VITÁK A STÁTUSZ- VAGY KEDVEZMÉNYTÖRVÉNY KÖRÜL Még a polgári kormány idején készült el a Magyar Státusz- vagy Kedvezménytörvény. A törvény megalkotóit az a megfontolás vezérelte, hogy a Magyarország politikai határain kívül élő nemzetrészek - kisebb megszakításoktól eltekintve - több mint nyolc évtizede tartó hátrányos megkülönböztetéséből eredő következményeit törvény alkalmazásával lehetőleg minél eredményesebben mérsékelje. Az első világháborút lezáró békeszerződések megkötése óta még nem volt rá példa, hogy Magyarország politikusai olyan átfogó törvénytervezetet tettek volna le az Országgyűlés elé, mint a LXII / 2001. számú Státusztörvény. A törvényhozó testület világosan felismerte a törvény horderejét, amiről azzal tett bizonyságot, hogy több mint 92 %os arányban szavazta meg. Ez a tény világossá tette mind a magyarországi, mind pedig a külföldi közvélemény előtt, hogy most egy a XX. században irányt mutató, az ország politikai határain átívelő, a magyar nemzetrészek összetartozását, kulturális és szellemi egységét bizonyító jogforrás megteremtése a tét segítségével ugyanis növelni lehet a szülőföldön való megmaradás lehetőségét. Ehhez elengedhetetlenül szükséges pl. olyan szintű iskolahálózat megteremtése, amelynek révén - megfelelő szaktudás mellett - a magyar közösségek legalább középfokon az anyanyelvükön sajátíthatják el a nemzeti értékeik ápolásához szükséges ismeretanyagot. A jövő Európájában bármely nép, különösen a kisebbségek életesélyét - a szellemi felkészültség mellett - döntően befolyásolja a tudatukból táplálkozó emberi tartás. A Státusztörvényt közel 3 millió szülőföldjén kisebbségben élő magyar érdekében alkották meg, oly módon, hogy belőle a többségi népnek sehol sem származik hátránya. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás még eufórikus hangulatában nem árt hangsúlyozni, hogy Magyarország, Szlovákia, és Szlovénia, majd később Románia európai uniós tagságával ezekben az országokban nem veszítheti el hatályát a Státusztörvény. A magyar igazolvány jelentőségét pedig nem lehet százéves „beszkárt igazolvány" fiktív értékére degradálni. A könyvecske értékét nem az adja, hogy tulajdonosát Magyarországon igénybevehető kedvezményekre jogosítja, hanem az, hogy a Magyar Köztársaság kormánya igazolja az illető személynek az egyetemes magyar nemzethez tartozását. Ennek a ténynek 83 évvel a trianoni trauma után felmérhetetlen a lélektani hatása. A Státusztörvény az EU-csatlakozásokat követően többek között azért sem vesztheti el a hatályát, mert annak egyik legfontosabb alaptétele az anyanyelven történő oktatás és a magyar kultúra ápolásának és fejlesztésének hatásos támogatása. Ennek a támogatásnak mindenkor olyan mértékűnek kell lennie, hogy segítségével biztosítható legyen a magyar identitás megőrzése ott, ahol a magyar nemzet tagjai őshonosokként élnek szülőföldjükön. Ne ringassa magát senki illúziókban. Az európai uniós csatlakozásokat követően éppen azokban az országokban, ahol a legtöbb kisebbségi magyar él, a meghatározó politikai erők nagy hányada a jövőben sem fogja elhagyni a nemzetállam megvalósításának oly nagy sikerrel kikövezett útját. Mindazonáltal az európai uniós csatlakozásokat követően minden országban tovább növekedik a globalizáció befolyása. Ennek hatása alól még a saját államuk keretei között élő népeknek is nehéz lesz magukat kivonni. Ez a tény a Kárpát-medencében a nemzeti és etnikai kisebbségeket a nemzeti identitásuk megőrzése érdekében kétfrontos küzdelemre fogja kényszeríteni. Az Európai Unió készülő Európai Convenciójában ugyanis nyoma sincs a pozitív kisebbségvédelemnek. