Bécsi Napló, 2008 (29. évfolyam, 1-6. szám)

2008-01-01 / 1. szám

2008. január-február Mindössze két napig tartott a schengeni öve­zet bővítését ünneplő lelkesedés. Ezt követő­en egyes határt átszelő utakon megjelentek a másfajta közlekedési akadályok. No és nyilat­kozott R. Fico szlovák miniszterelnök, aki szi­gorúan az ünneplő magyarok „közé csapott”. De menjünk csak sorjában. Mint ismeretes az EU-ba 2004-ben belépett tíz tagállam közül ki­lenc, 2007. december 21-én csatlakozott a schengeni egyezményhez. A legtöbb reményt a bővítés iránt talán a magyarok által lakott térségekben lehetett tapasztalni, hiszen három olyan ország felé (Szlovákia, Ausztria, Szlové­nia), ahol a határ mentén magyar kisebbségek élnek, megszüntették a határellenőrzést, így a szabadon átjárható határok már nem választ­ják el olyan élesen egymástól a határ két olda­lán élő magyarokat. Sokan ebben látják a hőn óhajtott, konfliktusmentes nemzetegyesítés felé vezető utat. Két, viszonylag nagy létszámú magyar kisebbség tekintetében viszont szigo­rodtak a határok. A kárpátaljai (Ukrajna) és délvidéki (Szerbia) magyarok ezután csak ví­zummal utazhatnak Magyarországra, illetve az EU többi országába. Ez azonban várható volt. A csalódást nem is ez okozta. A magyar kor­mányzat ugyanis már az új schengeni övezet bővítése előtt megkezdte azoknak az intézke­déseknek az előkészítését, amelyek kedvezmé­nyekhez juttatják az ukrajnai és szerbiai ma­gyarokat a vízum beszerzésénél. A további idő­szakban mutatkozik majd meg, hogy mennyire sikerült számukra megkönnyíteni a Magyaror­szágra történő utazást. Az erdélyi magyarok esetében, mint tudvalévő, nem történt lénye­ges változás, mivel Románia már tagja az EU- nak, tehát az ott élő magyarok vízum nélkül, igaz, határellenőrzés mellett utazhatnak be az EU schengeni övezetének országaiba. A schengeni övezet bővítését bevezető cere­móniák a határokon zajlottak. Beszédek, so­­rompófűrészelés, tűzijáték volt programon, a legfrekventáltabb helyeken. Itt miniszterelnö­kök és miniszterek vettek részt, sőt a schengeni övezet kibővítése alkalmából rendezett ünnep­ségsorozatot lezáró nagyszabású hegyeshalmi rendezvényen José Manuel Barroso, az Euró­pai Bizottság elnöke és José Sócrates, az Eu­rópai Unió elnökségét ellátó Portugália minisz­terelnöke is megjelent. Sokan, akik átéltük a kommunista rendszer határviszonyait, amikor még a magyar-cseh­szlovák határon is görcsbe rándult gyomorral közlekedtünk, csak nehezen tudtuk elképzel­ni, hogy egyik napról a másikra megszűnjön az ellenőrzés a határokon. Voltak, akik másnap csak azért mentek át a szomszéd országba, hogy meggyőződjenek róla, valóban elhagyták-e a határátkelőt az ellenőrző szervek emberei. Nos a „csoda” valóban megtörtént, a határátkelők azóta teljesen kihaltak. Ez olyan eredmény, amelynek előnyeit minden állampolgár élvez­heti. Ez az, ami az EU-tagságot kézzelfogha­tóvá teszi kivétel nélkül mindenki számára. A határellenőrzés megszűnése feletti öröm­be azonban mindjárt az ünnepségeket követő napokban, némi üröm is vegyült. Előre bocsát­va azonban el kell mondani, hogy különösen nagy várakozással azokban a helységekben te­kintettek a határellenőrzés megszüntetésére, ahol az elmúlt időszakokban nem volt határ­átkelési lehetőség, de út vezetett a gyakran kő­hajításnyira lévő szomszéd helységbe, de mivel az illető település a másik országban van, és kö­zéjük ereszkedett a határ, az utat akadályokkal zárták le, így többnyire csak nagy kerülővel le­hetett egymást megközelíteni. Ilyen esetek az osztrák-magyar határon és a szlovák-magyar határon fordultak elő. Tegyük hozzá, hogy eze­ket a határokat az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 utáni szétdarabolását követően diktátum­mal alakították ki, figyelmen kívül hagyva