Bécsi Napló, 2008 (29. évfolyam, 1-6. szám)
2008-01-01 / 1. szám
2008. január-február Mindössze két napig tartott a schengeni övezet bővítését ünneplő lelkesedés. Ezt követően egyes határt átszelő utakon megjelentek a másfajta közlekedési akadályok. No és nyilatkozott R. Fico szlovák miniszterelnök, aki szigorúan az ünneplő magyarok „közé csapott”. De menjünk csak sorjában. Mint ismeretes az EU-ba 2004-ben belépett tíz tagállam közül kilenc, 2007. december 21-én csatlakozott a schengeni egyezményhez. A legtöbb reményt a bővítés iránt talán a magyarok által lakott térségekben lehetett tapasztalni, hiszen három olyan ország felé (Szlovákia, Ausztria, Szlovénia), ahol a határ mentén magyar kisebbségek élnek, megszüntették a határellenőrzést, így a szabadon átjárható határok már nem választják el olyan élesen egymástól a határ két oldalán élő magyarokat. Sokan ebben látják a hőn óhajtott, konfliktusmentes nemzetegyesítés felé vezető utat. Két, viszonylag nagy létszámú magyar kisebbség tekintetében viszont szigorodtak a határok. A kárpátaljai (Ukrajna) és délvidéki (Szerbia) magyarok ezután csak vízummal utazhatnak Magyarországra, illetve az EU többi országába. Ez azonban várható volt. A csalódást nem is ez okozta. A magyar kormányzat ugyanis már az új schengeni övezet bővítése előtt megkezdte azoknak az intézkedéseknek az előkészítését, amelyek kedvezményekhez juttatják az ukrajnai és szerbiai magyarokat a vízum beszerzésénél. A további időszakban mutatkozik majd meg, hogy mennyire sikerült számukra megkönnyíteni a Magyarországra történő utazást. Az erdélyi magyarok esetében, mint tudvalévő, nem történt lényeges változás, mivel Románia már tagja az EU- nak, tehát az ott élő magyarok vízum nélkül, igaz, határellenőrzés mellett utazhatnak be az EU schengeni övezetének országaiba. A schengeni övezet bővítését bevezető ceremóniák a határokon zajlottak. Beszédek, sorompófűrészelés, tűzijáték volt programon, a legfrekventáltabb helyeken. Itt miniszterelnökök és miniszterek vettek részt, sőt a schengeni övezet kibővítése alkalmából rendezett ünnepségsorozatot lezáró nagyszabású hegyeshalmi rendezvényen José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és José Sócrates, az Európai Unió elnökségét ellátó Portugália miniszterelnöke is megjelent. Sokan, akik átéltük a kommunista rendszer határviszonyait, amikor még a magyar-csehszlovák határon is görcsbe rándult gyomorral közlekedtünk, csak nehezen tudtuk elképzelni, hogy egyik napról a másikra megszűnjön az ellenőrzés a határokon. Voltak, akik másnap csak azért mentek át a szomszéd országba, hogy meggyőződjenek róla, valóban elhagyták-e a határátkelőt az ellenőrző szervek emberei. Nos a „csoda” valóban megtörtént, a határátkelők azóta teljesen kihaltak. Ez olyan eredmény, amelynek előnyeit minden állampolgár élvezheti. Ez az, ami az EU-tagságot kézzelfoghatóvá teszi kivétel nélkül mindenki számára. A határellenőrzés megszűnése feletti örömbe azonban mindjárt az ünnepségeket követő napokban, némi üröm is vegyült. Előre bocsátva azonban el kell mondani, hogy különösen nagy várakozással azokban a helységekben tekintettek a határellenőrzés megszüntetésére, ahol az elmúlt időszakokban nem volt határátkelési lehetőség, de út vezetett a gyakran kőhajításnyira lévő szomszéd helységbe, de mivel az illető település a másik országban van, és közéjük ereszkedett a határ, az utat akadályokkal zárták le, így többnyire csak nagy kerülővel lehetett egymást megközelíteni. Ilyen esetek az osztrák-magyar határon és a szlovák-magyar határon fordultak elő. Tegyük hozzá, hogy ezeket a határokat az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 utáni szétdarabolását követően diktátummal alakították ki, figyelmen kívül hagyva