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha a konvenció tervezetét összevetjük az Európa Tanácsnak az elmúlt tíz év során megalkotott, a tagországokban elvileg hatályos jogi kereteivel. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy illuzórikus európai kisebbségi normákról beszélni és ezzel azt a látszatot kelteni, mintha ezen a téren Európában mindenütt azonos joggyakorlat érvényesülne. Ha 2003-ban elkészül a fentebb említett Európai Convenció, akkor adott esetben az uniós tagországokban lesz mire hivatkozni, és a nemzeti és etnikai kisebbségek „aktív” védelmének kereteit a minimumra leszorítani. Ezzel csak nő az a veszély, hogy a jövőben térségünkben menthetetlenül két malomkő közé kerülnek a nemzeti és etnikai kisebbségek. Következésképpen, ha nem lesz részük „aktív kisebbségvédelemben”, más szóval „pozitív diszkriminációban”, rohamléptekben morzsolódnak fel. A magyarországi politikai palettán akadtak olyan személyek is, akik a Státusztörvényt abban a formájában, amint azt a Magyar Országgyűlés túlnyomó többsége elfogadta, nem tartották megfelelőnek. Továbbiakban azt hangoztatták, hogy a Státusz- vagy Kedvezménytörvény fogadtatására nem készítették fel kellőképpen a nemzetközi közvéleményt. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy egyes külföldi kritikus fogadtatások miatt, nekünk most meg kell hunyászkodnunk. Az egyetemes magyarság jövője szempontjából semmi esetre sem elfogadható a Státusztörvényt minimalizáló törekvés. El kell fogadni persze azon kritikákat, amelyek szerint a törvény nemzetközi előkészítésének vagy ha úgy tetszik, „felvezetésének” a hiányosságai váltották ki a 2001 júniusa óta folyamatosan reánk zúduló, nemzetközi erőket is megmozgató ellenvéleményeket. Ezt annál is inkább osztom, mert jelen voltam Strassbourgban, amikor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése során a Státusztörvény miatt - román kezdeményezésre, szlovák aszisztencia mellett - minden szinten megindult ellenünk a támadás. A magyar parlamenti delegáció a körülményekhez képest hamar összeszedte magát és lehetőségeit jól kihasználva keményen védekezett. Ettől kezdve arra fektette a súlyt, hogy megakadályozza a románoknak a Státusztörvényt elmarasztaló indítványa parlamenti közgyűlés elé terjesztését. Ez a taktika első lépésként sikeresnek volt tekinthető, mert az időközben kinevezett Európa Tanács által kinevezett Erik Jürgens jelentéstevő többszöri erőfeszítése ellenére az ügy megrekedt az ET Jogi és Emberjogi Bizottságának az asztalán. Az Európa Tanácsban tett román kezdeményezés azonban azt is magával hozta, hogy az azóta eltelt jó másfél év során minden jelentős nemzetközi fórumon védekezésre szorultunk. Az elmúlt esztendő parlamenti választásainak előestéjén, a vélt pártérdekeket szem előtt tartó felelős személyeknek a Státusztörvénnyel kapcsolatos, külföldnek címzett, de belföldön értékesíteni szándékozott, nem éppen szerencsés nyilatkozatai tovább súlyosbították amúgy is kedvezőtlen helyzetünket. A Magyarországon feldobott labdát azóta több ízben is, először Szlovákia, majd Románia végül közös igyekezettel és nemzetközi segédlettel a magyar térfélen csapta le. A román miniszterelnök, Adrian Nastase 2002 áprilisában Genfben az ENSZ plenáris ülésén példaértékűnek nevezte Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel 2001 decemberében kötött megállapodását. Nem egészen két hónap múlva ugyancsak Genfben, az ENSZ Kisebbségi Szakbizottságának az ülésén a hivatalos román külpolitika képviselője már keményen támadta a magyar Státusztörvényt. A beszédet több szempontból is elemezték és cáfolták a magyar válaszok. Érveink ezúttal a bizottság és a hallgatóság számára