Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
2003 január-február ____________________BÉCSI NAPLÓ__________________________________________________5 ÉBREN TARTOTTUK AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETÉT Az ausztriai magyar emigrációs tevékenységről II. A máig ható vetés tulajdonképpen akkor történt és a hetvenes évek elején szükségessé vált második újjászervezés keltette ki. Okulva a határozottan politikai indíttatású jellegzetesen emigráns tevékenység egyre nagyobb sikertelenségéből a cél új utak és új arculat keresése volt. A legnagyobb tanulság abból adódott, hogy osztrák „belvizekre” húzódva a rendőrség immár nem tanúsított különösebb érdeklődést a tevékenység iránt, megfigyelői az október 23-i rendezvényeken sem jelentek meg többé, így tudatosodott a hetvenes évek elején, hogy elveink, meggyőződésünk feladása nélkül legyünk osztrák állampolgárságú magyarok. Erre vonatkozóan nem árt idézni az évkönyvvé átalakított integratio 1973 decemberében megfogalmazott előszavából: „... az adottságokban gyökerező szerepünk a mérlegelés, azaz önmagunk és környezetünk állandó kritikus vizsgálata. Függetleníteni kell végre törekvéseinket mindenfajta hangulattól és az egymást váltó divatáramlatoktól. Nekünk jutott az a hálátlan, de talán mégis érdemleges feladat osztályrészül, hogy múlt és jövő szakadéka fölött hidat építsünk a jelenben és ebben az elhatározásban sorsunk hasonló a pillérhez, amely helyéről soha nem mozdulhat, ellenben ereje statikus megfeszítésével olyan ívet alkot, amin veszély nélkül a holnapba gyalogolhat a jövendő nemzedék. Egészen valóságosan: a válság erőgyűjtésre, a szellemi-kulturális javak következetes megőrzésére és tudatosítására kötelezi mindnyájunkat; mindennek bár kevés látható jele van a pillanatban, mégis, ebből magvetés - aratás is lehet." Hogyan nézett ki az elvhűség a gyakorlatban? Egyszerűen úgy, hogy nagyobb higgadtsággal viseltük a az újabb és újabb kihívásokat, megrázkódtatásokat, és megalkuvás nélkül ápoltuk 1956 szellemét. Ez annál inkább is „könnyűnek” bizonyult, mert távlatokban kezdtünk gondolkodni; végsőfokon tudtuk, mit akarunk. Ténykedésünk egyik leglátványosabb megnyilvánulása volt 1956-os emlékbizottság felállítása a harmincéves évforduló megemlékezéseinek előkészítésére. Az emlékbizottság levélben fordult Losonczi Pálhoz, Lázár Györgyhöz és Kádár Jánoshoz, utalva arra, a nemzeti megbékélés szempontjából mennyire fontos volna, hogy az 1956-os forradalom halottai a temetőkben és a hivatalos megítélésben megkapják az őket megillető helyet. Habár tértivevényesen adtuk fel a leveleket, még csak visszaigazolást sem kaptunk, hogy a címzettek megkapták-e, mintegy okulásul, hogy az ú.n. reális szocializmus hatalmasaival elképzelhetetlen a párbeszéd. Bécsben október 23- án a Szt. István székesegyházban ökumenikus áhítatra került sor, főcelebráns Dr. László István kismartoni megyéspüspök volt. Az ünnepi megemlékezésre október 3-án került sor, november 4-én pedig emlékistentiszteletet tartottunk a Károly templomban, amit Dr. Franz König bíboros celebrált. Onnan fáklyás felvonulás következett a Hősök terére. Mementót mondott a nemzetközi tekintélynek örvendő Felix Ermacora professzor, erdélyi színész Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. versét harsogta a megafonba, majd pedig az ismeretlen katona sírját koszorúzták meg. A Pálffy palotában október 23. és november 5. között 30 év Ausztriában címmel fénykép és dokumentációs kiállítást rendeztünk, nyilvánvalóan kellőképpen kidomborítva „előéletünket”, tehát a magyar forradalom eseményeit. November 7-én a