Bécsi Napló, 2011 (32. évfolyam, 1-6. szám)
2011-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XXXII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2011. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ARA: 2,-Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M R b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN VESZÉLYBEN A MAGYAR Gyakran panaszkodunk, hogy nem ismer bennünket a világ, nem írnak rólunk. Ha december végén, január elején valaki egy keresőprogramba beütötte a „Hungary” vagy „Ungarn” szót, akkor azt tapasztalta, hogy a világsajtó tele van a Magyarországról szóló hírekkel. 1956-tal és 1989-cel ellentétben most azonban nem a csodálat és az elismerés, hanem az aggodalomba csomagolt bírálat volt a jellemző. Rangos orgánumok és rangos személyiségek verték félre a harangokat, hogy „valami bűzlik Magyarországon,” az Orbán-kormány túlhatalmat, diktatúrát épít, az új médiatörvény megszünteti a sajtószabadságot. A hazai sajtó és az Internet is tele van a médiatörvényt, a kormányfőt, sőt magát az országot elítélő külföldi kommentárokkal. Egyesek ezeket kárörömmel idézik, mások fölháborodnak. Úgy vélem, hogy a magyar emberek nagy többsége csak kapkodja a fejét a hírözönben, nem tudja, hová tegye a bírálatokat. Tényleg nagy baj van, megyünk vissza új diktatúrába, Orbán Viktor Putyin és Lukasenko követőjévé vált? Vagy az anyagi érdekeiben sértett nemzetközi tőke és a vereséget szenvedett magyarországi politikai erők összefogtak a nagy többséggel megválasztott magyar kormány lejáratására, szép tervei meghiúsítására? A magyarországi hírközlés teljesen a Fidesz ellenőrzése alá került, a nem tetsző véleményeket magas összegű bírságokkal ellehetetlenítik? Avagy a törvény a felelőtlen, szenzációhajhász, gyűlöletet és erőszakot népszerűsítő, alacsony színvonalú, pornográf írások és műsorok olyan korlátozása, amelyhez hasonló törvények és rendelkezések érvényesek az Egyesült Államokban és a legtöbb nyugat-európai országban, tulajdonképpen azokból ollózták össze? Úgy vélem, hogy a vitatott törvénynek semmi köze a politikai cenzúrához. Nem tudom elképzelni, hogy Magyarországon ma bárki akarná, merné korlátozni a politikai vélemények kimondásának a szabadságát, hogy a törvény alapján a Médiahatóság megbírságolná a Népszabadság, a Népszava vagy a különféle internetes fórumoknak a kormányt mégoly élesen kritizáló írásait. Ha ezek érveiket trágárságokkal, egyes személyek emberi méltóságát megsértő szavakkal adják elő, akkor a magam részéről helyénvalónak tartom a bírságolást, amit a független bíróság dolga lesz igazolni vagy elvetni. Gyakran nemcsak a szélsőjobboldal internetes orgánumaiban („kurucinfo” és társai), de a jelenlegi kormányhoz közel állónak tekintett lapokban és TV-csatornákon is elhangzanak hajmeresztő, tudománytalan, politikai szövetségeseinket támadó, hamis színben föltüntető szövegek. Nyilvánvalóan ezeket sem bírságolni kell, hanem vitatni, cáfolni. Jó lesz, ha a törvény alapján az adott orgánum erre köteles lehetőséget adni, még jobb, ha ez törvény nélkül is természetes.) Sokan hisszük, hogy valamit tenni kell a médiában tomboló felelőtlenség, ízlésrombolás és szellemi kútmérgezés ellen. Évek óta folyt nálunk a vita, hogy szükség van-e külön törvényre a „gyűlöletbeszéd,” a Holokauszt vagy a kommunizmus bűneinek tagadása ellen. Egyes nézetek hirdetőinek szerintem inkább az elmegyógyintézetben, semmint a börtönben a