Békés Megyei Nap, 1998. június (5. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-20 / 143. szám
1998. JÚNIUS 20., SZOMBAT Körösladány, Tüköry faluja A községről az első írásos emlék 1067-ből származik: a Zásti apátság alapító levele említi Ládán néven, mint pusztát, ami arra utal, hogy abban az időben a területet még nem lakták rendszeresen. A XII. századból származó Váradi Regestrum azonban már mint falut említi, amelynek papja is van. A körösladányi Kihiben föltárt gót vitéz sírja az időszámításunk szerinti IV. század végére utal. A faluról biztos feljegyzések csak a XIV. századtól vannak. A pápai tizedlajstromban először 1332-ben találkozhatunk a nevével. Feljegyzés szól arról is, hogy 1370-ben a ladányi gyepen tartott összejövetelt II. László appelni herceg - Nagy Lajos királyunk akkori nádorispánja - a békési és zaránd megyei nemességgel valamely országos dolgok megbeszélésére. Körösladány azon kevés községek közé tartozik, amelynek pontosan fél évezreden keresztül - 1220- tól 1720-ig - egy földesura, a Nadányi család volt. Ez a család már a XV. században kastélyt épít, melyet 1479-ben három telek értékűnek becsültek. Ugyanekkor 13 lakott és nyolc lakatlan telek volt a faluban. A község népessége egészen a török uralomig - állandóan növekszik. A török időkben a falu többször elpusztult, lakosai csak 1712-ben telepedhettek le véglegesen, ekkor tették le a mai Körösladány alapjait. A falut 1720-ban - királyi adományként - báró Harruckem János György udvari szállító kapta, majd örököseinek, a báró Wenckheim családnak a birtoka lett. Ők építtették fel 1803-ban a később a gróf Merán család tulajdonába került urasági kastélyt és ennek közelében pedig 1822-ben a katolikus templomot A református templom már korábban, 1776-ban elkészült. Az 1881. évi árvíz védőgát és megfelelő csatornarendszer építésére késztette a Wenckheimeket és a falu lakosságát. Kossuth Lajos hívó szavára 1848. július elsején 39 körösladányi önkéntes indult el, köztük Tüköry (Spiegel) Lajos is, aki még a 18. évét sem töltötte be. Nemsokára Bem tábornok 55. zászlóaljához vezényelték, ahol bátorságával előbb a hadnagyi, majd a főhadnagyi rangot érdemelte ki, ekkor még 19 esztendős sem volt. A világosi fegyverletétel után Bemhez csatlakozva Törökországba ment, ahol Bem szárnysegédeként harcolt. Az olasz szabadságharc támogatására elsők közt jelentkezett a Magyar Légióba, ahol alezredesi rendfokozatban szolgált. Palermo bevételénél 1860. július 6-án esett el. Arany János 1852-ben dolgozta fel a vén Márkus itteni legendáját. A körösladányiak a tárcsás határ egy részét magukénak tartották, ebből villongás támadt, és a vita a bíróság elé került. Az öreg Márkus volt a ladányiak tanúja, aki a csizmája talpába ladányi földet tett, majd a helyszínen a bíróság jelenlétében az élő Istenre megesküdött, hogy az a föld, amelyen áll, az ladányi, így nyertek pert az övéi. Tűzvész, árvíz, különző járványok és háborúk ellenére gyorsan növekedett a falu lakossága, 1773-ban 955, 1827-ben 3358, 1850-ben 4412, 1878-ban 5342,1910-ben pedig már 7585 lelket számoltak a településen. Az első világháború végén, 1918-ban 520 ladányi katona tért haza, 268-an maradtak kint a fronton. A hősök emlékére emelték 1929-ben Kallós Ede szobrát. Ezt az országban századikként, ünnepélyes keretek közt, nagy számú érdeklődő előtt leplezte le József főherceg. Az ünnepséget a korabeli filmhíradó is megörökítette, ennek videón rögzített másolata megtekinthető a művelődési házban. A Merán-kúria 1805-ben épült Füzesgyarmat A nagyközség Békés megye legrégebbi lakott települései közé tartozik. Füzesgyarmat létének okleveles bizonyítéka 1219-ig nyúlik vissza, mikor Gormotnak, 1321-ben Gyarmathnak, 1479-ben Nagh, illetve Kys Gyarmatnak, 1564-ben pedig Giarmatnak írták. 