a ter­mészetes földrajzi-gazdasági tájegységek szem­pontjait. A csalódás tehát akkor következett be, amikor a határellenőrzés megszűnte után, az említett, hosszú ideje lezárt utakon, az útaka­dályokat ugyan eltávolították, de egyúttal kitet­ték a behajtani tilos útjelző táblát. Szlovákiában az egykori Zemplén­ megye te­rületén Sátoraljaújhely és a szlovákiai Kisújhely között támadt nézeteltérés. A valamikor egy­be tartozó település szlovákiai elöljárósága nem volt hajlandó az autóforgalom számára is akadálymentessé tenni a két településrészt összekötő útszakaszt. Arra hivatkoztak, hogy a két település között elégséges a vonatforga­lom, az úton pedig folyhat a gyalogos és kerékpárközlekedés. Ezzel az intézkedéssel a lakosság a határ egyik oldalán sem értett egyet. Éjszaka leszerelték a behajtást tiltó táblákat, de a szlovákiai települési hatóság újra felsze­reltette őket. Egy idő után az ügy elcsitulni lát­szik, és remélhetőleg nem sérül Schengen szel­leme sem. Az ott élők, reméljük, végül kikény­szerítik a nekik megfelelő közlekedési módot. Ennél sokkal nagyobb csalódást okozott vi­szont (mármint a magyaroknak) a szlovák mi­niszterelnök, Robert Fico, aki azt nyilatkozta a szlovák közszolgálati rádió egyik december 29-én elhangzott adásában, hogy a határok megmaradnak, s meg is kell azokat őrizni. Az újságírókat pedig arra szólította fel, hogy „ne keltsük azt a benyomást, hogy a schengeni rend­szer életbelépésével hirtelen eltűntek a határok, és a schengeni térség kiterjesztésével létrejött egy olyan összefüggő terület, ahol minden egybeve­gyül. ” Majd így folytatta: „A határok megma­radtak és a jövőben is megmaradnak. Schengen mindössze arról szól, hogy megszüntettük a ha­tárátlépések ellenőrzését. Nem a határok meg­szűnéséről, csupán a határátkelőknél folyt ellen­őrzések megszűnéséről van szó. ” Külön hangsú­lyozta, hogy a határ az állam szerves tartozé­ka, jelképe, amely körbeveszi azt a területet, amelyen belül a konkrét állam a saját állami szerveinek eszközeivel érvényesíti a hatalmát és a befolyását. R. Fico nyilatkozata félreérthetetlen válasz volt a határ mentén önfeledten ünneplő felvi­déki magyarok azon kissé fennkölt gondolatai­ra, amelyek a beszédekben gyakran elhangzot­tak és a határokon átnyúló nemzetegyesítésről szóltak. Nyilvánvalóan mindenki tudta és tud­ja, hogy a határok nem szűntek meg, csak átjár­hatóbbá váltak. Senki sem gondolt többre, min­denki az adódó lehetőségekben látott előrelé­pést. A szlovákok mégis mintha megijedtek vol­na a magyarok örömétől és működésbe lépett náluk az idén éppen 90 éves reflex, „jaj a ma­gyarok együtt ünnepelnek, veszélyben vannak a déli határaink”. Ezért kellett a szlovák minisz­terelnöknek nyersen és szigorúan kinyilatkoz­tatnia, hogy hiába örültök, mi vagyunk itt az urak, mi gyakoroljuk a hatalmat felettetek. A felvidéki magyaroknak tehát még ez a kis, mond­hatni virtuális dolgok feletti öröme sem lehe­tett zavartalan Schengen kapcsán. Mindezek ellenére azért abban bízhatunk, hogy a most ki­bővült schengeni rendszernek előbb vagy utóbb beérik a gyümölcse, és a határok egyre inkább elveszítik jelentőségüket Európának e hosszú ideig szerencsétlenül járt térségében is. Varga Sándor AMERIKAI POLITIKUS A VAJDASÁGRÓL (MNO 2008. január 8.) A magyar kormány feladata, hogy képviselje a Délvidéken élő magyarok érdekeit - jelentette ki a Lánchíd Rádióban Richard Holbrooke, Hillary Clinton demokrata párti szenátor külpoli­tikai főtanácsadója. Az Egyesült Államok volt államtitkár-helyettese emlékeztetett arra, hogy Szerbia az uniós csatlakozási tár­gyalásokon arra vállalt kötelezettséget, hogy a kisebbségek nyelvi, kulturális jogait tisz­teletben tartja. Ez azt jelenti, hogy ha szer­­beket költöztetnek magyar területekre, az ott élő kisebbség