helye, de a sajtószabadságot ne tévesszük össze semmilyen szabadossággal. Szóval bőven van miről vitatkozni e törvény vagy más, friss törvények kapcsán. Lehet, sőt valószínű, hogy lehetett volna kevesebb vitát kiváltó törvényt hozni, jobban törekedve a pártatlanságra és az egyértelmű fogalmazásokra, de az 1996-os, erre nagyon ügyelő, bonyolult és igen drága törvény csődje figyelmeztető. A személyünkkel vagy országunkkal kapcsolatos negatív véleményekre általában akkor is haragszunk, ha belül tudjuk, hogy azok megalapozottak, megérdemeltek. Ha pedig a bírálat akár csak részben alaptalan vagy túlzó, akkor éktelen a haragunk, szidjuk a rágalmazót, keressük, ki és hogyan szolgáltathat elégtételt. Szerintem azonban egyrészt nem indokolt félreverni a harangot, temetni a sajtószabadságot, másrészt ostobaság világméretű összeesküvést vizionálni, pusztán haraggal fogadni a bírálatot, mert abból jó biztosan nem származik. Mit is mondott a külföldről érkező bírálatokról egy 1943-as vitában Illyés Gyula? A legfontosabb „szembenézni a kedvezőtlen véleménnyel, vagyis nyugodt férfiassággal megvizsgálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitűnő leckealkalmak, elsősorban hibáink levetésére? Csak ezután - az esetleges hibák elismerése és leküzdése után - foghatunk abba, amit ma legtöbben az első tennivalónak mondanának: az ellenséges propagandát ellenpropagandával legyőzni. Természetesen nem ellenségeink ócsárlásával. [...] Nem hanggal kell felkerülnünk, hanem valódi - s immár megszaporodott - értékeink felmutatásával.” (Hírünk a világban, Magyar Csillag, 1943. október) Az Orbán-kormányhoz számos fontos és bíztató kezdeményezés fűződik, de sajnos „a jó hír nem hír,” ezekről a világ nem igen értesült. A gazdaság rendbehozatalára tett újszerű, de ígéretes lépéseket már támadták az ellenérdekelt hazai és külföldi cégek, december végétől pedig mindent elhomályosított a világsajtó össztüze. Sokan úgy érzik, hogy itt már nem egyes törvényekről folyik a vita, hanem a nemzeti becsületet kell megvédeni. A viták hevességét csökkenthette volna a nagyobb körültekintés, főként pedig a jobb kommunikáció, és bizonyosan lehetséges, talán szükséges is változtatni a törvény némely részén, pl. a felügyelő hatóság összetételén - amit egyébként az ellenzék kivonulása tett egyszínűvé. „Tetszetős az öltöny, de a mellény rosszul lett begombolva”, kezdené Deák Ferenc, ha meghívnánk egy konzíliumra. Orbán miniszterelnök az uniós elnökség átvételekor tartott nemzetközi sajtóértekezletén nem zárkózott el a módosításoktól. Az első világháború előtti tíz évben Magyarország elveszítette az 1848/49-es békés forradalmával és dicsőséges szabadságharcával, majd okos kiegyezésével az egész civilizált világban hosszú évtizedekre kivívott jó hírét, tekintélyét. Száz évvel ezelőtt a bírálatok fő oka a nemzeti kisebbségeinkkel szembeni politikánk volt, de ennek háttere az antant és a Hármasszövetség, más megközelítésben a szlávok és a germánok kiéleződő viszonya volt. A velünk szemben fölhozott vádaknak sajnos volt alapja, de a bírálat olyan túlzásokkal volt vegyítve, mint hogy a világon sehol sincs olyan elnyomás, mint Magyarországon. A magyar közvélemény felhördült, és még a jószándékú bírálatokra is sértegetésekkel válaszolt, ezzel pedig végképp elidegenítve, sőt félelmetes ellenféllé téve olyan személyeket, akik később meghatározó szerephez jutottak az 1919-es békekonferencián, vagy írásaik a