Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)

2007-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XXVIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2007. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ÁRA: 1,50 Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M P. b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN Dr. Erhard Busek Program nélküli kormányprogram Az aktuális kormányalakítás körüli vitákat az az általános kívánság jellemezte, amely az SPÖ és az ÖVP által alkotott újabb nagy koalíciót az úgy­nevezett ’’nagy projektekkel” okolta meg. Még nem igazán előrelátható, mit tesznek va­lóban, hiszen a címszavak után nem követke­zett információ. Senki nem gondolhatja komo­lyan, hogy az eurofighterek vagy az egyetemi tandíj kérdése valóban nagy projektek. Az Eu­rópát illető eddigi kijelentések nagyon gyöngék, holott éppen az Európai Unió kisebb államai­nak állna érdekében az EU-t továbbfejleszte­niük. Ausztriának még inkább érdekeltnek kell lennie - éppen geopolitikai helyzetéből kifolyó­lag - egy Európa javát szolgáló stratégia szor­galmazásán. Gazdaságilag eddig sokat profitál­tunk, de ez egyáltalán nem a politika érdeme. A politikában Európa közepén, illetve keleti és délkeleti irányban egyáltalán nem ismerhető fel regionális stratégia. Jó, hogy van kormányunk, de azt is remél­jük, hogy több eredményt ér majd el, mint a­­mennyit a koalíciós megállapodás jelenlegi programja sejteni enged. Éppen az oktatás- és művelődéspolitikát illetően hiányoznak tulaj­donképpen azon konkrét kijelentések, amelyek a jövő egy bizonyos távlatát megnyithatnák, nagy projektekről nem is beszélve. Ugyan azt is lehetett hallani, hogy ez a kormány a globalizációra való válasz volna, mégis hiányoz­nak olyan lényeges alkotórészek, mint a beván­dorlás, a népesség életkormegoszlása, a szoci­ális dimenzió, de mindenekelőtt az együttélés európai távlata. Örülhetünk neki, hogy 2004 óta olyan szomszédaink vannak, akik ugyanúgy, mint mi az Európai Unióban vannak. Ausztriá­ban ez még mindig nincs igazán foganatosítva. Ahogyan mondani szokás: a béke a saját ház­ban kezdődik. A viszony a ’’mássághoz” már nálunk, Ausztrián belül is a kisebbségekhez való viszony kérdése. Előrelátható, hogy a kisebb­ségek összességükben Ausztriában is többség­gé fognak válni. Annál inkább sürgető fontos­ságú ez ügyben valamit tenni. Ahogyan már a bevándorlást illetően sincsenek elgondolások, ugyanúgy hiányzik sok megfontolás az itteni, adott ausztriai helyzetre vonatkozólag is - stra­tégia egyáltalán nem ismerhető fel. Mi történik például az etnikai kisebbségek­kel? Bizonyos választási kortesek politikailag kultivált idegengyűlöletét tekintve tulajdon­képpen legfőbb ideje volna olyan politika ki­alakításának, amely az oktatás és a szociális integráció, de a kihasználandó gazdasági le­hetőségek útján is azon kisebbségeket célozza meg, amelyek a szomszédságunkban többség­ként élnek. Csaknem feledésbe merült az a tény, hogy mi osztrákokként a kultúra terén éppen e szomszédok és saját kisebbségeink által óriási mértékben gazdagodtunk. Aki ve­szi a fáradságot és elemzi a legendás újévi kon­certet, megállapíthatja a melódiák által, a ki­sebbségi csoportok zenéjének roppant nagy hatását. Ez teszi Ausztriát par excellence Eu­rópa, sőt az egész világ első számú zeneorszá­gává. Ilyen irányban eddig semmi sem észlel­hető. Pedig érdekünkben állna a kisebbségek értékét a helynévtáblákon túlmenően megha­tározni, hiszen ők Ausztria fontos részét alkot­ják. Érdekes, hogy olyan csoportoknak, ame­lyek korábban e témában nagyon lelkesek vol­tak, mint például a zöldek, most szavát sem hallani. Talán azoktól a médiáktól való féle­lem miatt, amelyek a másság elleni agresszió­ból élnek? Éppen a szociális területeken