a természetes földrajzi-gazdasági tájegységek szempontjait. A csalódás tehát akkor következett be, amikor a határellenőrzés megszűnte után, az említett, hosszú ideje lezárt utakon, az útakadályokat ugyan eltávolították, de egyúttal kitették a behajtani tilos útjelző táblát. Szlovákiában az egykori Zemplén megye területén Sátoraljaújhely és a szlovákiai Kisújhely között támadt nézeteltérés. A valamikor egybe tartozó település szlovákiai elöljárósága nem volt hajlandó az autóforgalom számára is akadálymentessé tenni a két településrészt összekötő útszakaszt. Arra hivatkoztak, hogy a két település között elégséges a vonatforgalom, az úton pedig folyhat a gyalogos és kerékpárközlekedés. Ezzel az intézkedéssel a lakosság a határ egyik oldalán sem értett egyet. Éjszaka leszerelték a behajtást tiltó táblákat, de a szlovákiai települési hatóság újra felszereltette őket. Egy idő után az ügy elcsitulni látszik, és remélhetőleg nem sérül Schengen szelleme sem. Az ott élők, reméljük, végül kikényszerítik a nekik megfelelő közlekedési módot. Ennél sokkal nagyobb csalódást okozott viszont (mármint a magyaroknak) a szlovák miniszterelnök, Robert Fico, aki azt nyilatkozta a szlovák közszolgálati rádió egyik december 29-én elhangzott adásában, hogy a határok megmaradnak, s meg is kell azokat őrizni. Az újságírókat pedig arra szólította fel, hogy „ne keltsük azt a benyomást, hogy a schengeni rendszer életbelépésével hirtelen eltűntek a határok, és a schengeni térség kiterjesztésével létrejött egy olyan összefüggő terület, ahol minden egybevegyül. ” Majd így folytatta: „A határok megmaradtak és a jövőben is megmaradnak. Schengen mindössze arról szól, hogy megszüntettük a határátlépések ellenőrzését. Nem a határok megszűnéséről, csupán a határátkelőknél folyt ellenőrzések megszűnéséről van szó. ” Külön hangsúlyozta, hogy a határ az állam szerves tartozéka, jelképe, amely körbeveszi azt a területet, amelyen belül a konkrét állam a saját állami szerveinek eszközeivel érvényesíti a hatalmát és a befolyását. R. Fico nyilatkozata félreérthetetlen válasz volt a határ mentén önfeledten ünneplő felvidéki magyarok azon kissé fennkölt gondolataira, amelyek a beszédekben gyakran elhangzottak és a határokon átnyúló nemzetegyesítésről szóltak. Nyilvánvalóan mindenki tudta és tudja, hogy a határok nem szűntek meg, csak átjárhatóbbá váltak. Senki sem gondolt többre, mindenki az adódó lehetőségekben látott előrelépést. A szlovákok mégis mintha megijedtek volna a magyarok örömétől és működésbe lépett náluk az idén éppen 90 éves reflex, „jaj a magyarok együtt ünnepelnek, veszélyben vannak a déli határaink”. Ezért kellett a szlovák miniszterelnöknek nyersen és szigorúan kinyilatkoztatnia, hogy hiába örültök, mi vagyunk itt az urak, mi gyakoroljuk a hatalmat felettetek. A felvidéki magyaroknak tehát még ez a kis, mondhatni virtuális dolgok feletti öröme sem lehetett zavartalan Schengen kapcsán. Mindezek ellenére azért abban bízhatunk, hogy a most kibővült schengeni rendszernek előbb vagy utóbb beérik a gyümölcse, és a határok egyre inkább elveszítik jelentőségüket Európának e hosszú ideig szerencsétlenül járt térségében is. Varga Sándor AMERIKAI POLITIKUS A VAJDASÁGRÓL (MNO 2008. január 8.) A magyar kormány feladata, hogy képviselje a Délvidéken élő magyarok érdekeit - jelentette ki a Lánchíd Rádióban Richard Holbrooke, Hillary Clinton demokrata párti szenátor külpolitikai főtanácsadója. Az Egyesült Államok volt államtitkár-helyettese emlékeztetett arra, hogy Szerbia az uniós csatlakozási tárgyalásokon arra vállalt kötelezettséget, hogy a kisebbségek nyelvi, kulturális jogait tiszteletben tartja. Ez azt jelenti, hogy ha szerbeket költöztetnek magyar területekre, az ott élő kisebbség