Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2007-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XXVIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2007. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ÁRA: 1,50 Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M P. b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN Dr. Erhard Busek Program nélküli kormányprogram Az aktuális kormányalakítás körüli vitákat az az általános kívánság jellemezte, amely az SPÖ és az ÖVP által alkotott újabb nagy koalíciót az úgynevezett ’’nagy projektekkel” okolta meg. Még nem igazán előrelátható, mit tesznek valóban, hiszen a címszavak után nem következett információ. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy az eurofighterek vagy az egyetemi tandíj kérdése valóban nagy projektek. Az Európát illető eddigi kijelentések nagyon gyöngék, holott éppen az Európai Unió kisebb államainak állna érdekében az EU-t továbbfejleszteniük. Ausztriának még inkább érdekeltnek kell lennie - éppen geopolitikai helyzetéből kifolyólag - egy Európa javát szolgáló stratégia szorgalmazásán. Gazdaságilag eddig sokat profitáltunk, de ez egyáltalán nem a politika érdeme. A politikában Európa közepén, illetve keleti és délkeleti irányban egyáltalán nem ismerhető fel regionális stratégia. Jó, hogy van kormányunk, de azt is reméljük, hogy több eredményt ér majd el, mint amennyit a koalíciós megállapodás jelenlegi programja sejteni enged. Éppen az oktatás- és művelődéspolitikát illetően hiányoznak tulajdonképpen azon konkrét kijelentések, amelyek a jövő egy bizonyos távlatát megnyithatnák, nagy projektekről nem is beszélve. Ugyan azt is lehetett hallani, hogy ez a kormány a globalizációra való válasz volna, mégis hiányoznak olyan lényeges alkotórészek, mint a bevándorlás, a népesség életkormegoszlása, a szociális dimenzió, de mindenekelőtt az együttélés európai távlata. Örülhetünk neki, hogy 2004 óta olyan szomszédaink vannak, akik ugyanúgy, mint mi az Európai Unióban vannak. Ausztriában ez még mindig nincs igazán foganatosítva. Ahogyan mondani szokás: a béke a saját házban kezdődik. A viszony a ’’mássághoz” már nálunk, Ausztrián belül is a kisebbségekhez való viszony kérdése. Előrelátható, hogy a kisebbségek összességükben Ausztriában is többséggé fognak válni. Annál inkább sürgető fontosságú ez ügyben valamit tenni. Ahogyan már a bevándorlást illetően sincsenek elgondolások, ugyanúgy hiányzik sok megfontolás az itteni, adott ausztriai helyzetre vonatkozólag is - stratégia egyáltalán nem ismerhető fel. Mi történik például az etnikai kisebbségekkel? Bizonyos választási kortesek politikailag kultivált idegengyűlöletét tekintve tulajdonképpen legfőbb ideje volna olyan politika kialakításának, amely az oktatás és a szociális integráció, de a kihasználandó gazdasági lehetőségek útján is azon kisebbségeket célozza meg, amelyek a szomszédságunkban többségként élnek. Csaknem feledésbe merült az a tény, hogy mi osztrákokként a kultúra terén éppen e szomszédok és saját kisebbségeink által óriási mértékben gazdagodtunk. Aki veszi a fáradságot és elemzi a legendás újévi koncertet, megállapíthatja a melódiák által, a kisebbségi csoportok zenéjének roppant nagy hatását. Ez teszi Ausztriát par excellence Európa, sőt az egész világ első számú zeneországává. Ilyen irányban eddig semmi sem észlelhető. Pedig érdekünkben állna a kisebbségek értékét a helynévtáblákon túlmenően meghatározni, hiszen ők Ausztria fontos részét alkotják. Érdekes, hogy olyan csoportoknak, amelyek korábban e témában nagyon lelkesek voltak, mint például a zöldek, most szavát sem hallani. Talán azoktól a médiáktól való félelem miatt, amelyek a másság elleni agresszióból élnek? Éppen a szociális