ural­kodó munkaügyi helyzet adna okot szociális intézkedésekre mint a lakásügyben vagy az ok­tatási-képzési lehetőségek stb. terén. A nép­csoportok kérdése évtizedekkel ezelőtt játszott bizonyos szerepet, mára már teljesen eltűnt a vitákból. Szóképletekkel (mint pl. ’’egység és sokféleség”) valójában semmit nem lehet el­érni. Sőt maga az 1956-ban történtekre való emlékezet sem elegendő önmagában. Nekünk a mával és a holnappal kell együtt élnünk, és pont ez nem az egymás mellettiség, hanem az egymással való közösség. Ennek azonban szép szónoklatoknál mindenképpen többnek kell lennie. Ez viszont Európapolitika lenne! Ag­godalommal kell megállapítanunk, hogy a na­cionalista hangok egyre erősebbek, amelyek esetleg egyáltalán nem annyira nemzetiek, mint amennyire egoizmusban gyökereznek, ugyanis mindenki attól tart, hogy a másik va­lamit el akar tőle venni, amire csak neki van joga. A politika rendeltetése a közösség szol­gálata és nem az egoizmusé. Hallhatóak még a felebaráti szeretet, a szolidaritás és a közös­ségiesség hangjai? Ha még közérdekből poli­tizálnának, akkor mindezeknek tulajdonkép­pen magától értetődőeknek kellene lenniük... (Glück József fordítása) Tunyogi Csapó Gábor : A HARAGOS SZÁMVETÉS 1956 októberében a magyar nemzet promé­­theuszi bátorsággal fordult szembe a szovjet be­­hemóttal s kivívta ezzel az emberiség nagyobb részének elismerését, rokonszenvét, sőt csodá­latát is, ezen kívül azonban semmiféle segítsé­get nem kapott, sőt még csak szóbeli támoga­tást sem, el kellett tehát buknia. A mából visszapillantva azt kell mondanom: botorság volt az egész. Vagy, ha szebben akar­juk kifejezni ugyanezt: szent őrület. Számomra ennél is több, mert csaknem ötven éven át nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy az volt. No persze, csaknem minden ember - s talán min­den emberi közösség - életében előfordulnak pillanatok, amelyekben kikapcsol a józan ész, s mindenféle megfontolás és mérlegelés nél­kül teszünk valamit, mintegy felsőbb parancs­ra, aminek általában az egyes ember életében sincs jó vége. Ilyen­­ történelmi­­ pillanat volt a magyar nemzet életében 1956 október-no­vemberének tizenkét napja. 1956. december 18-ról 19-re virradó éjjelen hagytam el - a szó szoros értelmében hason csúszva - azt a Magyarországot, amelyet azu­tán negyvennyolc éven át próbáltam szolgálni híven szóval, írással s ahol lehetett tettel is, abban a mély hitben, hogy él és fel fog támadni a Kádár-korszak tetszhalálából, s e feltámadás csakis 1956 októberének jegyében lehetséges! Gondoltam s hittem én. Mindenekelőtt ab­ban bíztam, hogy a magyar nemzet visszatér tör­ténelmi alkotmányához, tovább fejlesztvén azt 1956 októberének tapasztalataival, megteremt­vén a forradalmi munkástanácsok, bizottmá­nyok mintájára a politikai demokrácia minden eddiginél szélesebb alapokon nyugvó rendsze­rét, újra példát mutatván ezzel az egész világ­nak. Hiszen mi, akik négy évtizedet töltöttünk a szabadnak nevezett, nyugati világban, már ré­gen tudtuk, hogy a parlamentáris demokráciá­nak nevezett rendszer már az egész világon pártokráciává - a politikai pártoknak nevezett érdekcsoportok egyeduralmává­­ deformáló­dott s nemhogy a jövő, de még a jelen problé­máit sem képes megoldani, legjobb esetben is már csak galvanizált hullaként vonaglik s nem fogja sokkal túlélni nagy ellenlábasát, a terror­ra alapuló egypártrendszert. Az 1956-os magyar forradalom legnagyobb vívmányának éppen azt tartottuk, hogy nemcsak megtalálta és felmu­tatta az alkotmányos demokrácia új formáihoz vezető utat, hanem rá is lépett arra. Minden logika szerint azt vártuk tehát, hogy újra rálép arra az útra, amelyről 56-ban leszorították a szovjet páncélosok, s természetesen azt is, hogy az 1948 óta eltelt kerek negyven év politikai