egyaránt meggyőzőek és eredményesek voltak. Ennek köszönhetően a bizottságban nem készült semmilyen, a Státusztörvényt elmarasztaló határozat. Három nemzetközi szervezet esetében azonban a front még nyitott: az Európa Tanács, az EBESZ és nem utolsósorban az Európai Unió. A mindhárom szervezet részéről nyilatkozó személyek véleményében több közös elem található. Mindenekelőtt az, hogy egyikük sem szentelt időt és fáradságot a magyar kormány szándékának kivizsgálására. Az sem ejtette gondolkodóba az illető személyeket, hogy a magyar parlament 92 % feletti döntéshozatala egyben az akkori hat parlamenti pártból ötnek a teljes támogatását is jelentette. Ez a tény önmagában is a téma fontosságát támasztotta alá. A növekvő feszültségek hatására mind a román, mind a magyar fél még 2001-ben egymástól függetlenül, de végül is egyetértésben az Európa Tanács mellett szakértői testületként működő Velencei Bizottságot kérték fel a Magyar Státusztörvény elemzésére és bírálatára. A független szakértői bizottság 2001 október végén elkészült jelentésében-ellenfeleink nagy csalódására - nem marasztalta el a magyar törvényt. Ellenkezőleg. Pontosan leírta, hogy még hét hasonló tartalmú törvényt alkalmaznak Európában. Többek között Szlovákiában is. A jelentésből két rendkívül lényegesnek tartott megállapítást emelek ki. Elsősorban azt, hogy „a kisebbségek védelme elsősorban annak az államnak a feladata, ahol a kisebbség él." (Nem hivatalos fordítás.) Másodsorban azon ajánlások listájára utalok, amelyben bizottság megjelöli, hol és miben kellene módosítani a Státusz- vagy Kedvezménytörvényt, hogy a jelenleg fennálló jogrendszerekkel a törvény alkalmazása ne ütközhessen akadályokba. A magyar fél természetszerűen késznek nyilatkozott az ajánlott módosításokra, amelyek többek között a törvény végrehajtási mechanizmusát, valamint a magyar nemzetiségűeket esetleges magyarországi munkavállalás esetén előnyben részesítette volna. Ez a kompromiszszumkészség két szomszédunkat nem hogy kielégítette volna, hanem éppen ellenkezőleg, újabb és újabb követelések listájának benyújtására serkentette. Törekvéseikben készséges támogatókra találtak mindenekelőtt Erik Jürgens ET jelentéstevő, de az EBESZ kisebbségi főbiztosának, Rolf Ekeus személyében is. Végül, de nem utolsósorban az Európa Parlament részéről Günter Verheugen is látván a két újdonsült EU-tagjelölt nézeteltéréseit, szintén nem maradt adós egy-egy kívánságlista benyújtásával, jóllehet ő azóta is a megegyezés szükségességét hangoztatja. A könnyebb érthetőség kedvéért emeljük ki az anyanyelvi oktatás kérdéskörét. Fennmaradása és fejlődése érdekében minden népcsoportnak elengedhetetlenül nagyobb számú iskolázott személyre van szüksége mint a többségi népnek. Ez csak pozitív diszkriminációval érhető el. Mindennek a követelménynek, mind a Velencei Bizottság fentebb idézett jelentésében foglalt megállapításnak: „a kisebbségek védelme elsősorban annak az államnak a feladata, ahol a kisebbség él", az elmúlt 12 év során maximálisan eleget tettek a magyar kormányok. Figyelembe véve azt a tényt, hogy a magyarországi nemzetiségi iskolák tanulói alanyi alapon tizenháromszor több segélyt kapnak mint a magyarok, érthető, hogy amíg a felsőoktatási intézményekben végzettek országos átlaga 9,16 %, addig a németek között ez 14,74 %, a szlovákok esetében 10,82 %, a románoknál 10,45 %, a szerbek esetében pedig a magyar átlagnak több mint a kétszerese, 18,92 % (A budapesti Központi Statisztikai Hivatal 2000. évi adatai.). Szlovákiában pl. pontosan fordított a helyzet. Amíg a szlovákok 5,8 %-a rendelkezik felsőoktatási végzettséggel, addig a magyaroknak csupán 2,9 %-a. (1991. évi