Békés Megyei Nap, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10 / 8. szám

0 BÉKÉS M £ 61 £ I NAP 1998. JANUÁR 10., SZOMBAT Mind az öt társammal kezdettől fogva remekül éreztük magunkat az amerikai barátainknál. Tiszta időben körvonalazódott ennek a környéknek a szépsége. A dom­borzat közel 350 méteres szintkü­lönbségekkel teszi változatossá a terepet déli irányba. Az U. S.­­táborhely kialakítását fontos stra­tégiai szempontoknak meg­felelően végezték, így az általunk lakott tábor mellett még van egy másik is az út túlsó oldalán tőlünk egy kilométerre. Ennek a két tá­bornak a stratégiai fontosságát igazolja az a néhány M109 típusú 155 mm-es önjáró üteg, mely az útról jól láthatóan posztolt Ágyú­csöveik szabadon, tűzkész álla­potban voltak. Egy alkalommal láttam távcsövön keresztül, mi­ként törölgették a malacokat, azaz a lövedékeket. Ezeknek a 70 cen­timéteres lövedékeknek a rakodá­sa tökös legénységet követel meg. Tűzereje megbízható, vé­delmet biztosít minden támadás elhárítására. Bosznia területén az U. S.­­szektorban más katonai rendsza­bályokat kellett betartanunk. A nap kezdetén reggeli előtt min­denkinek harcászati gyakorlaton kellett részt vennie. Ez alól a min­denkori őrség tagjai, illetve a szolgálatban lévő járőrök képez­tek kivételt. Ez a reggeli gyakor­lat csak 5 és 10 percet vett igény­be általában. Célja, hogy felké­szítse a táborban élő katonákat teendőikre, és harcálláspontjaik mihamarabbi elfoglalására táma­dás esetén. Természetesen teljes fegyverzettel hajtották végre a feladatot. Az ideérkezésünk má­sodik napjától nekünk is részt kellett vennünk ezen a reggeli te­vékenységen. Felállítási helyünk a parancsnoki sátor előtt volt. A szabályokat hamar meg kellett szoknunk, mert mindenért szóltak az amik. A sátoron kívül kötelező viselet a golyóálló mellény, ro­hamsisak, fegyver lőszerekkel... Volt idő, mikor parancsban jelent meg, hogy a tárak benne legyenek fegyvereinkben mindig. De volt, mikor azt az utasítást kaptuk, hogy csak legyen kéznél mind­kettő... Ez mindig attól függött, hogy milyen volt a helyzet a környéken. Elhihetik, nem volt könnyű a kezdeti időszak, míg hozzászokik az ember ahhoz, hogy fegyverét és felszerelését az étkezdétől kezdve a fürdőig min­denhová magával hurcolja. Volt rá precedens, hogy a zuhanyozó­ban annyi felszerelés foglalta el a helyet, mint két ember. Sok idő telt el, míg a táborban megszok­ták és nem csodálkoztak a jelen­létünkön. Egy magyar katonának ott minden új volt és csodálatos. Az élelmezésre érdemes né­hány szót szánni. Sátorban van­nak a tálalók. A katonák sorban állnak rangra és beosztásra való tekintet nélkül. A konyhai kisegítő személyzet változó, ki­véve a szakácsokat. Sok a helyi lakosságból válogatott civil. Ők olcsó munkaerőt jelentenek. Az antiknál a reggeli bőséges. Min­dig van sült kolbász, de az isten tudja, miből készült. Továbbá tü­körtojás, sült bacon-szalonna, húsosmártás, burgonya főve, bun­­dázott barnakenyér juharszirup­pal. Sokféle kompót, fagyi, jég­krém, sütemény és gyümölcsök. Általában banán, narancs, alma, körte. Nézegettem a címkét, mely arról adott tájékoztatást, hogy honnan hozták ezeket. A reggeli­hez dobozos