területeken uralkodó munkaügyi helyzet adna okot szociális intézkedésekre mint a lakásügyben vagy az oktatási-képzési lehetőségek stb. terén. A népcsoportok kérdése évtizedekkel ezelőtt játszott bizonyos szerepet, mára már teljesen eltűnt a vitákból. Szóképletekkel (mint pl. ’’egység és sokféleség”) valójában semmit nem lehet elérni. Sőt maga az 1956-ban történtekre való emlékezet sem elegendő önmagában. Nekünk a mával és a holnappal kell együtt élnünk, és pont ez nem az egymás mellettiség, hanem az egymással való közösség. Ennek azonban szép szónoklatoknál mindenképpen többnek kell lennie. Ez viszont Európapolitika lenne! Aggodalommal kell megállapítanunk, hogy a nacionalista hangok egyre erősebbek, amelyek esetleg egyáltalán nem annyira nemzetiek, mint amennyire egoizmusban gyökereznek, ugyanis mindenki attól tart, hogy a másik valamit el akar tőle venni, amire csak neki van joga. A politika rendeltetése a közösség szolgálata és nem az egoizmusé. Hallhatóak még a felebaráti szeretet, a szolidaritás és a közösségiesség hangjai? Ha még közérdekből politizálnának, akkor mindezeknek tulajdonképpen magától értetődőeknek kellene lenniük... (Glück József fordítása) Tunyogi Csapó Gábor : A HARAGOS SZÁMVETÉS 1956 októberében a magyar nemzet prométheuszi bátorsággal fordult szembe a szovjet behemóttal s kivívta ezzel az emberiség nagyobb részének elismerését, rokonszenvét, sőt csodálatát is, ezen kívül azonban semmiféle segítséget nem kapott, sőt még csak szóbeli támogatást sem, el kellett tehát buknia. A mából visszapillantva azt kell mondanom: botorság volt az egész. Vagy, ha szebben akarjuk kifejezni ugyanezt: szent őrület. Számomra ennél is több, mert csaknem ötven éven át nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy az volt. No persze, csaknem minden ember - s talán minden emberi közösség - életében előfordulnak pillanatok, amelyekben kikapcsol a józan ész, s mindenféle megfontolás és mérlegelés nélkül teszünk valamit, mintegy felsőbb parancsra, aminek általában az egyes ember életében sincs jó vége. Ilyen történelmi pillanat volt a magyar nemzet életében 1956 október-novemberének tizenkét napja. 1956. december 18-ról 19-re virradó éjjelen hagytam el - a szó szoros értelmében hason csúszva - azt a Magyarországot, amelyet azután negyvennyolc éven át próbáltam szolgálni híven szóval, írással s ahol lehetett tettel is, abban a mély hitben, hogy él és fel fog támadni a Kádár-korszak tetszhalálából, s e feltámadás csakis 1956 októberének jegyében lehetséges! Gondoltam s hittem én. Mindenekelőtt abban bíztam, hogy a magyar nemzet visszatér történelmi alkotmányához, tovább fejlesztvén azt 1956 októberének tapasztalataival, megteremtvén a forradalmi munkástanácsok, bizottmányok mintájára a politikai demokrácia minden eddiginél szélesebb alapokon nyugvó rendszerét, újra példát mutatván ezzel az egész világnak. Hiszen mi, akik négy évtizedet töltöttünk a szabadnak nevezett, nyugati világban, már régen tudtuk, hogy a parlamentáris demokráciának nevezett rendszer már az egész világon pártokráciává - a politikai pártoknak nevezett érdekcsoportok egyeduralmává deformálódott s nemhogy a jövő, de még a jelen problémáit sem képes megoldani, legjobb esetben is már csak galvanizált hullaként vonaglik s nem fogja sokkal túlélni nagy ellenlábasát, a terrorra alapuló egypártrendszert. Az 1956-os magyar forradalom legnagyobb vívmányának éppen azt tartottuk, hogy nemcsak megtalálta és felmutatta az alkotmányos demokrácia új formáihoz vezető utat, hanem rá is lépett arra. Minden logika szerint azt vártuk tehát, hogy újra rálép arra az útra, amelyről 56-ban leszorították a szovjet páncélosok, s természetesen azt is, hogy az 1948 óta eltelt kerek negyven