Concordia Presseclubban sajtókonferencián Révész László (Svájc), Schermann Rudolf (Ausztria), Gereben István (USA) Magas István (Kanada) és Hámos László (USA) nyilatkoztak az osztrák és a külföldi sajtó képviselői előtt. Az 1956-os magyar forradalomra természetesen Ausztria szerte emlékeztek a magyarok. Lehet, hogy ezen külsőséges megnyilvánulásoknak nem volt átütő erejük, belsőleg azonban annál inkább erősítette lelkületünket. A siker reménye nélkül erkölcsi kötelességből ébren tartottuk 1956 emlékezetét. A harmincéves évfordulónak volt egy egészen sajátságos kiegészülése. Akkorra már - legalábbis magyar körökben - ismertté vált a Ceausescu-féle falurombolási terv. Hámos Lászlóval, a Magyar Emberi Jogok Alapítvány képviselőjével karöltve úgyszintén a Károly templomban ökumenikus istentiszteletet tartottunk, ezt követően a templom lépcsőjéről ismét Ermacora professzor szólalt fel, majd pedig a román követség elé vonult a tömeg. Egészen más keretek között ünnepeltük meg a negyvenedik évfordulót: Bécs magyarjai együtt emlékeztek a mosonmagyaróváriakkal, koszorút helyezve el az ottani 1956-os emlékműnél, ezután pedig mintegy megismételve menekülésünket Andau Mosontarcsánál gyalogosan átkeltünk a határon, ahol a helybéli lakosság - mint 1956-ban - meleg teával és szendviccsel fogadott minket. Záróaktusként kétnyelvű megemlékezés keretében kopjafa avatásra került sor a már említett emlékoszlop mellett. Nem lenne kerek a kép a növekvő magyarországi kapcsolatok említése nélkül. Eltekintve attól, hogy Bécs változatlanul betöltötte kapu szerepét, pontosabban az Ausztriába disszidáló személyek, de a látogatók is mindenekelőtt az itteni magyarokkal, magyar szervezetekkel keresték a kapcsolatot. Bizonyos nevek akkorra kezdtek átszivárogni a drótsövényen, így aztán a hetvenes évektől egyre másra keresték fel ezeket a személyeket olyan látogatók, akik nem egy esetben teljesen ártatlanul sétáltak önnön csapdájukba, ugyanis a kötetlen beszélgetések egyre inkább szemtágító hatással voltak rájuk. Egyik leglátványosabb felvilágosításnak bizonyult a magyar határ megtekintése ideátról: a kettős drótsövény, nyomsáv, őrtornyok, farkaskutyával portyázó géppisztolyos határőrök bizony olyan elszólásra késztették a szemlélődőt, hogy Magyarország kívülről tekintve koncentrációs tábor. A nyomasztó bizalmatlanság ellenére egyre nyíltabb párbeszédek alakultak ki, mindamellett az érdeklődők hozzájuthattak a nyugati magyar sajtóhoz, könyvekhez. A nyolcvanas évek végére már kikristályosodott azok köre, akik Magyaroszágon ellenzéki szerepet vállaltak. Őket hivatalos oldalról nyíltan vállalta Dr. Erhard Busek, annak idején az Osztrák Néppárt színeiben Bécs alpolgármestere. 1987-ben a szocialista polgármester Dr. Helmut Zilk a hivatalos Budapestet látta vendégül, a városháza előtt magyar folklorisztikus fellépésre is sor került. Vele párhuzamosan Dr. Busek egyik, a városháza mögötti kávéházban tartott bemutatót a másik Magyaroszágról: akkor lépett fel többek között Rácz Sándor, Gergely András, de jelen volt Für Lajos és Kiss Gy. Csaba is. Utóbbiakkal igazi politikai barátság alakult ki. Érthető tehát, hogy - ha csak lélekben is - mi is jelen voltunk a lakiteleki sátorbontáson, sőt közvetlen tudósíthattunk róla a Bécsi Naplóban. Vele kapcsolatosan ki kell térni az ausztriai magyar sajtóra, természetesen csak országos szinten, hiszen átmenetileg szinte valamennyi egyesület adott ki valamilyen közlönyt. A Bécsi Napló név szerinti elődje 1947-48-ban jelent meg, mígnem magyarországi tiltakozásra a szovjet megszállók szabályosan kifüstölték. Országos lap így csak 1957 