hivatalos adatok.) Ráadásul Szlovákiában a magyar gyermekek kereken 1/3-a szlovák általános iskolában tanul! Mind román-magyar, mind jugoszláv-magyar viszonylatban az arányok minden tekintetben hasonlóak a szlovákiaihoz. Ezen politika eredményei teszik érthetővé, hogy miért nincs önálló magyar tannyelvű állami felsőoktatási intézmény a Magyarországgal szomszédos országokban. Jóllehet Európában mintegy 250 ezer fő nemzeti-etnikai kisebbségi lakosra jut egy-egy anyanyelvű felsőoktatási intézmény. A felsorolt tények önmagukban érthetővé teszik, a Státusz- vagy Kedvezménytörvény alkalmazásának ellenzői részéről miért a magyar anyanyelvű oktatás alanyi alapon történő támogatása a leginkább támadott kérdés. Minden működő demokráciának egyik alapfeltétele a véleménykülönbségek konstruktív megjelenítése a parlamentben. A novemberben tartott Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) egyik legfontosabb célkitűzése volt, hogy a közösen hozott módosító javaslatokkal kiegészített Státusz- vagy Kedvezménytörvény 2003. januári parlamenti tárgyalása során még nagyobb támogatottságot kapjon, mint 2001. június 19-én. Őszintén remélem, hogy az immár több mint másfél éve a Státusz- vagy Kedvezménytörvény megvalósítása kapcsán a magyarokra nehezedő nemzetközi politikai nyomást határozott, egységes fellépéssel minél előbb sikerül feloldani. KOMLÓSSY JÓZSEF SZAKÁLL AZ ÁRA: NATO-MEGHÍVÓ „A saját szakállamra!” szólást nem használhatja többé a prágai NATO-csúcstalálkozó óta az előző észt miniszterelnök, Mart Laar. Azért nem, mert a rendszerváltás utáni észt politikai élet egyik legismertebb alakja szakállának megmaradása közvetlen összefüggésben volt Észtország NATO-ba való meghívásával. „1999-ben elég szerénynek látszott Észtország esélye, hogy meghívót kaphasson”, emlékezett vissza a politikus egy vezető észt napilap, a Postimees NATO-különszámában, mely közvetlenül a prágai értekezlet előtt jelent meg. „Ám az új kormány (a ’99-től januárig hatalmon volt Laar-kabinet - T. K.) ezt elsőrendű célul tűzte ki maga elé, amelynek eléréséért hajlandó lett volna minden egyebet feláldozni. Jól emlékszem egy akkori tanácskozásra, mikor négyen - Jüri Luik, Siim Kallas, Toomas Hendrik lives és én mind azt az esküt tettük, hogy az 1939-40. évi eseményeknek soha többé nem szabad megismétlődniük. Sőt, én olyan patetikus lettem ennek hatására, hogy részemről megígértem: ha meghívnak minket a NATO-ba, azonnal leborotválom a szakállamat.” Szavatartó emberként le is borotválta. Nem maradt el a kellő sajtóvisszhang sem. Szóban és képben egyaránt jelentek meg a politikusnak az eskühöz való hűségét tanúsító anyagok mindenütt a sajtóban. Egy másik vezető észt napilap, az Eesti Päevaleht például, már egy nappal a Prágában elhangzott meghívás után leközölte az idevágó, Laart egy csinos fodrásznőnél ábrázoló fényképét, méghozzá egyenesen címlapján, az oldal legfontosabb felvételeként. A „kényszerképzet” és legfőbb szenvedői A NATO-meghívás „kiharcolása” sokban egy viszonylag kis létszámú embercsoport „kényszerképzetének”, az abból fakadó lelkes erőfeszítéseinek érdeme Észtországban, köztük az említett négy, vezető politikusé. A mostani kormányfő, Siim Kallas (Reformpárt, korábban külügy- és pénzügyminiszter) is mindig keményen a csatlakozási lehetőség eléréséért küzdött. Az előző kormánynak a külügyminisztere, a (külpolitikai) gondolkodóként Európában is ismert Toomas Hendrik lives (a Mérsékeltek Pártja) számtalan magasrangú nyugati kapcsolata révén nagyon sokat és nagyon eredményesen lobbyzott, amíg végre elfogadhatóvá nem tette a NATO bővítésének ötletét a Baltikumban. Igaz, feladatát jóval megkönnyítette, hogy nem volt szovjet múltja, ugyanis szórványban (Svédországban) született, a rendszerváltás előtti években kint élt, és hosszú ideig amerikai állampolgársága volt. A negyedik, Jüri Luik többszörös kormánytag és Észtország mostani NATO-főtárgyalója, talán legismertebb a négy közül az Atlanti-óceán mindkét partján a külpolitikai és katonai szervezetekben. Nagyon fiatalon, 26 évesen lett annak idején - 1992-ben - miniszter. 