év politikai gyászhuszárai eltűnnek a közéletből. Mint tudjuk, nem így történt. Először elképedve, majd mind inkább elszörnyedve szemléltem mindazt, ami az Antall-kormány idejében történt. Alkotmányozásról szó sem volt, az 56-ban oly remekül vizsgázott új, elemi népképviseleti rendszert az újjáalakuló pártok mély, közös megegyezés alapján nyomtalanul söpörték szőnyeg alá. Pedig 1989 ősze után a nemzetnek nem kellett (volna) engednie ötvenhatból, mivel annak minden követelése megvalósult: a megszálló csapatok kivonultak az országból, az egypártrendszer és annak erőszakszervei felszámolódtak, megvalósult a vélemény, a szó, a sajtó és a szervezkedés szabadsága, a számonkérés és az igazságszolgáltatás lehetősége, megnyíltak a határok s a nemzet visszanyerte önrendelkezési jogát. Visszanyerte és nem, illetve rosszul élt vele, ahogy azt már 1994 júniusában megírtam. Ezt sok mindennel lehetett magyarázni, elsősorban talán azzal, hogy az összeomlott zsarnokság nemcsak eszmeileg és erkölcsileg, hanem gazdaságilag is iszonyatos csődtömeget hagyott maga után; hivatkozhatunk arra is, hogy ez történt a volt “szocialista tömb” minden országában is, de semmiféle magyarázat nem változtathatja meg s nem is szépítheti a szomorú tényt, hogy ezúttal minden a nemzetközösségen illetve annak tagjain múlott, és akárhogyan is forgatjuk a dolgot, meg kell mondanunk, hogy a nemzet 1994 májusában erkölcstelenül és ostobán döntött. Erkölcstelenül, mert ismét elfogadta azt a kezet, amely negyven éven keresztül korbácsolta, és újra uralomra segítette annak az ideológiának a hordozóit, amelynek minden emberségből kivetkőzött pribékjei 1918 óta sokszor minden emberi képzeletet felülmúló brutalitással kiirtottak a legóvatosabb becslés szerint is legalább 250 millió embert, s amelynek nevében ma is gyilkolják és kínozzák emberek millióit szerte a világban...S amit magam a legnagyobb erkölcstelenségnek tartok: azt a pártot juttatta kormányra, amely nyíltan választási programjára tűzte a “megzavart jóviszony helyreállítását” a szomszédos országok felé, ami azt jelentette, hogy lesöpörte minden asztalról a Kárpát-medencében az ország határain kívül élő magyarság sorskérdéseit. A haza magyarsága tehát cserbenhagyta véreit, és ha még (nagyobb) tál lencséért tette volna ezt! A döntés azonban nemcsak erkölcstelen, hanem mérhetetlenül, szánalmas-nevetségesen ostoba is volt. Elhitte, elhihette valaki is, hogy éppen azok fogják kihúzni a nemzetgazdaság szekerét a kátyúból, akik belevitték abba? Elképzelhető volt egyáltalán, hogy az egykori pártloncok, a Kádár szárnyai alatt a nemzet számlájára megtollasodott “gazdasági szakemberek” és a nómenklatúra pufajkásainak élősködő siserehada újra hatalomra kerülve kinyitja majd a bőségszarut az ország szegényeinek feje fölött? És ma már tudjuk, amit akkor még csak megjósoltam: Magyarországon szocialista kormányzás alatt nem lett jobb dolga senkinek sem, nem jutott senki nagyobb darab kenyérhez, a nemzet ostobaságának egyedül azok voltak haszonélvezői, akik megszabadultak a felelősségrevonás lehetőségének fenyegetésétől s tudták, hogy nyugodtan élvezhetik, amit összeharácsoltak és bizton harácsolhatnak tovább. Az elaljasodás útjának következő mérföldköve s egyben az új évezred első öt évének döntő mozzanata a 2004. december 5-i népszavazás volt, amely természetesen nem elemezhető önmagában, hiszen hosszú fejlődés csúcsa, helyesebben hosszú hanyatlás mélypontja. A katasztrofális eredmény - helyesebben eredménytelenség - persze előrelátható volt, ezért sokan úgy vélték s vélik ma is, hogy nem lett volna szabad népszavazásra vinni a trianoni határokon kívül élő magyar kisebbségek magyar állampolgárságának kérdését. Ezen itt most nem akarok