Bécsi Napló, 2011 (32. évfolyam, 1-6. szám)

2011-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XXXII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2011. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ARA: 2,-Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M R b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN VESZÉLYBEN A MAGYAR Gyakran panaszkodunk, hogy nem ismer ben­nünket a világ, nem írnak rólunk. Ha december végén, január elején valaki egy keresőprogram­ba beütötte a „Hungary” vagy „Ungarn” szót, ak­kor azt tapasztalta, hogy a világsajtó tele van a Magyarországról szóló hírekkel. 1956-tal és 1989-cel ellentétben most azonban nem a csodá­lat és az elismerés, hanem az aggodalomba cso­magolt bírálat volt a jellemző. Rangos orgánu­mok és rangos személyiségek verték félre a ha­rangokat, hogy „valami bűzlik Magyarországon,” az Orbán-kormány túlhatalmat, diktatúrát épít, az új médiatörvény megszünteti a sajtószabadsá­got. A hazai sajtó és az Internet is tele van a média­­törvényt, a kormányfőt, sőt magát az országot el­ítélő külföldi kommentárokkal. Egyesek ezeket kárörömmel idézik, mások fölháborodnak. Úgy vélem, hogy a magyar emberek nagy több­sége csak kapkodja a fejét a hírözönben, nem tud­ja, hová tegye a bírálatokat. Tényleg nagy baj van, megyünk vissza új diktatúrába, Orbán Viktor Putyin és Lukasenko követőjévé vált? Vagy az anyagi érdekeiben sértett nemzetközi tőke és a vereséget szenvedett magyarországi politikai erők összefogtak a nagy többséggel megválasz­tott magyar kormány lejáratására, szép tervei meghiúsítására? A magyarországi hírközlés telje­sen a Fidesz ellenőrzése alá került, a nem tetsző véleményeket magas összegű bírságokkal ellehe­tetlenítik? Avagy a törvény a felelőtlen, szenzá­­cióhajhász, gyűlöletet és erőszakot népszerűsítő, alacsony színvonalú, pornográf írások és műso­rok olyan korlátozása, amelyhez hasonló törvé­nyek és rendelkezések érvényesek az Egyesült Ál­lamokban és a legtöbb nyugat-európai országban, tulajdonképpen azokból ollózták össze? Úgy vélem, hogy a vitatott törvénynek semmi köze a politikai cenzúrához. Nem tudom elkép­zelni, hogy Magyarországon ma bárki akarná, merné korlátozni a politikai vélemények kimon­dásának a szabadságát, hogy a törvény alapján a Médiahatóság megbírságolná a Népszabadság, a Népszava vagy a különféle internetes fórumok­nak a kormányt mégoly élesen kritizáló írásait. Ha ezek érveiket trágárságokkal, egyes szemé­lyek emberi méltóságát megsértő szavakkal ad­ják elő, akkor a magam részéről helyénvalónak tartom a bírságolást, amit a független bíróság dolga lesz igazolni vagy elvetni. Gyakran nem­csak a szélsőjobboldal internetes orgánumaiban („kurucinfo” és társai), de a jelenlegi kormány­hoz közel állónak tekintett lapokban és TV-csa­­tornákon is elhangzanak hajmeresztő, tudo­mánytalan, politikai szövetségeseinket támadó, hamis színben föltüntető szövegek. Nyilvánvaló­an ezeket sem bírságolni kell, hanem vitatni, cá­folni. Jó lesz, ha a törvény alapján az adott orgá­num erre köteles lehetőséget adni, még jobb, ha ez törvény nélkül is természetes.) Sokan hisszük, hogy valamit tenni kell a médiában tomboló fe­lelőtlenség, ízlésrombolás és szellemi kútmérge­­zés ellen. Évek óta folyt nálunk a vita, hogy szük­ség van-e külön törvényre a „gyűlöletbeszéd,” a Holokauszt vagy a kommunizmus bűneinek ta­gadása ellen. Egyes nézetek hirdetőinek szerin­tem inkább az elmegyógyintézetben, semmint a börtönben a