gyászhuszárai eltűnnek a közéletből. Mint tudjuk, nem így történt. Először elké­pedve, majd mind inkább elszörnyedve szem­léltem mindazt, ami az Antall-kormány idejé­ben történt. Alkotmányozásról szó sem volt, az 56-ban oly remekül vizsgázott új, elemi népkép­viseleti rendszert az újjáalakuló pártok mély, közös megegyezés alapján nyomtalanul söpör­ték szőnyeg alá. Pedig 1989 ősze után a nem­zetnek nem kellett (volna) engednie ötvenhat­ból, mivel annak minden követelése megvaló­sult: a megszálló csapatok kivonultak az ország­ból, az egypárt­rendszer és annak erőszakszer­vei felszámolódtak, megvalósult a vélemény, a szó, a sajtó és a szervezkedés szabadsága, a szá­monkérés és az igazságszolgáltatás lehetősége, megnyíltak a határok s a nemzet visszanyerte önrendelkezési jogát. Visszanyerte és nem, illetve rosszul élt vele, ahogy azt már 1994 júniusában megírtam. Ezt sok mindennel lehetett magyarázni, elsősorban talán azzal, hogy az összeomlott zsarnokság nemcsak eszmeileg és erkölcsileg, hanem gaz­daságilag is iszonyatos csődtömeget hagyott maga után; hivatkozhatunk arra is, hogy ez tör­tént a volt “szocialista tömb” minden országá­ban is, de semmiféle magyarázat nem változ­tathatja meg s nem is szépítheti a szomorú tényt, hogy ezúttal minden a nemzetközösségen il­letve annak tagjain múlott, és akárhogyan is for­gatjuk a dolgot, meg kell mondanunk, hogy a nemzet 1994 májusában erkölcstelenül és os­tobán döntött. Erkölcstelenül, mert ismét elfogadta azt a kezet, amely negyven éven keresztül korbácsol­ta, és újra uralomra segítette annak az ideo­lógiának a hordozóit, amelynek minden ember­ségből kivetkőzött pribékjei 1918 óta sokszor minden emberi képzeletet felülmúló brutalitás­sal kiirtottak a legóvatosabb becslés szerint is legalább 250 millió embert, s amelynek nevé­ben ma is gyilkolják és kínozzák emberek milli­óit szerte a világban...S amit magam a legna­gyobb erkölcstelenségnek tartok: azt a pártot juttatta kormányra, amely nyíltan választási programjára tűzte a “megzavart jóviszony hely­reállítását” a szomszédos országok felé, ami azt jelentette, hogy lesöpörte minden asztalról a Kárpát-medencében az ország határain kívül élő magyarság sorskérdéseit. A haza magyar­sága tehát cserbenhagyta véreit, és ha még (na­gyobb) tál lencséért tette volna ezt! A döntés azonban nemcsak erkölcstelen, hanem mérhetetlenül, szánalmas-nevetségesen ostoba is volt. Elhitte, elhihette valaki is, hogy éppen azok fogják kihúzni a nemzetgazdaság szekerét a kátyúból, akik belevitték abba? El­képzelhető volt egyáltalán, hogy az egykori párt­loncok, a Kádár szárnyai alatt a nemzet szám­lájára megtollasodott “gazdasági szakemberek” és a nómenklatúra pufajkásainak élősködő siserehada újra hatalomra kerülve kinyitja majd a bőségszarut az ország szegényeinek feje fö­lött? És ma már tudjuk, amit akkor még csak megjósoltam: Magyarországon szocialista kor­mányzás alatt nem lett jobb dolga senkinek sem, nem jutott senki nagyobb darab kenyérhez, a nemzet ostobaságának egyedül azok voltak ha­szonélvezői, akik megszabadultak a felelősség­­revonás lehetőségének fenyegetésétől s tudták, hogy nyugodtan élvezhetik, amit összeharácsol­tak és bizton harácsolhatnak tovább. Az elaljasodás útjának következő mérföldkö­ve s egyben az új évezred első öt évének döntő mozzanata a 2004. december 5-i népszavazás volt, amely természetesen nem elemezhető ön­magában, hiszen hosszú fejlődés csúcsa, helye­sebben hosszú hanyatlás mélypontja. A kataszt­rofális eredmény - helyesebben eredménytelen­ség - persze előrelátható volt, ezért sokan úgy vélték s vélik ma is, hogy nem lett volna sza­bad népszavazásra vinni a trianoni határokon kívül élő magyar kisebbségek magyar állampol­gárságának kérdését. Ezen itt most nem aka­rok vitatkozni, csak