Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-03-31 / 13. szám

ELBESZÉLÉS, ÍRTA: VAJDA ISTVÁN A fahidat, a szovjet utászok, mesterművét, a nevezetes "Manci "-t azon a forgatagos és tündöklő tavaszon még minden este hat órakor zárták. Az őrség felállt az ezer és ezer gyaloglótól porosra taposott pesti és budai torkolatban, a zsivajgó part elnéptelenedett, reggel ötig teremtett lélek sem telhetett át. A hadműveleti szabályok rendelte szigorú intézkedést minden pest-budai vándor gondosan számontartotta. Mert hat óra után, ha valaki történetesen a Nyugati pályaudvar környékéről akart a Császárfürdő tájékára jutni, a babakocsiba tornyozott ágyneművel, targoncára rakott bútorral, lisztes zsákkal, kosárbankotyogó kacsával vagy a házsártos nagynénivel, meg kellett kerülnie fél Budapestet. A pontonokkal megtámasztott Szabadságlad, amelynek stratégiai jelentősége alig volt, éjjel-nappal nyitva állt. A "Manclét, ahol a seregek keltek át Bécs és Berlin felé, sötétedéstől pirkadatig szigorúan őrizték. Én akkor húsz esztendős voltam, vízivárosi lakos és mint a költő mondja, Budáról Pestre jártam a boldogság után. Az Első vagy Legnagyobb (és természetesen halálos) Szerelem, Vera, a tizennyolc éves diáklány ugyanis a Margitszigettel átellenben lakott, nem messze a fahíd pesti feljárójától. Kit nem késztetett már merész vállalkozásra az első szerelem? Mit meg nem tett volna a csontja velejéig ható édes láz idején, amikor a kedves mosolyát látta fényleni egy egész városrész homlokán? Én hősiesen gyalogoltam. Mert a szerelem, mint ismeretes, a legrosszabb időérzékkel rendelkezik, a percet gyakran órának véli, az órát percnek. S én mindig lekéstem a hidat... Ilyenkor végig talpaltam a Dimaparton, átkeltem a Vámháznál s ha szerencsém volt, a Gellért téren fel tudtam kapaszkodni egy szénszállító szerelvényre, amelyről a Bem József utcai váltónál kellett leugranom. Sajnos, rendszerint a vonatot is elvétettem tehát erőltetett menetben folytattam a végtelennek tűnő utat a "Manci« budai hídfője felé. Hazaérkeztemkor anyám mindig némi rosszalással pillantott elfáradt vándor fiára s egy alkalommal csendesen megjegyezte: — Kereshetnél már egy jóravaló, budai lányt... Az édesanya szíve, tudjuk s tapasztaljuk, maga az eleven megértés. Ám az első szerelem ítéletében olykor mégis téved. És mily nehéz megmagyarázni mindazt, amiről néha azt hisszük, kimondhatatlan, hogy csak dadogni tudna róla az egész emberiség szókincse. Mondhattam-e volna anyámnak, hogy az én szerelmem a világtörténelembe nőtt,szépsége és hatalma semmi más szerelemével össze nem hasonlítható? Mert amíg Vera piciny szobájában ültem, szétszórt érettségi tételek, matematikai puskák között, alattunk seregek vonultak Berlin felé. A kitárt ablakon át hallottuk az utak örökös porától rekedt katonák énekét. Öblös, vagy legényesenhetyke szólókra rácsapott a jókedvű kórus, a hang távolodott, még egyszer visszaüzent s aztán érkezett a következő oszlop, a következő harsány énekes. Nótázó tüzérütegek, daloló teherautók sorai vonultak odalent, páncélosak görögtek a hídra, a győzelem, a régóta tart és áhított béke vonult ezüstös por és csapongó nótáik felhőjében az ablak alatt s mintha köszöntötte, biztatta, szerette volna a mi szerelmünket is. Hat óra előtt tíz perccel búcsúznom kellett. Az első szerelem sajátja, hogy sohasem képes befejezett ténynek tekinteni a válást, az utolsó szót, a végső csókot. S talán ezért van, hogy az ember valójában sohasem tud tökéletesen elszakadni az első szerelemtől, az emlék még hosszú, hosszú évek múltán is felfénylik néha s olyankor mintha egy másodpercre megállítaná a szorgalmas időt. A tavaszi alkony lassan elhunyó, aranyos sugarai hat óra előtt tíz perccel égtek a legszebben Vera pajkosan csillámló, zöldesbarna szemén. Tekintete szomorúan küldött és könyörögve