Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)

2003-01-01 / 1. szám

4 BÉCSI NAPLÓ 2003 január-február VITÁK A STÁTUSZ- VAGY KEDVEZMÉNYTÖRVÉNY KÖRÜL Még a polgári kormány idején készült el a Ma­gyar Státusz- vagy Kedvezménytörvény. A törvény megalkotóit az a megfontolás vezérelte, hogy a Magyarország politikai határain kívül élő nemzetré­szek - kisebb megszakításoktól eltekintve - több mint nyolc évtizede tartó hátrányos megkülönböz­tetéséből eredő következményeit törvény alkalma­zásával lehetőleg minél eredményesebben mérsé­kelje. Az első világháborút lezáró békeszerződé­sek megkötése óta még nem volt rá példa, hogy Magyarország politikusai olyan átfogó törvényter­vezetet tettek volna le az Országgyűlés elé, mint a LXII / 2001. számú Státusztörvény. A törvényhozó testület világosan felismerte a törvény horderejét, amiről azzal tett bizonyságot, hogy több mint 92 %­­os arányban szavazta meg. Ez a tény világossá tette mind a magyarországi, mind pedig a külföldi közvélemény előtt, hogy most egy a XX. században irányt mutató, az ország po­litikai határain átívelő, a magyar nemzetrészek összetartozását, kulturális és szellemi egységét bi­zonyító jogforrás megteremtése a tét­ segítségével ugyanis növelni lehet a szülőföldön való megmara­dás lehetőségét. Ehhez elengedhetetlenül szüksé­ges pl. olyan szintű iskolahálózat megteremtése, amelynek révén - megfelelő szaktudás mellett - a magyar közösségek legalább középfokon az anya­nyelvükön sajátíthatják el a nemzeti értékeik ápo­lásához szükséges ismeretanyagot. A jövő Euró­pájában bármely nép, különösen a kisebbségek életesélyét - a szellemi felkészültség mellett - döntően befolyásolja a tudatukból táplálkozó em­beri tartás. A Státusztörvényt közel 3 millió szülő­földjén kisebbségben élő magyar érdekében alkot­ták meg, oly módon, hogy belőle a többségi nép­nek sehol sem származik hátránya. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás még eu­fórikus hangulatában nem árt hangsúlyozni, hogy Magyarország, Szlovákia, és Szlovénia, majd ké­sőbb Románia európai uniós tagságával ezekben az országokban nem veszítheti el hatályát a Stá­tusztörvény. A magyar igazolvány jelentőségét pe­dig nem lehet százéves „beszkárt igazolvány" fiktív értékére degradálni. A könyvecske értékét nem az adja, hogy tulajdonosát Magyarországon igény­bevehető kedvezményekre jogosítja, hanem az, hogy a Magyar Köztársaság kormánya igazolja az illető személynek az egyetemes magyar nemzet­hez tartozását. Ennek a ténynek 83 évvel a triano­ni trauma után felmérhetetlen a lélektani hatása. A Státusztörvény az EU-csatlakozásokat köve­tően többek között azért sem vesztheti el a hatá­lyát, mert annak egyik legfontosabb alaptétele az anyanyelven történő oktatás és a magyar kultúra ápolásának és fejlesztésének hatásos támogatá­sa. Ennek a támogatásnak mindenkor olyan mér­tékűnek kell lennie, hogy segítségével biztosítható legyen a magyar identitás megőrzése ott, ahol a magyar nemzet tagjai őshonosokként élnek szülő­földjükön. Ne ringassa magát senki illúziókban. Az európai uniós csatlakozásokat követően éppen azokban az országokban, ahol a legtöbb kisebbsé­gi magyar él, a meghatározó politikai erők nagy hányada a jövőben sem fogja elhagyni a nemzet­állam megvalósításának oly nagy sikerrel kiköve­zett útját. Mindazonáltal az európai uniós csatlakozásokat követően minden országban tovább növekedik a globalizáció befolyása. Ennek hatása alól még a saját államuk keretei között élő népeknek is nehéz lesz magukat kivonni. Ez a tény a Kárpát-medencében a nemzeti és etnikai kisebbségeket a nemzeti identitásuk meg­őrzése érdekében kétfrontos küzdelemre fogja kényszeríteni. Az Európai Unió készülő Európai Convenció­jában ugyanis nyoma sincs a pozitív ki­sebbségvédelemnek. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha a konvenció tervezetét össze­vetjük az Európa Tanácsnak az elmúlt tíz év során megalkotott, a tagországokban elvileg hatályos jo­gi kereteivel. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy illu­zórikus európai kisebbségi normákról beszélni és ezzel azt a látszatot kelteni, mintha ezen a téren Európában mindenütt azonos joggyakorlat érvé­nyesülne. Ha 2003-ban elkészül a fentebb említett Európai Convenció, akkor adott esetben az uniós tagországokban lesz mire hivatkozni, és a nemze­ti és etnikai kisebbségek „aktív” védelmének kere­teit a minimumra leszorítani. Ezzel csak nő az a veszély, hogy a jövőben térségünkben menthetet­lenül két malomkő közé kerülnek a nemzeti és et­nikai kisebbségek. Következésképpen, ha nem lesz részük „aktív kisebbségvédelemben”, más szóval „pozitív diszkriminációban”, rohamléptek­ben morzsolódnak fel. A magyarországi politikai palettán akadtak olyan személyek is, akik a Státusztörvényt abban a formájában, amint azt a Magyar Országgyűlés túlnyomó többsége elfogadta, nem tartották meg­felelőnek. Továbbiakban azt hangoztatták, hogy a Státusz- vagy Kedvezménytörvény fogadtatására nem készítették fel kellőképpen a nemzetközi köz­véleményt. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy e­­gyes külföldi kritikus fogadtatások miatt, nekünk most meg kell hunyászkodnunk. Az egyetemes magyarság jövője szempontjából semmi esetre sem elfogadható a Státusztörvényt minimalizáló törekvés. El kell fogadni persze azon kritikákat, amelyek szerint a törvény nemzetközi előkészíté­sének vagy ha úgy tetszik, „felvezetésének” a hiá­nyosságai váltották ki a 2001 júniusa óta folyama­tosan reánk zúduló, nemzetközi erőket is meg­mozgató ellenvéleményeket. Ezt annál is inkább osztom, mert jelen voltam Strassbourgban, amikor az Európa Tanács Parla­menti Közgyűlése során a Státusztörvény miatt - román kezdeményezésre, szlovák aszisztencia mellett - minden szinten megindult ellenünk a tá­madás. A magyar parlamenti delegáció a körülmé­nyekhez képest hamar összeszedte magát és le­hetőségeit jól kihasználva keményen védekezett. Ettől kezdve arra fektette a súlyt, hogy megakadá­lyozza a románoknak a Státusztörvényt elmarasz­taló indítványa parlamenti közgyűlés elé terjeszté­sét. Ez a taktika első lépésként sikeresnek volt te­kinthető, mert az időközben kinevezett Európa Ta­nács által kinevezett Erik Jürgens jelentéstevő többszöri erőfeszítése ellenére az ügy megrekedt az ET Jogi és Emberjogi Bizottságának az aszta­lán. Az Európa Tanácsban tett román kezdemé­nyezés azonban azt is magával hozta, hogy az az­óta eltelt jó másfél év során minden jelentős nem­zetközi fórumon védekezésre szorultunk. Az elmúlt esztendő parlamenti választásainak előestéjén, a vélt pártérdekeket szem előtt tartó fe­lelős személyeknek a Státusztörvénnyel kapcsola­tos, külföldnek címzett, de belföldön értékesíteni szándékozott, nem éppen szerencsés nyilatkoza­tai tovább súlyosbították amúgy is kedvezőtlen helyzetünket. A Magyarországon feldobott labdát azóta több ízben is, először Szlovákia, majd Ro­mánia végül közös igyekezettel és nemzetközi se­gédlettel a magyar térfélen csapta le. A román miniszterelnök, Adrian Nastase 2002 áprilisában Genfben az ENSZ plenáris ülésén pél­daértékűnek nevezte Orbán Viktor magyar minisz­terelnökkel 2001 decemberében kötött megállapo­dását. Nem egészen két hónap múlva ugyancsak Genfben, az ENSZ Kisebbségi Szakbizottságának az ülésén a hivatalos román külpolitika képviselője már keményen támadta a magyar Státusztörvényt. A beszédet több szempontból is elemezték és cá­folták a magyar válaszok. Érveink ezúttal