1993-94-ben, majd újra 1999-től idén januárig a védelmi, 1995- ben pedig a külügyi tárcát birtokolta. 1996-tól 1998-ig nagykövet a NATO-nál, illetve a Benelux-államokban. Fiatalsága ellenére nagy tekintélye van a vezető európai, illetve amerikai (nemcsak) katonai körökben. Sokak szerint éppen Lusk-ból lehet majd a legvalószínűbben a tömb következő vagy következő utáni főtitkára. Mind a négy politikus hosszú éveken át elkötelezett híve volt a „NATO-kedvelő költségvetés”nek (eszerint a védelmi költségeknek az ország GDP-jének legalább 2 %-át kellett betenniük). A meghívást kiharcolták. Ezután másik, mihamarabbi válaszra váró kérdés, a „hogyan tovább?”, merült fel az észt közvéleményben. A népszavazás szükségtelen lenne Észtországban egyetlen komolyan vehető kormánypárti, illetve ellenzéki erő sem támogatja a népszavazás ötletét az ország NATO-tagságáról. Hasonlóképpen van az észt közvélemény is, elég a kormánynak és a parlamentnek döntenie a belépésről. Tulajdonképpeni NATO-referendumnak a három legutóbbi parlamenti választás (1992-es, 1995-ös valamint az 1999-es) nevezhető, ahol a választópolgárok a csatlakozás melletti pártokra szavaztak, nyilatkozta a kérdés kapcsán a legnagyobb baltikumi hírügynökségnek, a Baltic News Service-nek Meelis Atonen, a kormánytag Reformpárt alelnöke. Nem zárja ki, de ugyanakkor - tekintettel a nép túlnyomó részének a véleményére - nem tartja célszerűnek sem a kérdésről való népszavazás megrendezését a legnagyobb támogatottsággal bíró észt pártnak, a mostani kabinetben az elsőhegedűs szerepét játszó Észt Centrumpártnak információs vezetője, Evelyn Sepp se. Demokratikus társadalomban mindig elképzelhető a referendum megtartása - vélekedett az előző kormány vezető erejének, a jobbközép Haza Szövetségnek az elnöke, Tanne Kelam, aki ennek ellenére nagyon kételkedik „abban, vajon szükséges lenne-e azt a NATO esetében is alkalmazni, mivel a közvéleményben eddig semmi heves vita sem volt a belépés helyességéről”. Igaz, akadnak egyes túlnyomórészt parlamenten kívüli pártok, illetve mozgalmak, akik ellenzik az országnak a NATO-hoz való csatlakozását, de tekintélyük, támogatottságuk elenyésző, és erejük ahhoz sem elegendő, hogy egyáltalán kezdeményezni tudják a népszavazást. Észtország NATO-hozzájárulása: utászok, légi figyelés... Retorikusnak tűnő, mégis felteendő kérdés: egyáltalán mit képes a biztonság ugrásszerű megnövekedéséért cserében adni a NATO-fajta, hatalmas katonai szövetségnek egy Észtország-méterű kis ország? Van-e egyáltalán valami komoly hozzájárulnivalója neki a közös vállalásokhoz? Hiszen hadereje a békés időben mindössze 5500 fő, és a haditechnikában sem éppen bővelkedik a „Baltikum legsikeresebb tigrise”. Bármennyire meglepőnek hangzik, van! Állítják nemcsak a politikusok, hanem a katonai szakértők is. Habsburg Ottó egy nyilatkozatában már 1990- ben „a XIX. század szellemében gondolkodó emberek”-nek nevezte azokat, akiknek „szemében még mindig a hadosztályok száma a legfontosabb, és azt hiszik, ha egyiknek több hadosztálya van, mint a másiknak, akkor az az erősebb. Mi az, ami valójában számít? A tudás! A politikai tudás, a technikai tudás, szóval mindaz, ami a modern élet alapja.” Folytatás a 6. oldalon