Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1955-07-06 / 27. szám
HAZAÉRKEZTEK HELSINKIBŐL A BÉKE MAGYAR KÖVETEI Kora délután megjelenik két teherkocsi s nagy lendülettel kezdi teleszórni a tanácsháza előtti teret friss falaikkal. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki ezt észrevette. A győriek ügyet sem vetnek ilyen apróságokra, már megszokták, hogy naponta szépül a három víz városa, hol a Rába két ága közti szigetben nyílik meg egy kultúrterem, hol a szűk, középkori utcácskákban, kovácsoltvas-cégéres régi házak között egy vadonatúj népbolt, vagy egyszercsak itt van egy világvárosi szálloda s a rozzant kültelkek helyén emeletes házakkal teli, modern lakónegyed. Később, délután 5 óra felé a gyönyörű, ódon, tornyos városházépület (a tanácsháza) ormára felkerül a dekoráció: a derű és reménység égszínkék selymei, felettük fehér galambszárnyon az üzenet: üdvözlet az érkezőknek. S az egész — titok és meglepetés. Győr lakói nem tudják, mi készül s az érkezők sem, hogy itt meg kell majd állniok. Felsőbb utasítás, amely majd pár percre megállítja sietős útjukat — a szeretet parancsa. Győr az első város a határtól hazai földön s a szőkébb család, a győri békemozgalom akarja az első hazai ölelés, az első kézszorítás pár pillanatára marasztalni az érkezőket, népünk messzi földet megjárt békeköveteit, a helsinki béke-világtalálkozóról hazatérő magyar küldöttséget. A szűkebb család ünnepel Még ha fáradtak is a négynapos tanácskozástól, a zsúfolt programtól, még ha 60 órája utaznak is repülőgépen át a fél világon, Helsinkiből Stockholmba, Stockholmból Kopenhágába, Maj-Frankfurton és Bécsen át — ilyen parancsra meg kell állni. Hiszen azok akarják látni őket, akik — míg ők odakint, a népek színe előtt elmondták a magyar nép békeakaratát — idehaza, a munka műhelyeiben tettekkel adták meg a nyomatékot szavaiknak. Az üzemiek készülnek az első üdvözletre: a győri Lenszövő és a győri Textil, az Ostyagyár, a Szerszámgépgyár, a Vagongyár és a többiek, azok, akik idehaza is a békéről hoztakhatározatot a maguk módján, a maguk nyelvén, akik a helsinki tanácskozás megkezdése óta békeműszakot tartanak. Nem lesz fényes ünnepség és nincs »mozgósítás". Úgy hírlik, pár ember jön a küldöttség elébe, fogadni őket: húsz üzemből a békebizottság egy-két tagja — a szűkebb család. Egy autó mindenesetre elindul Hegyeshalomra, átadni az üzenetet: ne kerüljék el Győrt, térjenek be. Este 6 óra tájt, kezükben mezei virágcsokorral, rendezett csapatban simára fésült úttörők jönnek: az iskolák mégsem akarnak kimaradni a fogadásból — hiszen nekik is közük van a békemozgalomhoz. A kis úttörők tehát szépen sorfalat állnak a tér szélétől a tanácsház lépcsős bejáratáig. Itt vannak már az üzemiek is: az az egy-két ember, fehér ingben, sötét ünneplőben a férfiak, selyempapírba rejtett, gonddal összeválogatott virágokkal a nőik. S hogy, hogy nem, az alig észrevehető készülődést látva, megmozdul, belefolyik, felzárkózik az utca. Működni kezd a láthatatlan távíró: »Bécs felöl jönnek», »Helsinkiből» — száll a hír... Mire az úttörők egyik oldalról a másikra átkiabálják a legkissebb értesülésit: »Piros autóbuszon jönnek» — már sűrű embertömeg szorong a téren s nyalkát nyújtogatva lesi a ki-bekanyarodó autóbuszokat. Végre: a sok szürke, sárga között feltűnik a hatalmas, piros, osztrák autóbusz. A sorfalat álló ifjúság feszesre húzza ki magát, elöl felállnak a város vezetői, a párt megyei és városi titkára, a tanácselnök — a tömegben nő az izgalom. A szeretet virágait nyújtják Az autóbusz befut a térre: frissen, derűsen szállnak ki belőle a küldöttek s míg Horváth István tanácselnök üdvözlő beszédét mondja, suttogva adják át szájról szájra a kommentárt: »Az ott elős Andics Erzsébet, a küldöttség vezetője.» »Ni, a Bulla is köztük van. Nem látta? Sötétkék kalapban...» »Ismerem, az egy híres Kossuth-díjas!» — kiált egy öreg néni, megpillantva a Lukács György professzor finom, mosolygó fejét. A küldöttség már vonul az úttörők sorfala között a bejárat felé. Haladtakban a tömegből innen is, onnan is, szinte pillanatonként előlép egy asszony, egy lány s mosolyogva, elfogódottan nyújtja a rózsát, a liliomot, a vörös szegfűt, minden létezőt, a szeretet virágait. Mire a bejáratig érnek, minden küldött mindkét keze teli virággal, 4—5 csetkor is jut mindegyikükre. Még szerencse, hogy 21-en vannak s az autóbusz 33 személyes. Elmenniök azonban nem lehet, míg mindenki saját szemével meg nem győződik róla, hogy jól vannak, egészségesek, míg odabent, a