a bizott­ság és a hallgatóság számára egyaránt meggyő­zőek és eredményesek voltak. Ennek köszönhető­en a bizottságban nem készült semmilyen, a Stá­tusztörvényt elmarasztaló határozat. Három nem­zetközi szervezet esetében azonban a front még nyitott: az Európa Tanács, az EBESZ és nem utol­sósorban az Európai Unió. A mindhárom szerve­zet részéről nyilatkozó személyek véleményében több közös elem található. Mindenekelőtt az, hogy egyikük sem szentelt időt és fáradságot a magyar kormány szándékának kivizsgálására. Az sem ej­tette gondolkodóba az illető személyeket, hogy a magyar parlament 92 % feletti döntéshozatala egyben az akkori hat parlamenti pártból ötnek a teljes támogatását is jelentette. Ez a tény önmagá­ban is a téma fontosságát támasztotta alá. A nö­vekvő feszültségek hatására mind a román, mind a magyar fél még 2001-ben egymástól függetlenül, de végül is egyetértésben az Európa Tanács mel­lett szakértői testületként működő Velencei Bizott­ságot kérték fel a Magyar Státusztörvény elemzé­sére és bírálatára. A független szakértői bizottság 2001 október végén elkészült jelentésében-ellen­feleink nagy csalódására - nem marasztalta el a magyar törvényt. Ellenkezőleg. Pontosan leírta, hogy még hét hasonló tartalmú törvényt alkalmaz­nak Európában. Többek között Szlovákiában is. A jelentésből két rendkívül lényegesnek tartott megállapítást emelek ki. Elsősorban azt, hogy „a kisebbségek védelme elsősorban annak az állam­nak a feladata, ahol a kisebbség él." (Nem hivata­los fordítás.) Másodsorban azon ajánlások listájá­ra utalok, amelyben bizottság megjelöli, hol és mi­ben kellene módosítani a Státusz- vagy Kedvez­ménytörvényt, hogy a jelenleg fennálló jogrend­szerekkel a törvény alkalmazása ne ütközhessen akadályokba. A magyar fél természetszerűen késznek nyilatkozott az ajánlott módosításokra, amelyek többek között a törvény végrehajtási me­chanizmusát, valamint a magyar nemzetiségűeket esetleges magyarországi munkavállalás esetén előnyben részesítette volna. Ez a kompromisz­­szumkészség két szomszédunkat nem hogy kielé­gítette volna, hanem éppen ellenkezőleg, újabb és újabb követelések listájának benyújtására serken­tette. Törekvéseikben készséges támogatókra ta­láltak mindenekelőtt Erik Jürgens ET jelentéstevő, de az EBESZ kisebbségi főbiztosának, Rolf Ekeus személyében is. Végül, de nem utolsósorban az Európa Parlament részéről Günter Verheugen is látván a két újdonsült EU-tagjelölt nézeteltéréseit, szintén nem maradt adós egy-egy kívánságlista benyújtásával, jóllehet ő azóta is a megegyezés szükségességét hangoztatja. A könnyebb érthetőség kedvéért emeljük ki az anyanyelvi oktatás kérdéskörét. Fennmaradása és fejlődése érdekében minden népcsoportnak elen­gedhetetlenül nagyobb számú iskolázott személy­re van szüksége mint a többségi népnek. Ez csak pozitív diszkriminációval érhető el. Mind­ennek a követelménynek, mind a Velencei Bizottság fen­tebb idézett jelentésében foglalt megállapításnak: „a kisebbségek védelme elsősorban annak az ál­lamnak a feladata, ahol a kisebbség él", az elmúlt 12 év során maximálisan eleget tettek a magyar kormányok. Figyelembe véve azt a tényt, hogy a magyarországi nemzetiségi iskolák tanulói alanyi alapon tizenháromszor több segélyt kapnak mint a magyarok, érthető, hogy amíg a felsőoktatási in­tézményekben végzettek országos átlaga 9,16 %, addig a németek között ez 14,74 %, a szlovákok esetében 10,82 %, a románoknál 10,45 %, a szer­­bek esetében pedig a magyar átlagnak több mint a kétszerese, 18,92 % (A budapesti Központi Sta­tisztikai Hivatal 2000. évi adatai.). Szlovákiában pl. pontosan fordított a helyzet. Amíg a szlovákok 5,8 %-a rendelkezik felsőoktatá­si végzettséggel, addig a magyaroknak