januárjában indult Bécsi Magyar Híradó címmel. Kezdetben hetenként kétszer, majd egyszer jelent meg, amolyan tájékoztató, menekülteket érintő lapnak szánták az Osztrák Szakszervezeti Szövetség égisze alatt, majd pedig Fritz Molden, a Die Presse akkori kiadója karolta fel, míg aztán önálló vállalkozásként a Bécsi Magyar Újságírók Köre gondozásában jelent meg Magyar Híradó névvel havilapként 1979 decemberéig, ill. a főszerkesztő Klamár Gyula hirtelen halála után 1980 januárjában még kijött egy búcsúszám. Úgyszintén 1956 végén, 1957 elején látott napvilágot, kezdetben kéthetenként a Nemzetőr, majd pedig mint havilap. Külön érdekessége volt, hogy Bécsben szerkesztették, de Münchenben nyomtatták, mígnem 1963-ban a főszerkesztő Kecskési Tollas Tibor átköltözésével a szerkesztőség is Münchenbe került. A Nemzetőrnek nagyobb volt a szórása, helyesebben az olvasótábora mint a (Bécsi) Magyar Híradónak. Többek között ebből kifolyólag is nem volt zavartalan a kettő egymáshoz való viszonyulása, sőt, kimondottan ellenségesen viselkedett a Magyar Híradó a Nemzetőrrel szemben. Amíg ugyanis Tollas Tibor dinamikus ember lévén az egész nyugati világot bejárta, hogy lapját népszerűsítse és előfizetőket toborozzon, Klamár Gyula vérbeli újságíróként az íróasztalt tekintette működési területének; a terjesztés már kevésbé érdekelte. A lapszerkesztésen túlmenően nem vett részt semmiféle közösségi megmozdulásban, igaz 1966-ban még vállalkozott arra, hogy amerikai magyarok adományaiból és kívánságára felállíttassa Andau Mosontarcsa nyugati határában a máig meglévő emlékoszlopot. Lapja ennek ellenére eljutott tengerentúlra is, sőt, fennállása utolsó szakaszában jobbára már csak az ottani támogatásnak köszönhette létezését. A Magyar Híradó mérsékelt hangnemben íródott, elemzett és inkább tudósított, a Nemzetőr viszont a legtöbbször harcias hangot ütött meg és ismételten akciózott pl. tízmillió aláírás gyűjtésével az ENSZ különbizottságnak mintegy a tízmilló magyar nevében a magyar kérdés napirenden tartása érdekében. A Nemzetőr mindamellett átmenetileg és időszakosan angol, francia és spanyol (néhány alkalommal orosz sőt, kínai) nyelven is megjelent, németül pedig Donaubote névvel havonta, majd kéthavonta. Kiadói tevékenységével kapcsolatosan érdemes kiemelni a Füveskert címmel megjelent börtönverseket, a Gloria victis 1956 ill. Gloria victis 1848/1849 c. antológiát, emellett A. Szolzsenyicin A Gulag-szigetcsoport c. munkájának magyarra fordítását és megjelentetését. Mindez természetesen már a müncheni időszakra esett. A Bécsi Napló 1-2. száma szinte átmenet nélkül 1980. márciusában jelent meg. Ebből sokan arra következtettek, hogy a volt Magyar Híradó egyeneságú leszármazottja. Kétségtelen, eredetileg konkrét tárgyalások folytak arról, hogy az éppen akkor megalakult Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége veszi veszi majd át. A kezdet annál inkább is biztató volt, mert az örökösök egyetértettek Hanák Tibor személyével, aki vállalta volna a főszerkesztői szerepet. Mivel a Klamár család elállt eredeti szándékától, új lapot kellett indítani, ami annál inkább is sürgetőbbé vált, mivel Amerikából Varga Béla, Kovács Imre és mások nyomatékkal azon véleményüknek adtak kifejezést, hogy lehetetlen állapot lenne, ha a vasfüggöny tövében egyetlen független magyar lap sem tudósítana a magyarországi állapotokról. A lapindítás szándékát és a Bécsi Napló rendeltetétését Hanák Tibor világosan megfogalmazta az első számban közölt bemutatkozásban. Magyarország felé üzenetként írta: „A többszínűség, a pluralizmus vállalásából és akarásából következik az újság