holland tej és kakaó, gyümölcslevek és hosszú lével főtt kávé fogyasztható. Semmit sem adagolnak ki, mégsincs hará­­csolás, és nem láttam szemétbe dobva maradékot. Az eszközök tálca, kés, villa, pohár stb. ezek egyszer használatosak. Volt néha gondunk, mikor Gábor, a tolmács nem volt velünk. Ilyenkor a mel­lettünk ülők étkezését lestük, hogy az ismeretlen dolgokat ho­gyan, s miként kell elfogyasztani, így esett meg egyik kőbaltás tár­sunkkal, hogy az ebédre kapott ételcsomagból belekóstolt a pára­mentesítőbe is. Ettől függetlenül mindannyiunknak tetszett és ízlet az amerikai hidegcsomag. Rájöt­tünk tolmácsunk segítségével, hogy az ételcsomagban van kémi­ai melegítő is. Működéséhez bár­milyen folyadék elégséges, per­sze, ami nem gyúlékony. Hamar megmelegíti a tasakban lévő pé­pes ételt. A látványa nem annyira vonzó, az íze viszont remek. Február vége felé jártunk, s az időjárás szélsőséges helyzeteket teremtett. Ha esett az eső, olyan sártengerré vált a terület, hogy akadt katona, akinek ki kellett ás­ni a bakancsát, úgy belesüllyedt. Néha a gumicsizma szárán is át­bukott az iszap. A reggeli fagyok­nál még könnyed volt a költözkö­dés. Áthelyezték a mi körletünket az újonnan épült táborrészre. Ott már faalapokra emelték a sátra­kat. Időszerű volt ez a lépés, hi­szen a régi táborhely az idő meg­­enyhülésével lakhatatlanná vált. Az általunk korábban parkolónak használt száraz placcot két felderítő helikopter foglalta el. A helikoptert mi csodáltuk, pilótája meg minket. Életemben először ültem U. S. harci helikopterben. Amíg én a pilóta sisakjában a Cobra típusú helikopter műszere­zettségét vizsgáltam a kabinban, a pilóták hamburgeres uzsonnáikat fogyasztották. Azt hittem akkor, hogy ez a csúcs. Nem, az pár nap­pal később történt. Akkor a legen­dás Apache helikoptert másztam meg. Fantasztikus volt. A sze­mélyzet készségesen mutogatta a gépet és felszereléseit. Ez sem úszta meg, hogy bele ne teleped­jünk, ha csak rövid időre is. Ez azért más, mint az otthon haszná­latos helikopterek. Nekem, aki valamikor vitorlázó repülőt ve­zettem, unikumnak számított. Abban az időszakban meg­erősödött a légiforgalom a tábor felett. Voltak olyan pillanatok, mikor a nyüzsgés háborús filmek­re emlékeztetett. Persze, azért volt egy lényeges különbség a két helyzet között. Hál’ istennek itt a fegyverek nem ropogtak, csak de­monstráltak. Ez nem mozi, az U. S. ARMY mindennapi életének látványa porossá tett minket is. Ez valóság. Azt hiszem, 25-én volt Gábor, a tolmács őrmester születésnapja. Emlékezetes marad a számára is. A parancsnoki épület felé igye­keztünk, s néztük, ahogyan heli­kopterek szálltak le s fel az út mellett. Az úton eközben páncé­losok sokasága dübörgött el, s megjelent az égbolton egy F-16- os... A tábor felett tett néhány kört úgy, hogy az utolsó karika cirka 300 méter magasságban hasította fel az eget. Ekkor piros fényű magnézium csapdákat lövellt ki a farokrészéből oldalra. Lákovics törzsőrmester azonnal tromfolt erre a jelenségre. „Azt a keservet. Nézd Gábor, még a jenkik is té­ged ünnepelnek.” Így volt téma, amin sokáig tudtunk mosolyogni. Sajnos az idő kegyes volta miatt nemigen akadt hó és ezért