csupán 2,9 %-a. (1991. évi hivatalos adatok.) Ráadásul Szlo­vákiában a magyar gyermekek kereken 1/3-a szlo­vák általános iskolában tanul! Mind román-magyar, mind jugoszláv-magyar viszonylatban az arányok minden tekintetben ha­sonlóak a szlovákiaihoz. Ezen politika eredményei teszik érthetővé, hogy miért nincs önálló magyar tannyelvű állami felsőoktatási intézmény a Magya­rországgal szomszédos országokban. Jóllehet Eu­rópában mintegy 250 ezer fő nemzeti-etnikai ki­sebbségi lakosra jut egy-egy anyanyelvű felsőok­tatási intézmény. A felsorolt tények önmagukban érthetővé teszik, a Státusz- vagy Kedvezménytör­vény alkalmazásának ellenzői részéről miért a ma­gyar anyanyelvű oktatás alanyi alapon történő tá­mogatása a leginkább támadott kérdés. Minden működő demokráciának egyik alapfelté­tele a véleménykülönbségek konstruktív megjele­nítése a parlamentben. A novemberben tartott Ma­gyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) egyik legfonto­sabb célkitűzése volt, hogy a közösen hozott mó­dosító javaslatokkal kiegészített Státusz- vagy Kedvezménytörvény 2003. januári parlamenti tár­gyalása során még nagyobb támogatottságot kap­jon, mint 2001. június 19-én. Őszintén remélem, hogy az immár több mint másfél éve a Státusz- vagy Kedvezménytörvény megvalósítása kapcsán a magyarokra nehezedő nemzetközi politikai nyomást határozott, egységes fellépéssel minél előbb sikerül feloldani. KOMLÓSSY JÓZSEF SZAKÁLL AZ ÁRA: NATO-MEGHÍVÓ „A saját szakállamra!” szólást nem használhat­ja többé a prágai NATO-csúcstalálkozó óta az előző észt miniszterelnök, Mart Laar. Azért nem, mert a rendszerváltás utáni észt politikai élet e­­gyik legismertebb alakja szakállának megmara­dása közvetlen összefüggésben volt Észtország NATO-ba való meghívásával. „1999-ben elég szerénynek látszott Észtország esélye, hogy meghívót kaphasson”, emlékezett vissza a politikus egy vezető észt napilap, a Postimees NATO-különszámában, mely közvet­lenül a prágai értekezlet előtt jelent meg.­­ „Ám az új kormány (a ’99-től januárig hatalmon volt Laar-kabinet - T. K.) ezt elsőrendű célul tűzte ki maga elé, amelynek eléréséért hajlandó lett volna minden egyebet feláldozni. Jól emlékszem egy akkori tanácskozásra, mikor négyen - Jüri Luik, Siim Kallas, Toomas­ Hendrik lives és én­­ mind azt az esküt tettük, hogy az 1939-40. évi esemé­nyeknek soha többé nem szabad megismétlődni­ük. Sőt, én olyan patetikus lettem ennek hatására, hogy részemről megígértem: ha meghívnak min­ket a NATO-ba, azonnal leborotválom a szakálla­mat.” Szavatartó emberként le is borotválta. Nem maradt el a kellő sajtóvisszhang sem. Szóban és képben egyaránt jelentek meg a politikusnak az eskühöz való hűségét tanúsító anyagok minde­nütt a sajtóban. Egy másik vezető észt napilap, az Eesti Päevaleht például, már egy nappal a Prágá­ban elhangzott meghívás után leközölte az idevá­gó, Laart egy csinos fodrásznőnél ábrázoló fény­képét, méghozzá egyenesen címlapján, az oldal legfontosabb felvételeként. A „kényszerképzet” és legfőbb szenvedői A NATO-meghívás „kiharcolása” sokban egy viszonylag kis létszámú embercsoport „kény­szerképzetének”, az abból fakadó lelkes erőfeszí­téseinek érdeme Észtországban, köztük az emlí­tett négy, vezető politikusé. A mostani kormányfő, Siim Kallas (Reform­párt, korábban kü­lügy- és pénzügyminiszter) is mindig keményen a csatlakozási lehetőség eléré­séért küzdött. Az előző kormánynak a külügyminisztere, a (külpolitikai) gondolkodóként Európában is is­mert Toomas­ Hendrik lives (a Mérsékeltek Párt­ja) számtalan magasrangú nyugati kapcsolata ré­vén nagyon sokat és nagyon eredményesen lob­byzott, amíg végre elfogadhatóvá nem tette a NATO bővítésének ötletét a Baltikumban. Igaz, feladatát jóval megkönnyítette, hogy nem volt szovjet múltja, ugyanis szórványban (Svédor­szágban) született, a rendszerváltás előtti évek­ben kint élt, és hosszú ideig amerikai állampol­gársága volt. A negyedik, Jüri Luik többszörös kormánytag és Észtország mostani NATO-főtárgyalója, talán legismertebb a négy közül az Atlanti-óceán mindkét partján a külpolitikai és katonai szerve­zetekben. Nagyon fiatalon, 26 évesen lett annak idején - 1992-ben - miniszter. 