hívott egyszerre. A szobában némán nőttek az árnyak. Szélsebesen robogtam le a lépcsőn és vágtattam a híd felé. Legtöbbször már hiába. Egy alkalommal pont záráskor érkeztem. A piesti feljáró jobboldali őrhelyén magasra nőtt, csupacsont öreg katona állt. Sószínű, szökés haja erősen őszült, lecsüngő, hatalmas bajusza sárgás rozsdaszíniben játszott. Alighanem paraszt lehetett, talán a Kaukázuson túlról, talán a doni vidékről. Állt és végtelen nyugalommal nézte a világot. Hatalmas, vénséges vén gyökerekre emlékeztető ujjai a földkerekség leghosszabb puskáját szorongatták. Alakja mögött mint valami óriási, eleven festmény háttere, látszott az üres híd, a margitszigeti lombsor s a távoli hegyek, amelyek most rejtették kékesszürke köpenyük mögé a Napúrt. Bámultam a képiét, tanácstalanul, szomorúan. Az esti félhomály lassan lopakodott elő a mellékutcákból. Egy fekete kabátba burkolódzott, szürkehajú öregasszony tipegett körülöttem, faforgácsot gyűjtött, le-lehajolt s gyors madármozdulattal rejtette kosarába a gyér zsákmányt. Fáradt, bosszús gondolataim közt most előpattant valami nagyon merész. — Tovaris — mondtam az öreg katonának s megpróbáltam kézzel-lábbal rábírni: engedjen át. Megvonta a vállát s intett: álljak odébb. A fekete anyóka közénk libbent. Ráncokból összerakott arcával, roppant férficipőivel olyan volt, mint a mesebeli virágcsúf vénasszony, akit ha az ember öreganyjának szólít, azonnal megtalálja a szerencséjét. — Mit akar? — kérdezte csipogó tündérhangon. — Majd én megmondom neki. Tót anyanyelvű vagyok. Az szeretne menni? Aj, aj... S már psergette is fogatlan szájával az idegen szavakat. A katona először úgy tett, mintha el akarná kergetni, aztán a kezével jelezte: elég. Mély, dörmögő hangon rámförmedt s megbökte az anyókát, fordítson. Az öregasszony lázasan tolmácsolt. Miért akarok átmenni s honnan jövök? Igyekeztem gyorsan, röviden válaszolni. Elmondtam, hogy anyám a legaggódóbb édesanyák közé tartozik Budán s szerelmesem a legbájosabb lány a piesti parton. Nagyjából vázoltam a földrajzi viszonyokat, valamint az esti búcsúzás nehézségeit. Az anyóka izgatottan, széles mozdulatokkal magyarázott, valószínűleg színezte is a részleteket, mert néha majdnem sírt, máskor meg cinkos mosollyal kacsintott rám. Időnként az esőkabátom szélét húzogatta, nem tudom, miért. Az öreg harcos olykor-olykor félbeszakította a szóáradatot, gyanakodva, megfontoltan kérdezősködött. Mintha otthon, a falujában ülne a kisfiadon s faggatna egy szomszédból való legényt. Szóval diák vagyok, egyetemista. Nagyon helyes. Aztán, ha befejeztem a tanulmányaimat, elveszem-e feleségül a leányt? Szaporán bólogattam. Nem hitte, ravaszul vizsgálgatta az arcom. Tettem-e neki ígéretet? Szeretem-e igazán, vagy csak csalogatom? A hegyek élén kigyúlt a távozó nap legvégső sugara. A partra édes, tavaszi félhomály borult. Akkor egy fiatal tiszt jött le a hídról, kis, leveles ággal csapkodta a fakorlátot. — A parancsnok, bizonyára a parancsnok — lelkendezett az öregasszony. — Szólítsa meg! A tiszt megállt a feljárónál s körülnézett. Arca fáradtnak látszott, noha frissen volt borotválva, zsibbadt, fénytelen szeme szinte eltűnt az álmatlanságtól duzzadt szemhéjak alatt. Homlokán, kozák szokás szerint, szabadon lebegett egy hajfürt, zubbonya legfelső gombját nyitva felejtette. Hirtelen elszégyeltem magam, legszívesebben sarkon fordultam volna. Hisz mi az én szerelmem e fontos híd gondjához, a seregek ügyéhez képest? Porszemnyi nyugtalanságommal zaklatom az őrséget, amelyre a dunai átkelés biztonsága, a győzelem felelőssége nehezedik. Kiállok a világtörténelem egy hídfőjéhez azzal, hogy szerelmes vagyok? Az őrség köszöntötte a tisztet. Az öreg katona méltatlankodva és rosszkedvűen mondott neki valamit s csontos ujjaival felém bökött. A tiszt közömbösen végigmért, aztán