mai napig alapvető forrásnak számítanak a magyar kérdések iránt érdeklődők számára. Elveszett presztízsünk kifejezetten hozzájárult a Trianonban reánk rótt igazságtalan határokhoz, a magyarság egyharmadának elcsatolásához. Kívánatos, hogy mind a hazai bírálók, mind a védelmezők higgadjanak le. Magyarországon nem lesz tekintélyuralmi rendszer, méltatlan Fehéroroszországot vagy Venezuelát emlegetni. A legfontosabbnak azt tartom, hogy tegyük álláspontunkat világossá: mi a vitatott törvény célja, és mi áll tőlünk távol? Ne csináljunk az ügyből presztízskérdést, legyünk készek a korrekcióra, ha az indokolt. A bírálatokra a legjobb válasz, ha jól működik az ország, ha a gyakorlat, a médiatörvény végrehajtása eloszlatja az aggodalmakat, ha a valóság rácáfol a vádakra. Jeszenszky Géza Budapest a Széchenyi Lánchíddal és az Országházzal Sógorok és félelmek A magyar-osztrák viszony margójára: Nincs út visszafelé Éveken át két téma uralta a nemhivatalos, de annál inkább gyakorlati magyar-osztrák viszonyt: túl sok magyar jár-e Ausztriába dolgozni? És: Túl sok osztrák jár-e Magyarországra bevásárolni? Amit egykor a politikai-társadalmi rendszerek közötti példamutatásként ünnepeltek, szerencsére mindennapossá vált. Mindennél jobban illusztrálja ezt, hogy ma már fordítva is fel lehet tenni a két kérdést. De persze nem a magyarok bécsi bevásárlási orgiái vagy a kelet-ausztriai síliftek uralása tipikus a mai kétoldalú kapcsolatokra. Ha nem lennének olyan jók és krízisállóak, nem mertem volna leírni azt, ami most következik. Az első zavar akkor keletkezett, amikor - jóval a magyar rendszerváltás előtt - osztrákok ellepték a határmenti városokat és községeket, mindent felvásárolva, amit csak kapni lehetett. Sokszor szégyelltem magam osztrák állampolgárként, hogy a győrieknek, soproniaknak, szombathelyieknek nem maradt áru a szombati osztrák „invázió” után. Régen volt, a fiatalabbak már nem is értik, miért gondolkodom el, ha Sopronban százszámra találkozom „fogturistával”. Pedig az tényleg más. Magyar fogorvos gazdagodik meg, a város is nyer, és az osztrákoknak is javul az egészségük. Az osztrák vállalatok magyarországi felvásárlásai már egy kicsit jobban emlékeztettek a tőke neokolonializmusára. Nem térünk ki túl hosszan a rendszerváltás utáni dolgokra, elég ha emlékszünk, hogyan tűntek el a legjobb magyar gyümölcslevek - csak azért, mert osztrák vállalatok az importált narancs levét akarták eladni. Most az Orbán-kormány visszacsapott: az úgynevezett válságadó főleg olyan országok vállalatait sújtja, amelyek vezető szerepet vállaltak a privatizáció utáni tőkebefektetésekben. Köztük Ausztria az előkelő második-harmadik helyen áll. Miután Reinhold Mitterlehner osztrák gazdasági miniszter is osztotta a külföldi bírálatokat - fél európai uniós jogba ütközőnek tartja az adókat, melyek négy szegmens vállalatát sújtják: pénzügy, kiskereskedelem, energia és távközlés. 13 nemzetközi konszern emiatt az Európai Bizottsághoz fordult, köztük három osztrák - Baumax, OMV és a Spar. Az élelmiszerlánc meg is magyarázta, miért: az osztrák kereskedelmi kamara számításai szerint a Spar évente 25 millió euró kiskereskedelmi adót fizet. A magyar versenytársak - mint például a CBA vagy a Coop - franchise-rendszerben működnek, amely minden egységet külön gazdasági szervezetként kezel, így az adóhatár alatt maradnak. Január közepén 34 magyar olajat öntött a tűzre, nyílt levélben a panasztevő