1993-94-ben, majd újra 1999-től idén januárig a védelmi, 1995- ben pedig a külügyi tárcát birtokolta. 1996-tól 1998-ig nagykövet a NATO-nál, illetve a Bene­­lux-államokban. Fiatalsága ellenére nagy tekinté­lye van a vezető európai, illetve amerikai (nem­csak) katonai körökben. Sokak szerint éppen Lusk-ból lehet majd a legvalószínűbben a tömb következő vagy következő utáni főtitkára. Mind a négy politikus hosszú éveken át elköte­lezett híve volt a „NATO-kedvelő költségvetés”­­nek (eszerint a védelmi költségeknek az ország GDP-jének legalább 2 %-át kellett betenniük). A meghívást kiharcolták. Ezután másik, miha­marabbi válaszra váró kérdés, a „hogyan to­vább?”, merült fel az észt közvéleményben. A népszavazás szükségtelen lenne Észtországban egyetlen komolyan vehető kor­mánypárti, illetve ellenzéki erő sem támogatja a népszavazás ötletét az ország NATO-tagságáról. Hasonlóképpen van az észt közvélemény is, elég a kormánynak és a parlamentnek döntenie a belé­pésről. Tulajdonképpeni NATO-referendumnak a há­rom legutóbbi parlamenti választás (1992-es, 1995-ös valamint az 1999-es) nevezhető, ahol a választópolgárok a csatlakozás melletti pártokra szavaztak, nyilatkozta a kérdés kapcsán a legna­gyobb baltikumi hírügynökségnek, a Baltic News Service-nek Meelis Atonen, a kormánytag Re­formpárt alelnöke. Nem zárja ki, de ugyanakkor - tekintettel a nép túlnyomó részének a véleményére - nem tartja célszerűnek sem a kérdésről való népszavazás megrendezését a legnagyobb támogatottsággal bíró észt pártnak, a mostani kabinetben az első­hegedűs szerepét játszó Észt Centrumpártnak in­formációs vezetője, Evelyn Sepp se. Demokratikus társadalomban mindig elképzel­hető a referendum megtartása - vélekedett az elő­ző kormány vezető erejének, a jobbközép Haza Szövetségnek az elnöke, Tanne Kelam, aki ennek ellenére nagyon kételkedik „abban, vajon szüksé­ges lenne-e azt a NATO esetében is alkalmazni, mivel a közvéleményben eddig semmi heves vita sem volt a belépés helyességéről”. Igaz, akadnak egyes túlnyomórészt parlamen­ten kívüli pártok, illetve mozgalmak, akik ellen­zik az országnak a NATO-hoz való csatlakozását, de tekintélyük, támogatottságuk elenyésző, és erejük ahhoz sem elegendő, hogy egyáltalán kez­deményezni tudják a népszavazást. Észtország NATO-hozzájárulása: utászok, légi figyelés... Retorikusnak tűnő, mégis felteendő kérdés: egyáltalán mit képes a biztonság ugrásszerű meg­növekedéséért cserében adni a NATO-fajta, ha­talmas katonai szövetségnek egy Észtország-mé­­terű kis ország? Van-e egyáltalán valami komoly hozzájárulnivalója neki a közös vállalásokhoz? Hiszen hadereje a békés időben mindössze 5500 fő, és a haditechnikában sem éppen bővelkedik a „Baltikum legsikeresebb tigrise”. Bármennyire meglepőnek hangzik, van! Állít­ják nemcsak a politikusok, hanem a katonai szak­értők is. Habsburg Ottó egy nyilatkozatában már 1990- ben „a XIX. század szellemében gondolkodó em­­berek”-nek nevezte azokat, akiknek „szemében még mindig a hadosztályok száma a legfontosabb, és azt hiszik, ha egyiknek több hadosztálya van, mint a másiknak, akkor az az erősebb. Mi az, ami valójában számít? A tudás! A politikai tudás, a technikai tudás, szóval mindaz, ami a modern élet alapja.” Folytatás a 6. oldalon

Next