szállí­tási feladatokba kapcsolódtunk be, nagy bunkerek építésében vettünk részt. Az amik munkatempója nem olyan gyors, mint a miénk. Rá­adásul mindent, amit csak lehet, géppel végeznek el. Akadt fel­adat, mikor másik távolabbi tá­borba szállítottunk. Ilyen alka­lomra is szabályok vannak. Mini­mum négy jármű indulhat útnak, és minimum négy fő... Menetosz­lop biztosítására rádióval ren­delkező géppuskás járőrökkel le­het útba indulni. Nem volt szabad megállni az úton és arról letérni. Abban az év­ben volt bőven fegyveres atroci­tás Bosznia területén. A katonai ellenőrző áteresztő pontokon mindenhol kirakták a háborús bű­nösök listáját és fotóit. Fent a he­gyekben Arkán tigrisei tartották a környéket rettegésben. Ezek há­borús veteránok és körözött bű­nözőkből álló, törvényen kívüli fegyveres bandák voltak. Foszto­gatásból és rablásokból zsákmá­nyolták a fegyverzetüket, felsze­relésüket. A katonák ugyanúgy vadásztak ezekre is, akár a hábo­rús bűnösökre. Sokan közülük még a mai napig is szabadon ga­rázdálkodnak. A horvátországi békésnek mondható helyzethez szokott cso­portunk hamar belerázódott az itte­ni viszonyok diktálta viseletbe. Néha nehézséget jelentett szá­momra a vezetés mellényben, de ezt meg kellett szokni. A buldóze­reket is felöltöztették páncélzattal, hogy megvédje a benne ülő keze­lőt. Emlékszem azokra a televíziós felvételekre, amik a háborúban ké­szültek, s egy-egy katonát érő talá­latról számoltak be. Ezért minden óvintézkedés életeket menthet meg alkalomadtán. Alkalmanként, hogy kilegyen a négy fő, elkísértük egymást a parancsnoki épülethez az esti értékelő eligazításra. Az épületnél a bejárat előtt amerikai katona posztolt. Tisztelettudóan köszöntünk neki egy helló­­-t, s to­vább diskuráltunk. Ekkor ő meg­szólított minket: „Hé, ti magyarok vagytok?” Majdnem dobtunk egy kollektív hátast a fiúkkal, hangja hallatán. Kiderült: Varga Rudolf­nak hívják, Szabadkán született s az NSZK-ba disszidált a ’80-as években, majd az USA-ba. A hadi­tengerészetnél volt szakács. Azért vezényelték ide, mert a szerb, hor­­vát, magyar nyelvet is beszéli igen remekül. Hamar barátokká vál­tunk, s meghívtuk egy későbbi idő­pontba a sátrunkba. Eleget is tett ennek egy hölggyel egyetemben néhány nap elteltével. Rudiról is sok-sok új információ jutott el hoz­zánk az itteni élettel kapcsolatban. Például a telefon. Az amik hetente egyszer telefonálhatnak az álla­mokba ingyen a katonai műholda­kon keresztül. Miért is ne? Én is ki­használtam ezt a szerencsés hely­zetet. Felhívtam a Bostonban élő magyar barátomat, s­őt kértem ar­ra, hogy telefonáljon anyámnak, nálam minden rendben. Sajnos a mi műholdas telefonunkat még té­rítés ellenében sem használhattuk, kizárólag katonai célból. A postai mechanizmus kissé nehézkesen működött. Mindig a bázisról hoz­ták a postánkat és oda is vitték, majd onnan Kaposvárra és haza. A családom néha két hét után kapta meg a levelem. Érdekes, hogy azo­kat a leveleket, melyeket az álla­mokba küldtem katonai postán - természetesen ez is ingyenesen tör­tént -, hat-hét nap múlva megkap­ták. Hát van mit finomítani a logisztikai hátterünkön és szerve­zettségén. Áprilisban hatalmas pelyhek­­ben