azt szeretném tisztelet­­teljesen megérdeklődni a szigorú kritikusoktól: tudtak volna-e jobb időpontot megjelölni? Mi­után ez irányban minden korábbi kezdeménye­zés és kísérlet kudarcba fúlt, nem kellett volna-e megtenni e lépést mielőtt a román EU-csatla­kozás támogatásának kérdése a magyar parla­ment elé került? Akárhogyan is nézzük azonban, annyi biztos, hogy a népszavazás tiszta, világos helyzetet te­remtett, amelyet a méltán elkeseredett Duray Miklós jellemzett legtalálóbban, ha nem is ép­pen szalonképes kifejezéssel. Böjte Csaba fino­mabban fogalmazott... S a kép valóban fölöt­tébb szomorú: a választójoggal rendelkező pol­gárok 37,5%-a járult az urnákhoz, ami már ele­ve érvénytelenné tette a népszavazást. E 37,5%­­nak alig több, mint a fele szavazott igennel, ami Folytatás a 3. oldalon Pesti kérdés Hazugság a demokrácia ára - mondják jóhiszeműn opportunista barátaim -, mindig és mindenütt hazudunk. Füllent még a reklám is, amikor egyedüli jónak és nélkülözhetetlennek hirdet egy árut, és munkát keresve, vagy erőn­ket, képességeinket áruba bocsátva magunk is szívesen beszélünk mellé. Külön tanfolyamokon okítják az érvényesülés fortélyait, mint keltsünk olyan látszatot, mintha a valóságosnál többre volnánk képesek, és kevesebbet pusztítanánk a ténylegesnél. Hazudozásainkkal kölcsönösen számolunk, ellene újabb és újabb hazugságok­kal védekezünk, mígnem értelmetlenné válik a kérdés: ki, hol, hogyan és mit? Hazudunk, de azzal legalább tisztába kelle­ne jönnünk, hogy miért fizetünk ilyen sokat! A demokrácia megteremtéséhez és fenntartásá­hoz csakugyan nem vezetne más, mint alapjá­nak, a közbizalomnak fölszedése? Ahhoz, hogy elvégezzem a rám bízottakat, hinnem kell az en­gem körülvevő társadalom működőképességé­ben. Ha úgy tapasztalom: semmi sem szuperál, inkább kifogást keresek, mintsem dolgoznék, mivel a fáradozást értelmetlennek látom Magyarországon nemzedékek nőttek föl a hi­ábavalóság tudatában, kilátástalanul. Har­mincöt éves koromig magam is szenvedtem a kontraproduktívitás gyakorlatától: mindazt el kellett vessem, amit jónak véltem, míg a rosszat isteníthettem. Egy rendőr fölbukkanása a zak­latástól a verésig különféle jogtalansággal fe­nyegetett. 1990 utáni önnevelésem egyik grá­­dusa éppen volt, hogy korábbi tapasztalataim­tól megváljak, és úgy tekintsek a közrend vé­delmezőjére, mint egy angol lobbyra, a bizton­ságomért személyes kockázatot vállaló, kész­séges segítőmre. Kár volt megelőlegeznem a bizalmat! 2006 őszén néhány hét leforgása alatt ez a testület is bebizonyította, hogy nincs köze a demokráci­ához. Ugyanúgy zsoldosként viselkedik, ahogy húsz-harminc-negyven vagy akár ötven éve. A mindenkori hatalmasok kiszolgálója, és ahe­lyett, hogy a törvények betartásán őrködne, el­sőként ad példát a törvényszegésre. 16 év min­den próbálkozása veszendőbe ment a Balogh­­féle vezetők, a fiatalokat kapualjban megrug­dosó, és az őrszobán kopaszra nyíló egyenru­hás huligánok elfeledtetésére és elfeledésére. Az éppen regnáló hatalom birtoklása vélhetően fontosabbnak bizonyult az elmúlt másfél évti­zed demokratizáló erőfeszítéseinél. Vajon megérte? Akik az együttlét sine qua nonjának tekintik a hazugságot, elgondolkod­tak-e már azon, mi vár rájuk holnap, holnap­után? A szabadság ricsaját gyorsan elnyomja a kondicionált félelem csöndje, de hová for­dulnak majd, ha a halotti némaság után szük­ségét érzik megint az élet vidám lármájának? Másodpercek alatt bárkit leüt a lábáról egy golyó, de ahhoz, hogy felnőtté érjen, hosszú évtizedek kellenek, és mitévők lesznek, amíg ennyi idő elpereg? Félni méltóztatnak talán? A pesti utcán megalázott fegyvertelenek szem­mel láthatóan ma is kevésbé félnek, mint azok, akik állig fegyverkeztek ellenük. Jó félni, tessék mondani? Sneé Péter

Next