viszonyulása a mai magyar államhoz. Bár a szerkesztőség kerül mindennemű polémiát és heccelődést, mely az osztrák-magyar államközi kapcsolatokat zavarhatná, az Ausztriában biztosított sajtószabadságot arra is felhasználja, hogy a kommunista diktatúrával szemben ellenzéki magatartást tanúsítson és a magyarországi viszonyokat bírálja. A szerkesztőség különös figyelmet szentel a pozitív irányú fejlődés minden jelének, a magyarság szabadságtörekvése és az emberjogi követelések magyarországi megnyilvánulásainak. Ebben a tekintetben is a közösre, a magyarság gondjaival és kulturális gazdagodásával összekötő momentumokra helyezzük a nyomatékot, s elutasítjuk azt, amit a magyarság is elutasít: a diktatúra minden változatát. " Ebben az értelemben részletesen foglalkoztunk a SZETA-val, később a Duna Kör jóvoltából a Bősnagymarosi erőmű megépítése ellen létrejött, valójában politikai indíttatású mozgalommal. Ténylegesen kezdettől fogva elláttak minket új anyaggal, később pedig a szamizdat kiadványok (Beszélő, Demokrata stb.) rendszeresen eljutottak az újság címére, vagy közvetlen Hanák Tiborhoz, aki - mint ismert - a SZER bécsi tudósítója volt. Érdekfeszítő színfoltot jelentett a Szőcs Géza, Ara Kovács Attila és Tóth Károly Antal által összeállított Ellenpontok. Az egyes számok általában Bécsbe jutottak el először, és innen küldtük tovább Münchenbe vagy Amerikába. Az is előfordult, hogy az osztrák sajtót is sikerült állásfoglalásra késztetni. A madridi konferenciára készített Memorandumukat ill. Programjavaslatukat (1982. szeptember) pl. lefordíttattuk angolra és Dr. Bruno Kreisky kancellár kabinettjét is tájékoztattuk, kérve, emelje fel szavát a romániai magyarság helyzetének jobbítása érdekében. Ide tartozik a Szőcs Géza letartóztatásáról befutott hír. Mindenesetre nyomban aláírásgyűjtésbe kezdtünk, majd levélben fordultunk a kondukátorhoz, ami természetesen egész kisebbségi politikáját is érintette. A levéllel és az aláírásokkal továbbbítás céljából küldöttségileg egyenesen a bécsi román követséghez fordultunk, és hosszabb beszélgetés után a konzulnak adtuk át azokat. Még az is megemlíthető, hogy 1984 májusában a Központi Szövetséget meghívták Straßburgba, mivel az Európa Parlament napirendre tűzte a kisebbségek meghallgatását. Kötelességünknek tartottuk, hogy éljünk a lehetőséggel s ezért nem csupán az ausztriai magyarokról, hanem valamennyi kárpátmedencei magyar kisebbségről beszereztük a jelentéseket, amiket aztán letétbe helyeztünk Straßburgban. Az információcseréről, a rendszeressé váló magyarországi látogatókról külön lehetne tudósítani, ellenben élő személyekről lévén szó, nem biztos, hogy egyesek nem vennék-e zokon nevük említését. Részünkről a személyes magyarországi látogatások helyett inkább a Bécsi Naplót juttattuk el rendszeresen Magyarországra, egyes számok természetesen eljutottak Erdélybe, Szlovákiába és Vajdaságba is. A szamizdat kiadványokkal és egyes szerkesztőikkel kapcsolatosan említeni kell Kovács Kálmán nevét, aki akkortájt éppen a Cosmos nevű, francia nyelvű könyvkereskedés, majd pedig galéria tulajdonosa volt. Üzlete a magyarországi disszidensek találkozóhelyének is számított, nem egy kiadvány sokszorosításáról ő gondoskodott. Az emigránsnak tekinthető tevékenység két utolsó megnyilatkozása volt 1988 őszén Grósz Károly meghívásának elfogadása a bécsi magyar nagykövetségen. Hosszú fontolgatás után végül is úgy határoztunk, hogy nem zárkózunk el, de nem statisztákként lépünk fel, hanem memorandumot olvasunk fel, amiben határozottan kifejtjük álláspontunkat, az esetleges közeledés előfeltételeként egyebek közt kérve 