helye, de a sajtószabadságot ne té­vesszük össze semmilyen szabadossággal. Szóval bőven van miről vitatkozni e törvény vagy más, friss törvények kapcsán. Lehet, sőt valószínű, hogy lehetett volna kevesebb vitát kiváltó tör­vényt hozni, jobban törekedve a pártatlanságra és az egyértelmű fogalmazásokra, de az 1996-os, erre nagyon ügyelő, bonyolult és igen drága tör­vény csődje figyelmeztető. A személyünkkel vagy országunkkal kapcsola­tos negatív véleményekre általában akkor is ha­ragszunk, ha belül tudjuk, hogy azok megalapo­zottak, megérdemeltek. Ha pedig a bírálat akár csak részben alaptalan vagy túlzó, akkor éktelen a haragunk, szidjuk a rágalmazót, keressük, ki és hogyan szolgáltathat elégtételt. Szerintem azon­ban egyrészt nem indokolt félreverni a harangot, temetni a sajtószabadságot, másrészt ostobaság világméretű összeesküvést vizionálni, pusztán haraggal fogadni a bírálatot, mert abból jó bizto­san nem származik. Mit is mondott a külföldről érkező bírálatok­ról egy 1943-as vitában Illyés Gyula? A legfonto­sabb „szembenézni a kedvezőtlen véleménnyel, vagyis nyugodt férfiassággal megvizsgálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitűnő leckealkalmak­­, elsősorban hibáink levetésére? Csak ezután - az esetleges hibák elismerése és leküzdése után - foghatunk abba, amit ma legtöbben az első ten­nivalónak mondanának: az ellenséges propagan­dát ellenpropagandával legyőzni. Természetesen nem ellenségeink ócsárlásával. [...] Nem hanggal kell felkerülnünk, hanem valódi - s immár meg­szaporodott - értékeink felmutatásával.” (Hírünk a világban, Magyar Csillag, 1943. október) Az Orbán-kormányhoz számos fontos és bízta­tó kezdeményezés fűződik, de sajnos „a jó hír nem hír,” ezekről a világ nem igen értesült. A gaz­daság rendbehozatalára tett újszerű, de ígéretes lépéseket már támadták az ellenérdekelt hazai és külföldi cégek, december végétől pedig mindent elhomályosított a világsajtó össztüze. Sokan úgy érzik, hogy itt már nem egyes törvényekről fo­lyik a vita, hanem a nemzeti becsületet kell meg­védeni. A viták hevességét csökkenthette volna a nagyobb körültekintés, főként pedig a jobb kommunikáció, és bizonyosan lehetséges, talán szükséges is változtatni a törvény némely részén, pl. a felügyelő hatóság összetételén - amit egyéb­ként az ellenzék kivonulása tett egyszínűvé. „Tet­szetős az öltöny, de a mellény rosszul lett begom­bolva”, kezdené Deák Ferenc, ha meghívnánk egy konzíliumra. Orbán miniszterelnök az uniós el­nökség átvételekor tartott nemzetközi sajtóérte­kezletén nem zárkózott el a módosításoktól. Az első világháború előtti tíz évben Magyaror­szág elveszítette az 1848/49-es békés forradalmá­val és dicsőséges szabadságharcával, majd okos kiegyezésével az egész civilizált világban hosszú évtizedekre kivívott jó hírét, tekintélyét. Száz év­vel ezelőtt a bírálatok fő oka a nemzeti kisebbsé­geinkkel szembeni politikánk volt, de ennek hát­tere az antant és a Hármasszövetség, más meg­közelítésben a szlávok és a germánok kiéleződő viszonya volt. A velünk szemben fölhozott vádak­nak sajnos volt alapja, de a bírálat olyan túlzá­sokkal volt vegyítve, mint hogy a világon sehol sincs olyan elnyomás, mint Magyarországon. A magyar közvélemény felhördült, és még a jószándékú bírálatokra is sértegetésekkel vála­szolt, ezzel pedig végképp elidegenítve, sőt félel­metes ellenféllé téve olyan személyeket, akik ké­sőbb meghatározó szerephez jutottak az 1919-es békekonferencián, vagy írásaik a