érdekeit a mindenkori kormánynak kell képviselnie. Ha a magyar kormány nem figyel a délvidéki magyarokra, akkor senki sem fog. Holbrooke azt tanácsolja a magyar kormánynak, hogy álljanak ki a Szerbiában élő magyarok jogaiért. Ismét attól tartanak a délvidéki magyarok, hogy szerbeket költöztetnek az üres házakba. Ha a szerbek csatlakozni akarnak az Európai Unióhoz, amelyet hosszú távon meg kell tenniük a földrajzi elhelyezkedésükből adódóan, Budapest elszámoltathatja őket. Megismételte: ha Magyarország nem figyel oda erre a kérdésre a tárgyalásokon, akkor senki sem fog. Ezt kell tennie a magyar kormánynak, bármely párt is van hatalmon. Hozzátette, hogy kétszázezer ember már nagyon nagy közösség, és ezek mind magyarok. Richard Holbrooke sajnálatosnak nevezte a trianoni és a második világháború utáni békeszerződések következményét, hogy jelentős magyar kisebbség rekedt az anyaországon kívül. Koszovóról szólva kijelentette: helytelen, hogy Oroszország beavatkozik a terület függetlenedésébe, ez ugyanis Szerbia és Koszovó belügye. Holbrooke úgy véli, hogy a dél-szerbiai tartomány a jövő hónapban kikiáltja függetlenségét, a legfontosabb, hogy a régió függetlenné válása békésen valósuljon meg. Az ENSZ korábbi nagykövete a köztelevízióban arról beszélt, hogy Magyarország nyilvánosan azt jelezte, hogy szintén ebbe az irányba kíván elmozdulni, tehát Magyarország is elismerné Koszovót. Ez nagyon fontos, mert Magyarország az egyik olyan ország, amely a legközelebb fekszik ehhez a területhez, és magyarok nagy számban élnek az észak-szerbiai Vajdaság tartományban. Megjegyezte, hogy Szerbiában több magyar él, mint ahány szerb Koszovóban. Holbrooke szerint (Koszovó függetlenségének kikiáltása után) a tartományban maradnak a már ott állomásozó NATO- erők, az Európai Uniónak pedig gazdasági támogatást, segélyt kell biztosítania a tartománynak, sőt schengeni határok — remények és csalódások BÉCSI NAPLÓ KÜLPOLITIKAI STRATÉGIÁKRÓL A Bécsi Napló a 2007. november-decemberi száma közölte a magyar külügyminisztérium “külkapcsolati stratégiája” egyes részeit, amelyet a múlt év október 31-én fogadott el a kormány. A kiemelt részek a “Magyar nemzet, magyar identitás” és a “Sikeres magyarság az együttműködő térségben” címmel elsősorban a hazai és más országokban élő magyarok kapcsolatával foglalkoznak. A stratégiai főirányokat gondosan, szakértelemmel kidolgozott szöveggel mutatja be a dokumentum. Olyan kerek egésszé kanyarítva, amely már-már azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy igazából belpolitikai célra készített PR-kampány célokra készült. Ki is tudna kivetni valót találni olyan nyilvánvaló megállapításokban, mint: “A magyar nemzet hármas földrajzi-politikai tagoltságban él: a magyar állampolgári közösségben, a szomszédos országokban honos kisebbségi magyar közösségekben, valamint diaszpórában”? Persze ebben a rövid bekezdésben is azonnal nyilvánvalóvá válik az, ami viszont nincs, vagy csak érintőlegesen van benne a stratégiai dolgozatban. ”Diaszpórá”-n a világban szétszóródott magyarokat értik, a későbbiekben azonban kevés szó esik róluk. A dokumentum ellenben egyáltalán nem foglalkozik a Kárpát-medencében nem “magyar közösségben”, hanem ottani szórványban élőkről. A legújabb felmérések szerint a Romániában élő magyarság fele már szórványt képez! Itt lóg ki a PR-lóláb, hiszen ez a két csoport az, amelyiknek nincs “lobbija”, nincs hatásos szervezete, befolyása, politikai súlya. Vegyünk szemügyre néhány kérdést. Mindenekelőtt a “sikeres magyarság” álomképét. Való igaz, hogy a rendszerváltozás után mindannyian, otthoniak és külországokban élők, lelkesen hittünk szülőhazánk “sikerességében”. Mára azonban az álomkép szétfoszlott. Felesleges részletezni a