Béke és Szabadság, 1952 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1952-12-11 / 50. szám
KÖSZÖNTŐ KODÁLY ZOLTÁN HETVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁRA 1 9*te: dudálót Sándor Évszázadok szenvedése ráborult e kegyes népre, s harmatozhatot a rózsa: nem nyílt ajka nótaszóra. Hogyha nyílt is, ki hallotta, ki vigyáz fél a dalokra? Eltakarta ordas jelleg: énekelni elfelejtett. Hej pedig mi volt a dalban, miről szólt húszezer dallam?! Arról szólt, hogy szép az erdő, mely a Mátra ormán felnő, arról szólt, hogy szép a búza, szép a szélnek zengő húrja, szép a villámn hogyha csattan, mert a nép él, s halhatatlan. Te találtál rá e hangra, a szépre s legigazabbra: szegényasszony, szegényember jajta benned ébredett fel, s évszázadok szenvedése villant, mint ha fegyver éle. Miliók szóltak, ha szóltál, ha zúgott a Magyar Zsoltár Hetvenéves jó Tanárunk, ime most elébed állunk, jó hogy itt vagy, itt, közöttünk, szíves szóval felköszöntünk: Élj sokáig, ezer évig, élj, míg termésünk beérik, amíg búza lesz a magból, kenyér a búzaaranyból! Felserkent a kegyes nép már, gyárat épít, dalol, sétál, gyára tornyán csillag fénylik, énekel, új hazát épít, hogy az élet, mint az alma mézesedjék pirosodva, s hogy az ének rezge szárnya csapjon egek magasára. Hetvenéves, ifjú Mester élj sokáig új népeddel, s tanítsd népünk új dalokra, a legszebbre, a legjobbra, amint pallóst készít lángból, amint jó fegyvert kovácsol, hogy a tervet, hogy hazánkat többé gyilkolás, gyalázat tengerárja el ne mossa s illatozzék békénk csokra! Átjilent a hetnevénei Galyatető, SZOT-üdülő, I. emelet 108-as szoba. Amikor kora reggel lekopogtatok, Kodály Zoltán az Íróasztalnál ül. Előtte nagy ir kólapapiros, melyre jellegzetes, szép írásával apró hangjegyeket ró. El■roerüíien dolgozik. Munkája fölé hajló nemes ,arcélet, szellemtől sugárzó homlokát bevilágítja az erkélyablakból áradó téli fény. Galyatető második otthona. Meg magszakítja pesti munkáját, olykor két-három napra, olykor egy-két hétre. Az üdülők között alighanem az egyetlen ebben az épületben, aki nem üdülni, pihenni jön ide, hanem dolgozni. Galyatető, a munkára ösztönző nyugalmas csendnek és az üdülő vidám, életteljes nyüzsgésének furcsa keveréke. Kodály Zoltán jól érzi magát itt, szereti ezt a tájat, a környéket, a légkört, Galyatetőt.* Felmegy ütik a hegytetőre, a nagy kilátótorony közelébe A téli táj dermedt szépsége a népi balladák komor fenségét idézi. A párán át távoli hegyek kökjenek felénk. — Negyvenhat évvel ezelőtt jártam itt első ízben — mondja elgondolkozón Kodály Zoltán. — Este tizenegykor Budapesten vonatra ültem és hajnali háromkor érkeztem Pásztóra. A Mátra gerincén át gyalogszerrel tíz óra alatt jattottam el Gyöngyösre. Máskor meg a Galyatetőn haltam meg, a mairendőrüdülő helyén akkoriban menedékház véd. Innen mentem át a Kékesre. Lenézünk a völgybe. A hófödte borongós hegyek és kopár erdők tövében napsütés dereng a messzi falvak aprónak tetsző házain és tornyain. — Látja — mutatja, karját kinyújtva Kodály — emiti balra Szuha, amott jobbra Mindszent Szemben Nemti, távolabb Dorogháza és Kisterenye, ahonnan ugyancsak negyvenhat évvel ezelőtt indultam el népdalgyűjtő körutamra, az itt elénk táruló hegyekbe. Ez meg a Pásztó szomszédságában levő Tar és Apc volt a »Mátrai képek” szülőhelye. Azok a dallamok, amelyeket akkor gyűjtöttem, ma is elevenen élnek itt a falvakban, éneklik őket, a nép életének részei •Kodály szavai nyomán életrékel a táj, a »Mátrai képek« Kodály eszményien szép kóruskompozíciójának vidéke. Szinte halljuk a dalt »A Vidrócki híres nyája. Csörög, morog a Mátrába...« A »Mátrai képek« csodálatos foglálaiban őrzi meg az utókor számára a málnai hegyekben elszórtan élő népi dallamokat és messzi földekre viszi el őket. Kodálynak ezt a művét csaknem világszerte éneklik, nemcsak magyarul, hanem németül, angolul, sőt újabban franciául is. Kodály Zoltán néhány nap múlva tesz hetven évet. December 16-án született, a hónapnak azon a napján, amelyen Beethoven. Kodály születése napja nemcsak zenei életünknek, hanem az egész magyar népnek az ünnepe. Feléje árad az a felgyülemlett sok szeretet, amelyet élete során, hosszú évtizedeken keresztül r ontott oly gazdagon népének, úgy forrott eggyé népével, mint zenéje, amely a népi dallamok ihletében újjáteremtette a magyar nép dalait. Most, a születésnapi emlékezés órájában, megkérdezem Kodály Zoltánt, milyen úton jutott el a magyar kórusművészet megteremtéséhez, mi volt az elképzelése, amikor éppen ezt a műfajt helyezte alkotó munkájának középpontjába? Azt feleli: — A nép zenei művelése vokális zenével kezdődik. Az énekkari kompozíciónak szövege van, zenéje értek kapcsán válik hozzáférhetővé a zeneileg tanulatlanok számára is. És éppen, mert könnyen hozzáférhető és ezért közérthető is, a kórusok a legmagasabbrendű zenét is eljuttatják a tömegekhez. Az éneklés, a kórus kompozíciók előadása semmiféle költséggel nem jár, a »legolcsóbb« zene, még hangszer sem kell hozzá, mégis a leggyümölcsözőbb, a legtermékenyebb, mert a nagy tömegeket öntevékenységre bírja, passzív hallgatókból aktív zenélőket nevel. Az énekkari éneklés összefogja az embereket, a közösség érzését és szellemét plántálja beléjük. Amikor első énekkari műveimet komponáltam, dalárdáink nagyrészt rossz műveket énekeltek, éreztem, hogy ebbe bele kell avatkoznom. Meggyőződésem, hogy csakis a vokális zenén keresztül vezethetjük el a nagy tömegeket a hangszeres zenéhez. A minap három békéscsabai munkás keresett fel Budapesten, és emlékeztetest arra, hogy szülővárosuk textil munkásainak az énekkara már húsz évvel ezelőtt előadta a »Mátrai képek«-et, ami akkor valóban merész zenei vállalkozás volt. Amit azimént mondod, abban ».M\D',KK\. MADARKA. CSACSODO MADAUK \ . . « (Mátrai képek) Madáretetés a Galyatetőn KODÁLY ZOLTÁN beá lí@t az sertéstenyésztő.