mai napig alap­vető forrásnak számítanak a magyar kérdések iránt érdeklődők számára. Elveszett presztízsünk kifejezetten hozzájárult a Trianonban reánk rótt igazságtalan határokhoz, a magyarság egy­har­madának elcsatolásához. Kívánatos, hogy mind a hazai bírálók, mind a védelmezők higgadjanak le. Magyarországon nem lesz tekintélyuralmi rendszer, méltatlan Fehéroroszországot vagy Venezuelát emlegetni. A legfontosabbnak azt tartom, hogy tegyük állás­pontunkat világossá: mi a vitatott törvény célja, és mi áll tőlünk távol? Ne csináljunk az ügyből presztízskérdést, legyünk készek a korrekcióra, ha az indokolt. A bírálatokra a legjobb válasz, ha jól működik az ország, ha a gyakorlat, a média­­törvény végrehajtása eloszlatja az aggodalmakat, ha a valóság rácáfol a vádakra. Jeszenszky Géza Budapest a Széchenyi Lánchíddal és az Országházzal Sógorok és félelmek A magyar-osztrák viszony margójára: Nincs út visszafelé Éveken át két téma uralta a nemhivatalos, de annál inkább gyakorlati magyar-osztrák vi­szonyt: túl sok magyar jár-e Ausztriába dolgoz­ni? És: Túl sok osztrák jár-e Magyarországra bevásárolni? Amit egykor a politikai-társadal­mi rendszerek közötti példamutatásként ünne­peltek, szerencsére mindennapossá vált. Min­dennél jobban illusztrálja ezt, hogy ma már for­dítva is fel lehet tenni a két kérdést. De persze nem a magyarok bécsi bevásárlási orgiái vagy a kelet-ausztriai síliftek uralása tipi­kus a mai kétoldalú kapcsolatokra. Ha nem len­nének olyan jók és krízisállóak, nem mertem volna leírni azt, ami most következik. Az első zavar akkor keletkezett, amikor - jó­val a magyar rendszerváltás előtt - osztrákok ellepték a határmenti városokat és községeket, mindent felvásárolva, amit csak kapni lehetett. Sokszor szégyelltem magam osztrák állampol­gárként, hogy a győrieknek, soproniaknak, szombathelyieknek nem maradt áru a szombati osztrák „invázió” után. Régen volt, a fiatalabbak már nem is értik, miért gondolkodom el, ha Sopronban száz­számra találkozom „fogturistával”. Pedig az tényleg más. Magyar fogorvos gazdagodik meg, a város is nyer, és az osztrákoknak is javul az egészségük. Az osztrák vállalatok magyarországi felvásár­lásai már egy kicsit jobban emlékeztettek a tőke neokolonializmusára. Nem térünk ki túl hosszan a rendszerváltás utáni dolgokra, elég ha emlék­szünk, hogyan tűntek el a legjobb magyar gyü­mölcslevek - csak azért, mert osztrák vállala­tok az importált narancs levét akarták eladni. Most az Orbán-kormány visszacsapott: az úgynevezett válságadó főleg olyan országok vál­lalatait sújtja, amelyek vezető szerepet vállaltak a privatizáció utáni tőkebefektetésekben. Köz­tük Ausztria az előkelő második-harmadik he­lyen áll. Miután Reinhold Mitterlehner osztrák gazdasági miniszter is osztotta a külföldi bírála­tokat - fél európai uniós jogba ütközőnek tartja az adókat, melyek négy szegmens vállalatát sújt­ják: pénzügy, kiskereskedelem, energia és táv­közlés. 13 nemzetközi konszern emiatt az Eu­rópai Bizottsághoz fordult, köztük három oszt­rák - Baumax, OMV és a Spar. Az élelmiszer­­lánc meg is magyarázta, miért: az osztrák ke­reskedelmi kamara számításai szerint a Spar évente 25 millió euró kiskereskedelmi adót fi­zet. A magyar versenytársak - mint például a CBA vagy a Coop - franchise-rendszerben mű­ködnek, amely minden egységet külön gazda­sági szervezetként kezel, így az adóhatár alatt maradnak. Január közepén 34 magyar olajat öntött a tűz­re, nyílt levélben a panasztevő külföldi