jelenségeket, az okokat; mindenki előtt nyilvánvaló, hogy “éllovasokból sereghajtókká” váltunk. Az ország külpolitikai befolyása, tekintélye egyre csökken. Schengen ide, Schengen oda, amíg az osztrák bevásárlóközpontokban “Magyar, ne lopj” tábla fogadja az APEH elől ott bevásárló turistát, amíg a szlovák soviniszta őrjöngés ellen a magyar külpolitika hatástalan, amíg a magyar politika legfőbb eredménye Erdélyben a széthúzás támogatása, nem nagyon dicsekedhetünk “sikerekkel”. Számomra érthetetlen, hogy a magyar külpolitikai stratégia miért képtelen észrevenni a szomszédos országok magyar szórványaiban élők súlyos problémáit. A mi kis Connecticut-i egyesületünk például minden évben megrendezett gálaestjének gyűjtése száz ösztöndíjat folyósít olyan szórványban élő diákok számára, akik ezáltal a Partium és Kárpátalja falvaiból Nagyvárad és Beregszász gimnáziumaiban tanulhatnak, ill. ottani internátusokban lakhatnak. Nagyságrendben mérhető ehhez az anyaország támogatása? Otthon nem látni olyan “stratégiát”, amely a szomszédos országokban élő szórványok megtartását venné célba. A dolgozat említést tesz a “magyar állam területén élő kettős identitású kisebbségi közösségekről” - de mi van a szomszédos országokban élő magyarok “kettős identitásával”? A “nyugatnak” nevezett világ magyar diaszpórájáról szólva el kell ismerni, hogy az ezzel kapcsolatos mulasztások és hibák nem mind a magyar intézményeket, és a kormányt terhelik. Mindannyiunk felelőssége és mulasztása okozta azt, hogy a Magyarok Világszövetsége ebek harmincadjára került. Mégis: az ország vezetői és értelmisége is részes abban, hogy a magyar köztudat általában nem a magyar nemzet részeként tartja számon a világban szétszóródott magyar “diaszpórát”, és az abból kiváltakról egyénekként mondott le, így nem is lehet csodálkozni azon, ha a külügyminisztérium stratégiájában csupán rövid említést, nem pedig érdemi támogatást érdemelnek. Pedig ez a nyugati országokban élő, ott ismeretséget, tekintélyt és gyakran befolyást szerzett csoport a magyarság önként vállalt külképviselőjeként erősíthetné az országot. Örvendetes kivételként jegyzem meg, hogy az utóbbi időben a Duna TV és a Debreceni TV amerikai körútjaik eredményeként jelentős műsorokat készített az USA egyes magyar szervezeteiről és személyiségeiről. A stratégia hiányossága csak jelensége annak, ami ezen a téren a kormány részéről történik. Megszűntek azok a fórumok, alkalmak, amelyeken keresztül a “nyugatiak” megoszthatnák gondjaikat, segítséget kaphatnának, ugyanakkor segítséget nyújthatnának az otthoniaknak ők is. Nincs MÁÉRT, támogatás nélküli a Nyugati Magyar Tanács, megszűnt a Teleki László Intézet, és még sorolhatnánk. Az amerikai magyar intézmények, egyházak sorvadását tétlenül szemléli a magyar külpolitikai vezetés. Nyilván úgy vélik, hogy nincsen szükség valami világot összefogó hatásos társadalmi szervezetre, illetve az azt szolgáló intézményre. Hol van ma egy Eötvös Lóránd, Klebersberg Kunó, Perényi Zsigmond formátumú államférfi? Itt szinte naponta halnak meg olyan “öregamerikások”, akiknek megmaradt vagyona örökös hiányában az államra száll. A magyar külügyi szervek nem törődnek ezzel. Nem az ő “asztaluk”. De másé sem. Amikor még közöm volt az MVSZ-hez, programot dolgoztam ki az itteni magyar értékek megmentésére. A kulturális terület illetékes minisztériuma elfogadta, de nem történt semmi. Azóta még említést sem kap ez a kérdés. Akik értik, hogy miről van itt szó, tudják, hogy magyarországi támogatás nélkül a nyugati magyarság előbb-utóbb megszűnik. Unokáink majd megjelölik a népszámlálási kérdőíveken, hogy “magyar származásúnak tudom magam, bár már nem beszélem azt az idegen nyelvet”. Nesze neked “külkapcsolati stratégia”. Papp László 3