külföldi cégek bojkottjára szólítottak fel. Az aláírók támogatják az Orbán-kormány törekvését, „hogy az extraprofit haszonra szert tett magyar és külhoni nagyvállalkozások fizessenek különadót”. Tűrhetetlennek nevezik, hogy „a multinacionális cégek egy része mindent megtesz azért, hogy kivonja magát a közteherviselés alól”. Folytatás a 3. oldalon /I Dunánál József Attilával kezdhetnénk, aki a rakodópart alsó kövén ülve nézte, hogyan úszik el a dinnyehéj. Aztán felsorakoztatott szépen sorjában mindent, ami eszébe jutott a Dunával kapcsolatosan. Elmélkedése, tűnődése végül is munkára sarkallta, látva, mennyi elintézetlen, rendezetlen dolog úszik a Dunában. József Attila múltat, jelent és jövendőt látott benne, sőt, egyenesen vele azonosította mind a három időkategóriát. Ebben a távlatos megjelölésben nem árt utalni IV Béla egyik segélykérő levelére, melyben a sors folyójának nevezi a Dunát. Dunamenti népek - dunamenti hazák Itt soha nem állapodik meg semmi, hiszen minden folyásban van, a Duna pedig hozza és viszi az éltető és romboló befolyásokat. Minden csak átmeneti, a vereségek éppen úgy mint a győzelmek, nyereségek. Sziszüphosz a Dunánál, bár a helyszínre vonatkoztatva nem is annyira a hegyre fel kell görgetni a sziklát, hanem állandóan a folyással, áramlással, sodrással kell megküzdeni. A görög mitológiánál kíméletlenebb rendeltetés, hiszen abban a hegycsúcsra feljutva marad lélegzetnyi idő, még az újabb görgetés előtt mintegy lazításként - ismét le kell jutni a völgybe, ellenben a Dunánál, a Dunában állandó ellenállás, megkapaszkodás mellett alig képzelhető el szünet, pihenő, mert különben menthetetlenül következik a lecsúszás. A fennmaradás parancsa térségünkben a helytállás. Az elkerülhetetlen kifáradás pedig csakis lecsúszással jár-s ebben van hasonlóság a görög mitológia hősével. Lazíthatunk, de tudnunk kell, sokkal megerőltetőbb ismét visszaküzdeni magunkat korábbi helyünkre, mint ott megkapaszkodva tartani magunkat. Ez a sorsunk Most, 2011-re felkészülve újra nekilendülve túlbuzgalommal alkot törvényeket az új magyar kormány, amik a siker reménye mellett Prométheusz kínját idézik elő, mert a visszavonás ragadozói májunkat tépik, agyunkat ostorozzák, megkeserítik érzéseinket. Fárasztó állapotok: fékezően hatnak a cselekvésben, rontják a lelkesedést. Alig lendültünk neki, ellenzők buzgólkodnak rontásunkon, és kegyetlenül egyedül, elhagyatva érezzük magunkat. Mert minket senki sem ért meg, Ady szavaival, nekünk senki sem örül. Itt, a Dunánál, ahol még Ázsiát is fejünkre szokás olvasni. Pedig még leszármazottaikban is hol vannak azok, akik hazát keresve kerekedtek fel s lelték meg a Duna középső szakaszát? Haj, de kevertek lettünk, vagyunk génjeinkben, több mint ezer év alatt sem rendeződtek gondolataink, érzelmeink. Mert huzatos is ez a táj, vízzel és széllel küszködve alig tudnak leülepedni és megállapodni a legkülönbözőbb áramlatok; összekötő kapocsnak egyedül múltunk kínálkozik, ezért is kapaszkodunk annyira beléje. És mégis Az állandó áramlásban, keveredésben népek ötvözeteként állhatunk a világ elé, hiszen sohasem zártunk ki senkit, mindenkit befogadtunk, igaz, nem egyszer beolvasztóan magunkhoz öleltük a velünk együtt élőket, akik mégsem akartak egyívásúak lenni velünk. Konglomerátum vagyunk, az ötvöződés ellenére félig kész állapotban. Ezt ösztönösen is tudjuk, ezért is tudunk talán nem kellőképpen körültekintően Folytatás a 2. oldalon