1598-ban a falu török pusztítás áldozata lett, ezzel a régi Gyarmat megsemmisült, majd lakói visszaszivárogtak és a település újra benépesült. A XVIII. század elején a Rákóczi ellen felbujtott rácok dúlták fel a falut. Ezt követően az 1711-es szatmári béke után tértek vissza a lakosok a faluba. 1776. január 1-jén Mária Terézia idejéből való rendelet szerint - mivel a falu határában igen sok a fűzfa - a többi Gyarmat nevezetű falutól megkülönböztetésül a falu neve legyen Füzesgyarmat. A település ekkortól gyorsabb fejlődésnek indult és 1803. október 15. napján elnyerte az országos vásár tartásának privilégiumát és vele együtt a mezővárosi rangot is. Nagyvásárait évente négy alkalommal tartotta. Az 1828-as összeíráskor már 4 ezer 76 lakosa volt Füzesgyarmatnak. Ekkor alakult a településen az első iparos céh (mint a mezővárosi iparosodás első intézménye) Egyesült Céh Társaság néven 44 iparos taggal. A település mezővárosi címét a kiegyezésig, 1867-ig megőrizte. Ekkor a súlyos adóterhek miatt saját elhatározásból lemondtak a városi rangról. A század végén sorra alakultak a különböző egyletek: a kaszinó, a polgári egylet, az olvasókörök, a földművelő munkásegylet, az iparoskör egylet. A századfordulótól a II. világháborúig tartó időszakban ugrásszerű fejlődésen ment át Füzesgyarmat. Létrejött a posta, a távirda és távbeszélő hivatal, takarékpénztár, hitelszövetkezet, vasútállomás, egészségház és 1935-től van a településnek vízvezetéke. Kialakult az orvosi és ügyvédi hálózat. 1902-1912 között felépült a Borsothy Géza mérnök által tervezett községi iskola, mely ma is a füzesgyarmati gyerekek alma matere. 1937-ben a településhez tartoztak közigazgatásilag: Nagybucsa, Kertészsziget, Bucsatelep és több kisebb település. Füzesgyarmat ipara a századfordulótól rohamos fejlődésnek indult. Az I. és II. világháború között kialakult ipari üzemei: a hengermalom, gőzmalom, két téglagyár, két szeszfőzde, cipőgyár. A II. világháborút követően az 50-es években a településen a meglévő ipari üzemek mellett 3 kisipari szövetkezet (jármű, cipész, építő ktsz), valamint 88 fő önálló iparos működött. 1975-ben a helyi tanács megalapította a költségvetési üzemet, mely építőipari tevékenységet folytatott. Füzesgyarmat életében komoly változást hozott a település alatt lévő földgáz és kőolajkincs feltárása és kitermelése. A századfordulótól ugrásszerű fejlődésnek indult Vésztőmonostoráról híres Vésztőt a legkorábbi írásos emlék 1350-ben említi először Veszetheu (Vejszető) néven. A szabályozatlan Sebes-Körös nádassásos-zsombékos, hatalmas kiterjedésű vízjárta területén található kiemelkedéseken települt meg itt az ember, s alkotott kisebb-nagyobb élőhelyeket. Az akkori megélhetési lehetőséget szinte kizárólag a halászat adta, az egyik fő halfogó eszköz neve volt a vejsze, amiből a település nevét származtatják. Ezen kívül egyéb, tudományosan alá nem támasztott néveredet-elképzelések is léteznek (víztő - a Sebes-Körös régi medrébe vezető nagyobb ér csatlakozása a folyóba, vesztő - a tatárjárás alkalmával az itt élők állítólag kaszákat helyeztek volna a folyó medrébe, amely megakadályozta a tatárokat az átkelésben, s számukra volt vesztő(hely) - megjegyzendő, hogy ezzel függhet össze az egyik külterület elnevezése is: „tatárvágás”. Sokáig nyomon követhetjük a ma már alig lakott