Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1954-05-12 / 19. szám
e1/*/ óna SseHránitzkij, Jenővei Ahogy kézirata felé hajlik, rövidre nyírott, őszülő fejebúbját látom csak. Kockás, fehér papirosra rója táncoló, sűrű betűit, elmerülten dolgozik. A munkához szükséges feketekávé ott gőzölög a kávéházi asztalon. Amikor megszólítom, kiegyenesedik, szemében a régi, ismert huncut fény villan. Hosszúnyakú, nyurga és fiús ma is, jóformán semmit sem változott az elmúlt évek folyamán. Tersánszky Józsi Jenőnek a neve is játékos: van aki Józsinak szólítja, van, aki Jenőnek. De olyan is akad, aki Marci bácsinak titulálja, a hírneves Kakuk Marci szerzőjét Szeret tréfálkozni, szereti meghökkenteni az embereket, szeret nevetni. A humor éltető eleme. Beszélgetés közben szavait változatos arcjátékkal és kifejező kézmozdulatokkal kíséri. Min dolgozik most itt a Hungáriakávéházban? — »Síró babák* című mesejátékom filmforgatókönyvét írom — feléli, de erről nem szól többet, csak annyit mond, hogy ez a mesejáték nem gyermekeknek szól, hanan. felnőtteknek. — Ez nem jelenti azt — jegyzi meg —, hogy nem írok többé gyermekeknek. Büszke vagyok arra, hogy a »Misi Mókus* című bábjátékomat ötszázszor játszották már és még ma sem fejezte be pályafutását. Ez a munkám úgy született meg, hogy azt gondoltam, a legnagyobb hiány a gyermekek, főként az aprók irodalmában mutatkozott. Ezért írtam gyermeki darabot. A Misi Mókuson kívül »A csodafurulyás«-t is. A bábszínház műfaját amúgyis igen kedvelem és nagyra becsülöm. Tersánszky tehetsége nagyon sokrétű. Nemcsak írónak vallja magát, hanem zenésznek is. És azonkívül jól rajzol is. — Zenésznek születtem — mondja — írói tudásomat hoszszú, alapos munkával szereztem meg. Zenét magamtól tanultam és ma is a legnagyobb üdülés számomra. Olyasmit tudok produkálni hangszer nélkül, amit más csak hangszerrel tud. Ha két egy hangolású fuvola két szólamban játszik bármit, azt az ujjam és torkom segítségével tökéletesen utánzom. De tudok más is. A legrégibb hangzeren, az orgona ősén, az úgynevezett kettős sípon mai nótákat fújok. Tizennyolc év óta gyűjtöm az anyagot készülő, zenei tanulmámykönyvemhez. Ma is sokat dolgozom rajta. Zenei fatanulmányaim, kutatásaim írói vérkeringésemet is felfrissítik. — Szükségét érzi ennek a »felfrissítésnek«? Csodálkozón néz rám. De aztán mégis válaszol: — Sokszor úgy érzem, hogy írói voltomban nem tudok konkurrálni a múltammal. Rengeteget írtam életemben, de legtöbb művem csupán szűk körben ismert. — Mi az oka ennek? — Talán az — feleli elgondolkozón —, hogy mindig a mesterség érdekelt, nem az üzlet. Nem törődtem azzal, minek van sikere, minek nincs, csak írtam, írtam tovább. Új műveimmel agyonütöttem a régieket. És ahelyett, hogy ismét kiadták volna egy-egy sikeresebb írásomat, inkább az újat jelentették meg. 1920 és 40 között 40 olyan kötetet írtam, amelyet ma is vállalok. »Kísérletek, ifjúság* című első novellás kötetemnek nagy irodalmi sikere volt, hamarosan elfogyott minden példánya, de nem adták ki újra, mert a 20-as évek selejtes ízlésű irodalmi divatja nem értékelte. Igen szerettem »A félbolond* című 400 oldalas könyvemet, amelyben a nagybányai festőiskola életét írtam meg, írásomat az odavalósi festők illusztrálták. A nagybányai iskolához nekem is közöm volt: középiskolás diák koromban 3 évig kültagja voltam. Azért csak kültagja, mert diák nem lehetett egyéb. Folytathatnám alig ismert könyveim felsorolását, de az hosszadalmas volna. — Melyik írását szereti legjobban? — Alighanem a Kakuk Marcit. Kakuk Marci neve az évtizedek során fogalommá vált. Eggyé forrott Tersánszkyéval. — Kakuk Marci sikerének a titka — mondja — azt hiszem, ennek a csavargónak az egészséges humora. Tudom, hogy könyvem népszerű, mert az olvasók még az otthonomban is újabb kiadásért zaklatnak. Amikor a József Attila szerkesztette Szép Szóban megjelent a »Kakuk Marci hősszínész« című félig megírt kötetem, az ügyészség megbüntetett érte. Sokszor gondolok rá, hogy meg kell még írnom a Kakuk Marci-sorozat kiegészítéséül. — Mikor írja meg? Habozik a válasszal. Aztán azt mondja: — Én úgy érzem, hogy egy csomó kiadásra méltó írásom jelent meg és jelenik meg ma is napilapokban, folyóiratokban. Ezzel szemben szó sincs arról, hogy ezeket könyvalakban is kiadják. Honnan merítsem a további erkölcsi erőt írói fantáziám serkentéséhez, amikor legjobb minőségű írásaimból nem lesz könyv? Mindez nem jelenti azt, hogy abbahagytam az írást. Egy percre sem tettem le a tollat, de csak azért nem, mert mindig akad olyan témám, amelyben elmerülök. — Miféle témák izgatják most írói képzeletét? A mai élet? — Az érdekel a leginkább — mondja élénken és helyeslőn — sok kisebb írásomban foglalkoztam a mával. De tervezem azt is, hogy nagyobb művet írok a mai emberről. Érdekel az emberi jellemek átalakulása és az átalakulás lehetőségének a problémája. Mindez nem olyan egyszerű, ahogy némely regényünk és színdarabunk mondvacsinált, sematikus megoldása szeretné elhitetni. Az író feladata, hogy az emberi jellemet felfedje és megrajzolja. Tervezett nagyobb írásomban a mai érdekesen zajló életnek minden változata hangot kap. Egyelőre még nem fogtam hozzá megírásához. Érlelem magamban az élményeket. Ha a mai élet rohanó, alakuló fejlődéséből egyetlen egy mozzanatot mutatnék csak meg, az nem volna meggyőző. — Szó volt arról, hogy a Kakuk Marci színpadra is, filmre is kerül. Mi igaz ebből? — A Kakuk Marciból készült vígjátékomat a Nemzeti Színház 46-ban elfogadta és előleget is adott rá. Aztán számomra ismeretlen okokból máig sem került nyilvánosság elé. — Hogy-hogy ismeretlen okokból? Nem mondták meg, miért nem adják elő? Kissé bosszúsan mondja: — A dramaturgok hada 10—20 gépelt oldalas drámaelméleti kérdést intézett hozzám. Ezekre nem voltam hajlandó válaszolni, mert véleményem szerint haszontalan dolog alkotás helyett az alkotástól fecsegni. Ha egészséges, észszerű javaslatokkal fordulnak hozzám, azokat természetesen végrehajtom. De ezek rendkívül szűklátókörű vélemények voltak. Mondhatnék erősebb kifejezést is. Ugyanez a helyzet a filmmel kapcsolatban. Egy-egy irodalmi mű közül túlságosan sokan akarják magukat hasznosítani, holott ebből a nyüzsgésből nem született még remekmű. Az író darabja vagy filmje nagy tömeg ember kezén megy keresztül. Mindenki megteszi a maga megjegyzését, mégpedig nem mindenki hozzáértőn. Ha ez megváltozik, remélem, a Kakuk Marciból színdarab is, film is lesz. — Úgy látom, sok keserűség forr magában... Fejét rázza: — A keserűség számomra ismeretlen fogaloma. Legföljebb kisebbfajta bosszúságok sisteregnek bennem. De ez is inkább csak külső látszat. Az igazság az, hogy az alkotó munkától nem érek rá megkérdezni magamat: hogy vagyok. Ennélfogva nem érek rá arra sem, hogy keserűségeket halmozzak fel. Dolgozni akarok, nem pedig mérgelődni. Optimista vagyok. Nem hátranézek, hanem előre. Gici Marianne Tersánszky Józsi Jenő a kávéházi asztal mellett elmerülten dolgozik (Ráth Károly felv.) Az »Esti Budapest* 1954. május 6-i száma •A családiházak építéséről* többek közt a következőket közli: 1. »...a Goldberger-gyári 64 kérelmező 39-re apadt...* »Némethné kisírt szemmel ment vissza munkahelyére a 111. kerületi tanácstól...* »Sok budapesti dolgozó hasonló módon visszalépett eredeti tervétől*. »A végrehajtó szervek nem tettek meg mindent, hogy a rendeletet minden huzavona nélkül tett kövesse.* 2. A város és községgazdálkodási minisztérium »feladata lett volna a rendelet megjelenése után a végrehajtási utasítás kidolgozása, de azt csak egy hónapi huzavona után készítette el* 3. »...a kerületi tanácsok tanácstalanul állottak a dolgozók előtt, s sok esetben ma is tanácstalanok.* 4. A házépítéshez szükséges telkek ügyében is baj van. »Budapest területén a telkek jórészét már 1945-ben, mint juttatott házhelyet kiosztották.* KI A LUDAS? — Vita a családi házak építéséről — 5. »Az építőanyag sincs megfelelően biztosítva.* 6. »A TÜZÉP a házépítéshez szükséges fűrészárut legtöbb esetben »bútorgyártásra eladja.* 7. A tervek Budapesten »nem felelnek meg az építtetők igényeinek*. Az egyik terv például hajópadlót ír elő. »Ez nem is szerezhető be.* Egyszóval: baj van. Hoztunk egy rendeletet és nem gondoskodtunk eléggé a végrehajtás feltételeiről. Megint összeütközött a papír és az élet. S mit gondolnak, kedves olvasók, kinek tulajdonítja az »Esti Budapest, azt a keserű tényt, hogy a dolgozók a huzavonák miatt elkedvetlenednek? Talán a város és községgazdálkodási minisztériumnak? Nem. A tanácsoknak? Nem. Az építési minisztériumnak, hogy az építőanyag nincs kellően biztosítva? A TÜZÉP-nek, amely bútorgyártásra adja el, amit az ország házépítésre szánt? Nem. Hanem — merész fordulat! — »egyes lapoknak*, közte a Béke és Szabadságnak, amely hozzájárult ahhoz, hogy a dolgozókat elkedvetlenítsék és február 24-i számában »Családi fészek* címen olyan cikket közölt, »amely túlzott illúziókat keltett az építtetőkben.* Mi volt ez azillúzió*? Nyolc pontba szedve közöltük a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának határozatát. A rendelet nem kedvetlenítette el a dolgozókat Sőt: az egész országon végigviharzott a fészekrakási láz. A rendelet végre nem hajtása viszont elkedvetlenített mindenkit. A ludast tehát a maga helyén keresse az okvetetlenkedő „Esti Budapest”.