érdekeit a mindenkori kor­mánynak kell képviselnie. Ha a magyar kormány nem figyel a délvi­déki magyarokra, akkor senki sem fog. Holbrooke azt tanácsolja a magyar kor­mánynak, hogy álljanak ki a Szerbiában élő magyarok jogaiért. Ismét attól tartanak a dél­vidéki magyarok, hogy szerbeket költöztet­nek az üres házakba. Ha a szerbek csatla­kozni akarnak az Európai Unióhoz, amelyet hosszú távon meg kell tenniük a földrajzi elhelyezkedésükből adódóan, Budapest el­számoltathatja őket. Megismételte: ha Magyarország nem figyel oda erre a kérdésre a tárgyaláso­kon, akkor senki sem fog. Ezt kell ten­nie a magyar kormánynak, bármely párt is van hatalmon. Hozzátette, hogy kétszázezer ember már nagyon nagy közösség, és ezek mind magyarok. Richard Holbrooke sajnálatosnak nevez­te a trianoni és a második világháború utá­ni békeszerződések következményét, hogy jelentős magyar kisebbség rekedt az anya­országon kívül. Koszovóról szólva kijelen­tette: helytelen, hogy Oroszország beavat­kozik a terület függetlenedésébe, ez ugyan­is Szerbia és Koszovó belügye. Holbrooke úgy véli, hogy a dél-szerbiai tartomány a jövő hónapban kikiáltja függetlenségét, a legfontosabb, hogy a régió függetlenné vá­lása békésen valósuljon meg. Az ENSZ korábbi nagykövete a közteleví­zióban arról beszélt, hogy Magyarország nyilvánosan azt jelezte, hogy szintén ebbe az irányba kíván elmozdulni, tehát Magyaror­szág is elismerné Koszovót. Ez nagyon fontos, mert Magyarország az egyik olyan or­szág, amely a legközelebb fekszik ehhez a területhez, és magyarok nagy számban élnek az észak-szerbiai Vajdaság tartományban. Megjegyezte, hogy Szerbiában több ma­gyar él, mint ahány szerb Koszovóban. Holbrooke szerint (Koszovó független­ségének kikiáltása után) a tartományban maradnak a már ott állomásozó NATO- erők, az Európai Uniónak pedig gazdasági támogatást, segélyt kell biztosítania a tar­tománynak, sőt schengeni határok — remények és csalódások BÉCSI NAPLÓ KÜLPOLITIKAI STRATÉGIÁKRÓL A Bécsi Napló a 2007. november-decemberi száma közölte a magyar külügyminisztérium “külkapcsolati stratégiája” egyes részeit, ame­lyet a múlt év október 31-én fogadott el a kor­mány. A kiemelt részek a “Magyar nemzet, magyar identitás” és a “Sikeres magyarság az együttműködő térségben” címmel elsősorban a hazai és más országokban élő magyarok kap­csolatával foglalkoznak. A stratégiai főirányokat gondosan, szakér­telemmel kidolgozott szöveggel mutatja be a do­kumentum. Olyan kerek egésszé kanyarítva, amely már-már azt a benyomást kelti az olvasó­ban, hogy igazából belpolitikai célra készített PR-kampány célokra készült. Ki is tudna ki­vetni valót találni olyan nyilvánvaló megállapí­tásokban, mint: “A magyar nemzet hármas föld­rajzi-politikai tagoltságban él: a magyar állam­­polgári közösségben, a szomszédos országokban honos kisebbségi magyar közösségekben, vala­mint diaszpórában”? Persze ebben a rövid bekezdésben is azonnal nyilvánvalóvá válik az, ami viszont nincs, vagy csak érintőlegesen van benne a stratégiai dolgo­zatban. ”Diaszpórá”-n a világban szétszóródott magyarokat értik, a későbbiekben azonban ke­vés szó esik róluk. A dokumentum ellenben egy­általán nem foglalkozik a Kárpát-medencében nem “magyar közösségben”, hanem ottani szór­ványban élőkről. A legújabb felmérések szerint a Romániában élő magyarság fele már szórványt képez! Itt lóg ki a PR-lóláb, hiszen ez a két cso­port az, amelyiknek nincs “lobbija”, nincs hatá­sos szervezete, befolyása, politikai súlya. Vegyünk szemügyre néhány kérdést. Minde­nekelőtt a “sikeres magyarság” álomképét. Való igaz, hogy a rendszerváltozás után mindannyi­an, otthoniak és külországokban élők, lelkesen hittünk szülőhazánk “sikerességében”. Mára azonban az álomkép szétfoszlott. Felesleges részletezni a jelenségeket, az