intett a fejével — Buda felé. Átmehetek. Nekilódultam az üres hídnak. De az öreg orosz retteneteset bömbölt és elkapta a karom. Hohó! — harsogta s záporozott a szitok, mint a jégverés. — Kíséret nélkül nem lehet — suttogta a tündér anyóka — az a szabály... Az öreg még az eget is tanúul hívhatta haragjához, a felhőkre rázta az öklét. Aztán kényelmesen megigazította öve alatt a zubbonyt, vállára emelte a földkerekség leghosszabb puskáját és intett: gyerünk. A szigetről jószagú, esti szél lobogott felénk, a cölöpsök közt halk nesszel sietett a megáradt folyó. Szabályos, katonás léptekkel kopogtunk a néptelen hídon. Az öreg komor arccal, három lépésre mögöttem jött, mintha foglyot kísérne. A hidat őrző légvédelmi gép apuskaállásoknál, amelyek kis faerkélyeken voltak elhelyezve, meg kellett állnunk, mert a lövészek kíváncsiskodtak, vájjon mit követtem el, miért és hová visz rettentő puskájával a nagybajsza öreg. Kísérőm néhány kurta, megvető szóval válaszolt. A géppuskások hatalmasan mulattak, a térdüket csapkodták, kiáltoztak utánunk. Hetek óta unatkoztak kis erkélyeiken, számukra már be is fejeződött a háború, virágokat festettek a fakorlátra és csodálatos zöld színekkel mázolták újjá kopott sisakjaikat, őrjáratunk minden egyes géppuskáitól nagy sikert aratott. A szerelem világtörténelmi időkben is roppant népszerű. A szigeti lejáró utolsó faerkélyéről hírvivőként elénk iramodott egy tömzsi, kopasz legény s amikor az óbudai Dunaág első géppuskájához értünk, a lövészek kórusban kiáltották felénk: — Zdraszt’ vljubjonnij patruj! — Jónapot szerelmes járőr! A budai partnál harmonikával tusst húztak ránk. Az öreg szégyelte magát, vörös arccal káromkodott. Ám most már nem fordulhatott vissza, a hadi szokás törvény, kísérnie kellett. Amikor átértünk, tisztelettudóan, hálásan elköszöntem, de csak a felső rakpartról mertem visszapillantani. Szigorú arccal nézett utánam, hogy várjon hazafelé megyek-e s elég szaporán? Anyám hitetlenkedett, Vera tapsolt örömében. A mogorva öreg harcos jótette mintha valami legendás fényt kölcsönzött volna szerelmünknek. Elhatároztuk, hogy másnap együtt megyünk a hídhoz s a világ összes szerelmeseinek nevében orosz nyelven mondunk köszönetet. Egész délután magoltuk a mondatokat. Vera ajándékokat csomagolt, cigarettát, süteményt, könyvjelzőt, felforgatta fiókjainak lélekzetelállító lomtárát s némi tétovázás után mélához vette legkedvesebb csecsebecséjét, egy fehér pamutból készült bolyhos kis nyulat, amelyet, ma már nem tudom miért, Keresztély úrnak neveztünk. Természetesen késve, negyedhét után értük el a hídfőt. Gyalogosok tömege áramlott Pestről Budára, onnan vissza. Az őrség nem volt sehol. A faerkélyek üresen hajoltak a víz fölé, a géppuskákat elvitték, már csak a rózsák, tuliptánok, üdvözlő jelszavak emlékeztettek a jókedvű tüzérekre. A hídzár megszűnt, a háború utolsó napja alkonyodott. Az én öreg, haragos kísérőm, szerelmünk legkedvesebb barátja is elment valamelyik daloló teherautóval, a por s a vidám nóták felhőjében, talán egy másik hídhoz, talán már hazafelé. Szomorúan álltunk a zsivajgó tömegben, mint az ajándékra éhes gyermek, akit becsaptak. Vera sírt. Amikor meg akartam csókolni, durcásan elfordította a fejét. Azóta kilenc esztendő szállt el a változó évszakok vitorláival. Velük hajózott visszahozhatatlanul az emlékek távoli vizeire az első szerelem is. De néha, alkonyatkor, midőn a Duna felett, a színeit veszítő égen kivirágzanak a csillagok, eszembe jut a legboldogabb átkelés és mind a dalok, amelyeket az utak örökös porától rekedt katonák énekeltek azon a legszebb, tündöklő tavaszon. Keresztély urat, a kis fehér nyuszit ma is őrzöm, gondosan, mint a más holmiját. Talán egyszer még átadhatom szerelmes járőröm katonájának. Mert megismerném őt, a szívem rátalálna, még százezer ember között is.