tanácsházban nem esznek egy falatot, nem isznak egy pohár frissítőt. Az úttörőknek — mivel még náluk nem kötelező a diplomáciai érintkezés összes formáinak ismerete — természetesen szabad bejönni, egész rendezetlenül odarohanni a küldöttekhez, átölelni a nyakaikat, belecsimpaszkodni a karjukba és kezükbe nyomni méga mezei virágcsokrokat is. Viszont nekik is kötelező enni egy kicsit a szendvicsekből, inni egy-két korty bambit. S miikor már érkezők és hazavárók kellőképpen kiörülték magukat — alig egy félórát tartott az egész —, megy a küldöttség tovább, haza. Sűrű embergyűrűben szállnak fel az autóbuszra, hosszú integetés, kar- és kalaplengetés kíséri őket, amíg csak látszik a kocsi. Nem tudhatni, milyen benyomást tett rájuk a fogadtatás, de mosolyognak mindnyájan és Andics Erzsébet Kossuthdíjas, a békeküldöttség vezetője, a történettudományok doktora így szól: »Ne énekeljünk?» Fehér sugárzásban dereng a világ . . . Éneklésre azonban nem jut idő, hiszen tele vannak nagyszerű élményekkel s a tudósító kérésére sorra felidézik őket. Szívesen és nem hivatalosan, csevegés közben, ahogyan eszükbe jut. Andics Erzsébet profeszszor olyan színes, szemléltető módon beszél élményeikről, hogy szinte látom magam előtt a helsinki fehér éjszakákat. Éjszaka, sötétség nélkül, valami szelíd, fehér sugárzásban dereng a világ és senkinek nincs kedve lefeküdni. Két óra után pedig kezdődik a hajnal Szavai nyomán beszívom a sósízű tiszta levegőt s látom magam előtt a tengerbe keskeny félszigetjeként, nyitott tenyér széttárt ujjaiként benyúló, házaktól és embersokaságtól tarka városrészeket, a tavak partjai felett átívelő hidakat, a vízen egész a városig ringó, nagy fehér hajókat. Káprázik a szemem észak tüzes színeitől, a virágok sárgájától és vörösétől, amely áthatóbb, erősebb, mélyebb az itthoninál, az ég opálos kékjétől, a Szent Iván éjszaka máglyatüzes varázsától. Átjárja szívemet a büszkeség, hogy ismernek, szeretnek bennünket, mintha magam is hallanám a rokonszenv ezet megnyilvánulását. A közismerten hallgatag finn emberek póztalan, mértéktartó, csöndes magatartása, forró szívet, elevenen lobogó szenvedélyt takar. Erdeiné például, az MNDSZ titkára finn tört hozott magával. Egy látogatás alkalmával magyar nőmozgalmi jelvényt, »anyák napja« emblémát ajándékozott egy finn asszonytársnak, a Kalevala-nőegyesület (egyike a finn lányok, asszonyok számos egyesületeinek) egyik tagjának. A vidéki asszony benyúlt keblébe s átnyújtotta a kicsit használt, megkopott tőrt, amelyet minden finn ember, férfi és nő egyaránt visel s amelytől sohasem szokott megválni. Egy másik küldött faragott kulcstartót kapott egy falusi öregaszszonytól, e szavak kíséretében: »Ebben van a béke kulcsa, jól őrizze meg.» Ezer élmény, mondanivaló, tanulság ■ ■ . A vendéglátó: a finnországi békemozgalom volt. Ám híre jött, hogy a Finn—Magyar Társaság nagyon féltékeny emiatt s okvetlen jelen akar lenni békeköveteink fogadásánál. Ott is voltak s kikötötték, hogy Szent Iván éjszakáján — ezen a hagyományos, színes nemzeti ünnepen — ők viszik kirándulni a magyar küldöttséget. A kiránduláson kiderült, hogy a Finn-Magyar Társaság megbízottai mindannyian tudnak néhány magyar szót s úgy szeretik, becsülik a testvéri magyarságot, olyan érdeklődéssel ápolják rokonságunkat, hogy Petőfitől és Csokonaitól kezdve a mai nyelvészeti vitákig ismerik kulturális életünk minden problémáját. Turkuban (a régi finn főváros) megtekintették küldötteink a megyei békebizottság és a Finn-Magyar Társaság rendezte békekiállítást: a Koreából tekercsek százain érkezett békealáírásokat, a kínaiak ékes fehér selyemzászlaját, a gazdag magyar anyagot s mindezek után magnetofonba vették a hangjukat. A béke élharcosainak hangját azután a magnetofonszalagról lejátsszák a kiállítás látogatói előtt, akik így egyszerre tekintik meg a békeharcos ország dokumentációs anyagát és hallják békét követelő szavát is — nem képletesen, de valóságosan. Ezer élmény, elmondani való és megszívlelendő tanulság van még — de közben az osztrák autóbusz bekanyarodik az Országos Béketanács épülete elé. Budapesten vagyunk, a küldötteket az utcán várják legközelebbi hozzátartozóik — félbeszakad az elbeszélés. Nem nyugszunk ebbe bele. Kérem, folytassák! Mondjanak el mindent, hogy tanulhassunk belőle és megerősödjünk attól, amit a békét követelő világtól a hűvös északi ország forró, sugárzó napjaiban tanultak. Kérem, mondják tovább. Szavukat figyeli, várja az egész nagy család — a békéért harcoló magyar nép. Bars Sári