okokat; mindenki előtt nyilvánvaló, hogy “éllovasokból sereghaj­tókká” váltunk. Az ország külpolitikai befolyá­sa, tekintélye egyre csökken. Schengen ide, Schengen oda, amíg az osztrák bevásárlóköz­pontokban “Magyar, ne lopj” tábla fogadja az APEH elől ott bevásárló turistát, amíg a szlo­vák soviniszta őrjöngés ellen a magyar külpoli­tika hatástalan, amíg a magyar politika legfőbb eredménye Erdélyben a széthúzás támogatása, nem nagyon dicsekedhetünk “sikerekkel”. Számomra érthetetlen, hogy a magyar külpo­litikai stratégia miért képtelen észrevenni a szom­szédos országok magyar szórványaiban élők sú­lyos problémáit. A mi kis Connecticut-i egyesü­letünk például minden évben megrendezett gála­estjének gyűjtése száz ösztöndíjat folyósít olyan szórványban élő diákok számára, akik ezáltal a Partium és Kárpátalja falvaiból Nagyvárad és Beregszász gimnáziumaiban tanulhatnak, ill. ot­tani internátusokban lakhatnak. Nagyságrendben mérhető ehhez az anyaország támogatása? Ott­hon nem látni olyan “stratégiát”, amely a szom­szédos országokban élő szórványok megtartását venné célba. A dolgozat említést tesz a “magyar állam területén élő kettős identitású kisebbségi közösségekről” - de mi van a szomszédos orszá­gokban élő magyarok “kettős identitásával”? A “nyugatnak” nevezett világ magyar diasz­pórájáról szólva el kell ismerni, hogy az ezzel kapcsolatos mulasztások és hibák nem mind a magyar intézményeket, és a kormányt terhelik. Mindannyiunk felelőssége és mulasztása okoz­ta azt, hogy a Magyarok Világszövetsége ebek harmincadjára került. Mégis: az ország vezetői és értelmisége is részes abban, hogy a magyar köztudat általában nem a magyar nemzet része­ként tartja számon a világban szétszóródott magyar “diaszpórát”, és az abból kiváltakról egyénekként mondott le, így nem is lehet cso­dálkozni azon, ha a külügyminisztérium straté­giájában csupán rövid említést, nem pedig ér­demi támogatást érdemelnek. Pedig ez a nyu­gati országokban élő, ott ismeretséget, tekintélyt és gyakran befolyást szerzett csoport a magyar­ság önként vállalt külképviselőjeként erősíthet­né az országot. Örvendetes kivételként jegyzem meg, hogy az utóbbi időben a Duna TV és a Debreceni TV amerikai körútjaik eredményeként jelentős műsorokat készített az USA egyes magyar szer­vezeteiről és személyiségeiről. A stratégia hiányossága csak jelensége an­nak, ami ezen a téren a kormány részéről törté­nik. Megszűntek azok a fórumok, alkalmak, amelyeken keresztül a “nyugatiak” megoszthat­nák gondjaikat, segítséget kaphatnának, ugyan­akkor segítséget nyújthatnának az otthoniaknak ők is. Nincs MÁÉRT, támogatás nélküli a Nyu­gati Magyar Tanács, megszűnt a Teleki László Intézet, és még sorolhatnánk. Az amerikai ma­gyar intézmények, egyházak sorvadását tétlenül szemléli a magyar külpolitikai vezetés. Nyilván úgy vélik, hogy nincsen szükség valami világot összefogó hatásos társadalmi szervezetre, illet­ve az azt szolgáló intézményre. Hol van ma egy Eötvös Lóránd, Klebersberg Kunó, Perényi Zsigmond formátumú államférfi? Itt szinte naponta halnak meg olyan “öreg­­amerikások”, akiknek megmaradt vagyona örö­kös hiányában az államra száll. A magyar kül­ügyi szervek nem törődnek ezzel. Nem az ő “asz­taluk”. De másé sem. Amikor még közöm volt az MVSZ-hez, programot dolgoztam ki az itte­ni magyar értékek megmentésére. A kulturális terület illetékes minisztériuma elfogadta, de nem történt semmi. Azóta még említést sem kap ez a kérdés. Akik értik, hogy miről van itt szó, tudják, hogy magyarországi támogatás nélkül a nyugati magyarság előbb-utóbb megszűnik. Unokáink majd megjelölik a népszámlálási kérdőíveken, hogy “magyar származásúnak tudom magam, bár már nem beszélem azt az idegen nyelvet”. Nesze neked “külkapcsolati stratégia”. Papp László 3

Next