cégek bojkottjára szólítottak fel. Az aláírók támogat­ják az Orbán-kormány törekvését, „hogy az ext­raprofit haszonra szert tett magyar és külhoni nagyvállalkozások fizessenek különadót”. Tűr­hetetlennek nevezik, hogy „a multinacionális cégek egy része mindent megtesz azért, hogy kivonja magát a közteherviselés alól”. Folytatás a 3. oldalon /I Dunánál József Attilával kezdhetnénk, aki a rakodópart alsó kövén ülve nézte, hogyan úszik el a dinnye­héj. Aztán felsorakoztatott szépen sorjában min­dent, ami eszébe jutott a Dunával kapcsolatosan. Elmélkedése, tűnődése végül is munkára sarkall­ta, látva, mennyi elintézetlen, rendezetlen dolog úszik a Dunában. József Attila múltat, jelent és jövendőt látott benne, sőt, egyenesen vele azono­sította mind a három időkategóriát. Ebben a táv­latos megjelölésben nem árt utalni IV Béla egyik segélykérő levelére, melyben a sors folyójának ne­vezi a Dunát. Dunamenti népek - dunamenti hazák Itt soha nem állapodik meg semmi, hiszen min­den folyásban van, a Duna pedig hozza és viszi az éltető és romboló befolyásokat. Minden csak át­meneti, a vereségek éppen úgy mint a győzelmek, nyereségek. Sziszüphosz a Dunánál, bár a hely­színre vonatkoztatva nem is annyira a hegyre fel kell görgetni a sziklát, hanem állandóan a folyás­sal, áramlással, sodrással kell megküzdeni. A gö­rög mitológiánál kíméletlenebb rendeltetés, hiszen abban a hegycsúcsra feljutva marad lélegzetnyi idő, még az újabb görgetés előtt­­ mintegy lazításként - ismét le kell jutni a völgybe, ellenben a Duná­nál, a Dunában állandó ellenállás, megkapasz­kodás mellett alig képzelhető el szünet, pihenő, mert különben menthetetlenül következik a lecsú­szás. A fennmaradás parancsa térségünkben a helytállás. Az elkerülhetetlen kifáradás pedig csak­is lecsúszással jár-s ebben van hasonlóság a gö­rög mitológia hősével. Lazíthatunk, de tudnunk kell, sokkal megerőltetőbb ismét visszaküzdeni magunkat korábbi helyünkre, mint ott megkapasz­kodva tartani magunkat. Ez a sorsunk Most, 2011-re felkészülve újra nekilendülve túlbuzgalommal alkot törvényeket az új magyar kormány, amik a siker reménye mellett Promé­theusz kínját idéz­ik elő, mert a visszavonás raga­dozói májunkat tépik, agyunkat ostorozzák, meg­keserítik érzéseinket. Fárasztó állapotok: fékező­en hatnak a cselekvésben, rontják a lelkesedést. Alig lendültünk neki, ellenzők buzgólkodnak ron­tásunkon, és kegyetlenül egyedül, elhagyatva érez­zük magunkat. Mert minket senki sem ért meg, Ady szavaival, nekünk senki sem örül. Itt, a Dunánál, ahol még Ázsiát is fejünkre szokás olvasni. Pedig még le­­származottaikban is hol vannak azok, akik hazát keresve kerekedtek fel s lelték meg a Duna közép­ső szakaszát? Haj, de kevertek lettünk, vagyunk génjeinkben, több mint ezer év alatt sem rendeződtek gondola­taink, érzelmeink. Mert huzatos is ez a táj, vízzel és széllel küszködve alig tudnak leülepedni és meg­állapodni a legkülönbözőbb áramlatok; összekö­tő kapocsnak egyedül múltunk kínálkozik, ezért is kapaszkodunk annyira beléje. És mégis Az állandó áramlásban, keveredésben népek öt­vözeteként állhatunk a világ elé, hiszen sohasem zártunk ki senkit, mindenkit befogadtunk, igaz, nem egyszer beolvasztóan magunkhoz öleltük a velünk együtt élőket, akik mégsem akartak egy­­ívásúak lenni velünk. Konglomerátum vagyunk, az ötvöződés ellenére félig kész állapotban. Ezt ösztönösen is tudjuk, ezért is tudunk talán nem kellőképpen körültekintően Folytatás a 2. oldalon

Next