1956 áldozatainak rehabilitását, Nagy Imre és társainak tisztességes eltemetését. Mintegy záróaktusként ausztriai magyar delegáció indult Nagy Imre és társai temetésére. Egészen sajátságos színezetet adott ennek Kiss Gy. Csaba éppen arra az időre esett nyugati látogatása, úgyhogy Bécsből ő kísérte a küldöttséget Budapestre. A köztársaság kikiáltása, majd pedig az első szabad választások után válaszút elé került a nyugati magyar emigráció. Habár a Központi Szövetség alakulásától a népcsoporttá válást ill. a népcsoportként f elismerést tűzte ki célul, nem kerülhette meg a magyarországi változások által kialakult új helyzetet. Éppen ezért a nyugat-európai országos magyar szervezetek bevonásával 1990. szeptemberében Útkeresés a jövőbe címmel tanácskozást hirdetett Kufstein várába. Ez a vállalkozás teljesen újszerű volt, nem csupán a tanácskozás tartalma, hanem a résztvevők összetétele tekintetében is. Az új magyar kormányt Entz Géza államtitkár képviselte, jelen voltak a szlovákiai és a vajdasági magyarok képviselői is, de Erdély is hallatta szavát. Nem egészen érdektelen ehelyütt idézni a Zárónyilatkozatból: „A Kelet-Közép-Európában végbemenő rendszerváltás olyan új helyzetet teremtett, amelyben az emigráció fogalmának tartalma változóban van. Ennek következtében a nyugat-európai országokban élő magyarság a befogadó állam polgáraként, politikai és lelkiismereti fenntartás nélkül építheti kapcsolatait Magyarországgal. A nyugati magyarság szervezett közösségei betöltötték a II. világháború után rájuk hárult faladatuk egy részét: a Magyarországon pusztulásra ítélt szellemi és erkölcsi értékek megőrzését, amelyeket tovább gyarapították a nyugati polgári demokráciában szerzett tapasztaltaikkal. A jövőben nem lesz feladatuk a megbukott magyarországi diktatórikus rendszer ellenzékének, a másként gondolkodóknak a támogatása, védelme sem. ” „A nyugati magyarság nem kötelezheti el magát egyetlen magyarországi párt vagy érdekcsoport mellett sem, csakis a magyar nemzetet illetve az egyetemes magyarságot szolgálja. Ennek megfelelően feladatot kell vállalnia a magyarországi átalakulás nehézségeinek leküzdésében, az új, demokratikus formák kialakításában s megszilárdításában. " „A nyugati magyarság fokozott együttműködésre törekszik a Kárpát-medencében kisebbségi sorsban élő magyarokkal, mivel a helyzetüknél fogva ők változatlanul támogatásra szorulnak, különös tekintettel arra is, hogy ezekben az országokban a demokratikus átalakulással párhuzamosan a nacionalizmus erőteljes fellángolásának lehetünk tanúi. Ez súlyos veszélyt jelent az érintett országok demokratikus rendszerének kiépítésére. A megváltozott politikai helyzetben a magyarországi és Magyarországon kívül élő magyarság között új kapcsolatrendszert kell kialakítani, ami nem épülhet a Magyarok Világszövetsége eddigi gyakorlatára. Ennek elérése érdekében szükség van a nyugat-európai magyar egyesületek és szervezetek szorosabb együttműködésére is. A négy csúcsservezet (ausztriai, németországi, svájci, svédországi) indítványozza ezen egyesületek és szervezetek konferenciájának a közeli időben történő megtartását. A konferencia előkészítésére a jelenlévők felkérik az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségét. Kufstein, 1990. IX. 23." Ebből a kezdeményezésből indult ki és vált a legjelentősebb nyugat-európai találkozóvá a „Kufstein Tanácskozás”, amelyre kétévenként, utoljára 2000. szeptemberében került sor 13 országból több mint kétszáz résztvevővel. A tanácskozások anyaga nyomtatásban is megjelent. DEÁK ERNŐ Cyalai István: „Ascensione" („Mennybemenetel") sorozatból, 2001