hullott a hó, de nem volt fagy, ezért elolvadt. Ottlétünk alatt nem kellett csak alkalman­ként havat dújni... Volt időnk megismerni a katonák ottani éle­tét. Munka után volt lehetőség mozit nézni, melyben a legújabb filmeket vetítették, konditerem­ben és könyvtárban kikapcsolód­ni. A már-már nyugodtnak mond­ható légkört hatalmas robbanás szakította meg. Az első ilyen al­kalommal már aludni készültünk, s a hálózsákomban szundikáltam. A robbanás hangja szinte beleha­sított a fülembe. Mindnyájan fel­riadtunk, hiszen még a sátor vászna is megremegett a hang­hullámoktól. Az egy­iK, azaz tankelhárító akna lehetett. Akko­ra robbanást még addig nem hal­lottam. Tőlünk körülbelül 8 kilo­méterre volt, de a hegyek és a tiszta levegő hatása miatt olyan­nak hangzott, mintha a szom­szédban történt volna. Nem iga­zán kell részleteznem, milyen ér­zéseim támadtak az eset kapcsán. A társaim is izgatottá váltak. De ehhez is - mint a sok más borza­lomhoz - hozzáedződik az em­ber. Másnap az eligazításnál új információkat kaptunk. A hírek sokszor tettek említést aknára fu­tott járművekről, szerencsétlenül járt civilekről és katonákról egyaránt. A tragédiák között is a gyermekhalál a legszörnyűbb. Ebből is van majdnem minden héten. Számomra is érthetetlen, hogy miért válhat egy gyerek cél­pontjává valamelyik ellenséges csapatnak. Boszniában sok volt az aljas csali. Ilyenek például a gyermekeknek készült bombák. Játékokat is találtak, melyek csak az ártatlan gyermeki érintésre vártak, s ha megtörtént, öltek. De akadt olyan vacogó öregember, ki a földön lévő kabátot akarta felemelni. Sajnos nem sikerült neki, mert kezét leszakította a ka­bát alá helyezett gránát. Ezeket az aljas módszereket az egész balkáni háborúban alkalmazták nemzetiségi való hovatartozás nélkül. Néha eszembe jutott a Va­lis százados által emlegetett figyel­meztetés, mégpedig, hogy semmi­hez nem szabad hozzányúlni, ami nem a miénk. Még egy pénztárca is felrobbanthatja azt, aki hozzá­nyúl. Ő egyébként azok közé tarto­zik, akik megjárták az öbölhábo­rút. Közel négy hónapos készenlé­tünk májusban járt le. „Sok idő ez idegen hadseregben, de barátok között.” Ezekkel a szavakkal kezd­te Lemonite alezredes, az alakulat parancsnoka búcsúztató szavait. Abban az irodában sorakoztunk fel mi hatan magyarok, mely más szá­mára nem nyerhet betekintést. A hadműveleti csoport a parancsnok vezényletével saját íróasztalánál vágta vigyázzba magát. A tisztel­gésükkel az eltel időben végzett munkánkat részesítették elismerés­ben. Emellett átvehettünk még ok­levelet is, melyek az alakulattól ér­keztek névre szólóan. A jóléttől nehezen búcsúzik az ember, de a katona parancsot tel­jesít. Ráadásul több mint két hó­nap után először utazhattunk ha­za, és ez igazán inspirált. (Folytatjuk) TÖMŐ LÁSZLÓ Akiket a lőpor füstje megcsapott Szülinapi tűzijáték F- 16-ossal - 4. rész Mondhatom, az Apache ülése nem törte a derekamat Szokványos forgalom a KIME tábor melletti úton Ha sűrűsödnek a parkolók, elkél a segítség Következik: Van úgy, hogy a mozdonyt is tolni kell. 155 mm-es önjáró üteg félig beásva, álcázva Az MP, azaz a katonai rendész raj reggeli kávéját fogyasztja járőrözés előtt

Next