vitatkozni, csak azt szeretném tiszteletteljesen megérdeklődni a szigorú kritikusoktól: tudtak volna-e jobb időpontot megjelölni? Miután ez irányban minden korábbi kezdeményezés és kísérlet kudarcba fúlt, nem kellett volna-e megtenni e lépést mielőtt a román EU-csatlakozás támogatásának kérdése a magyar parlament elé került? Akárhogyan is nézzük azonban, annyi biztos, hogy a népszavazás tiszta, világos helyzetet teremtett, amelyet a méltán elkeseredett Duray Miklós jellemzett legtalálóbban, ha nem is éppen szalonképes kifejezéssel. Böjte Csaba finomabban fogalmazott... S a kép valóban fölöttébb szomorú: a választójoggal rendelkező polgárok 37,5%-a járult az urnákhoz, ami már eleve érvénytelenné tette a népszavazást. E 37,5%nak alig több, mint a fele szavazott igennel, ami Folytatás a 3. oldalon Pesti kérdés Hazugság a demokrácia ára - mondják jóhiszeműn opportunista barátaim -, mindig és mindenütt hazudunk. Füllent még a reklám is, amikor egyedüli jónak és nélkülözhetetlennek hirdet egy árut, és munkát keresve, vagy erőnket, képességeinket áruba bocsátva magunk is szívesen beszélünk mellé. Külön tanfolyamokon okítják az érvényesülés fortélyait, mint keltsünk olyan látszatot, mintha a valóságosnál többre volnánk képesek, és kevesebbet pusztítanánk a ténylegesnél. Hazudozásainkkal kölcsönösen számolunk, ellene újabb és újabb hazugságokkal védekezünk, mígnem értelmetlenné válik a kérdés: ki, hol, hogyan és mit? Hazudunk, de azzal legalább tisztába kellene jönnünk, hogy miért fizetünk ilyen sokat! A demokrácia megteremtéséhez és fenntartásához csakugyan nem vezetne más, mint alapjának, a közbizalomnak fölszedése? Ahhoz, hogy elvégezzem a rám bízottakat, hinnem kell az engem körülvevő társadalom működőképességében. Ha úgy tapasztalom: semmi sem szuperál, inkább kifogást keresek, mintsem dolgoznék, mivel a fáradozást értelmetlennek látom Magyarországon nemzedékek nőttek föl a hiábavalóság tudatában, kilátástalanul. Harmincöt éves koromig magam is szenvedtem a kontraproduktívitás gyakorlatától: mindazt el kellett vessem, amit jónak véltem, míg a rosszat isteníthettem. Egy rendőr fölbukkanása a zaklatástól a verésig különféle jogtalansággal fenyegetett. 1990 utáni önnevelésem egyik grádusa éppen volt, hogy korábbi tapasztalataimtól megváljak, és úgy tekintsek a közrend védelmezőjére, mint egy angol lobbyra, a biztonságomért személyes kockázatot vállaló, készséges segítőmre. Kár volt megelőlegeznem a bizalmat! 2006 őszén néhány hét leforgása alatt ez a testület is bebizonyította, hogy nincs köze a demokráciához. Ugyanúgy zsoldosként viselkedik, ahogy húsz-harminc-negyven vagy akár ötven éve. A mindenkori hatalmasok kiszolgálója, és ahelyett, hogy a törvények betartásán őrködne, elsőként ad példát a törvényszegésre. 16 év minden próbálkozása veszendőbe ment a Baloghféle vezetők, a fiatalokat kapualjban megrugdosó, és az őrszobán kopaszra nyíló egyenruhás huligánok elfeledtetésére és elfeledésére. Az éppen regnáló hatalom birtoklása vélhetően fontosabbnak bizonyult az elmúlt másfél évtized demokratizáló erőfeszítéseinél. Vajon megérte? Akik az együttlét sine qua nonjának tekintik a hazugságot, elgondolkodtak-e már azon, mi vár rájuk holnap, holnapután? A szabadság ricsaját gyorsan elnyomja a kondicionált félelem csöndje, de hová fordulnak majd, ha a halotti némaság után szükségét érzik megint az élet vidám lármájának? Másodpercek alatt bárkit leüt a lábáról egy golyó, de ahhoz, hogy felnőtté érjen, hosszú évtizedek kellenek, és mitévők lesznek, amíg ennyi idő elpereg? Félni méltóztatnak talán? A pesti utcán megalázott fegyvertelenek szemmel láthatóan ma is kevésbé félnek, mint azok, akik állig fegyverkeztek ellenük. Jó félni, tessék mondani? Sneé Péter