külterületi lakott helyek önálló településkénti jegyzését a különböző kincstári nyilvántartásokban (Mágor, Csőii, Pányád, Kót). Feltehető, hogy népességük folyamatos Vésztőre történő betelepülése vezetett oda, hogy ezek a települések lassan elsorvadtak, s változó népességszámú külterületi tanyavilággá változtak. A török uralom alatt Vésztő teljesen elnéptelenedett, s a Rákócziféle szabadságharc leverését követően, 1713-ban történt meg az újratelepítése a Hajdú-Bihar megyében lévő Bakonszegről. A betelepült lakosság megszervezi saját ellátását, vízimalmok létesülnek a Sebes-Körösön, munkába állnak a helyi kézművesek, iparosok, szatócsok stb. A lakosság többsége református, templomát 1782-83-ban építi fel, s 1825-ben bővíti. A Sebes-Körös gátak közé szorítását követően a fő megélhetési forrás a földművelés és az állattartás lesz, azonban a lakosság többsége nincstelen bérmunkás, hónapos napszámos, a művelhető földek különböző földesurak tulajdonában vannak. Vésztő 1871-ben - első ízben - nagyközségi státust kap, a vasúti közlekedés 1881-ben indul meg. 1904-ben kezd közlekedni a Vésztő-Békéscsaba közötti keskeny nyomtávú vasút (amit az 1950-es évek elején megszüntettek). 1925 karácsony estéjén a Sebes-Körös jeges árvize zúdul a község északi részére, elpusztítva mintegy ezer lakást és tanyát. A katasztrófa sújtotta községben Horthy Miklós kormányzó is látogatást tesz. 1927-ben épül az első villanytelep Vésztőn, s ugyancsak 1927-ben kezdődik meg és 1928-ban fejeződik be a járdásítási program. Az igen élénk agrárszocialista mozgalom jelenlétét jelzi, hogy 1943 februárjában itt tartották meg az I. Országos Földmunkás Kongresszust. A német megszállás alól 1944. október 6-án szabadul fel, az ún. Rábai-féle „Vésztői Köztársaság” 1944 decemberétől 1945 február végéig tart. Idegenforgalmi szempontból kiemelkedő jelentősége van a Vésztő-Mágor Csőrt Monostor Történelmi Emlékhelynek, ami a Vésztő-Szeghalom összekötő út bal oldalán, Vésztő belterületétől 5 és fél kilométerre található. Az itteni ikerhalom egyikén tárták fel a Vatához tartozó Csőti nemzetség monostorát, s a templom mellett egykor volt kolostort. A községháza Bucsa: vadvízország volt Bucsa és környéke már az újkőkor idején lakott hely volt, de megtalálták nyomát a rézkor, bronzkor és vaskor itt időzött népeinek is. A település első írásos említése 1321-ből származik, amikor a Barsa nemzetség osztozásakor apa, fia és családja kapta. Bucsa a középkor folyamán mindvégig az e nemzetségből származó Nadányiak birtoka volt. A környék akkoriban a Tisza és a Körösök, a Berettyó által elárasztott valóságos vadvízország volt. Karcag és Füzesgyarmat között csónakon közlekedtek az emberek és a mai Hortobágy-Berettyó vonalában a Berettyó folyó alsó szakasza húzódott itt. 1412-ben Békés megye rendjei bizonyították, hogy Apajvára, Keszegestó és Szőlősziget Bucsához tartoznak. A XVI. századtól kezdve gyakran találjuk Bucsa nevét az adóösszeírásokban. 1552-ben 4, 1553-ban 13,1556-ban 10, 1562-ben 18 porta után fizetett adót a töröknek. 1571-ben 12 házzal és templommal írták össze, mint a Szolnok nahijéhez tartozó települést, azonban 1586-ban Ványával és Ecseggel egy időben porig égették. A lakosok egy része a nádasokba menekült, mások a felvidékre költöztek. A krónikák szerint bucsai emberek többszöri, úgynevezett nagy futásról számoltak be a török uralom ideje alatt. A XVIII. században elnéptelenedett, pusztává vált Bucsa is. Szilaj pásztorok, rétes emberek, betyárok tanyája, ahol még a nagytekintélyű Simai csendbiztos is csak erős kísérettel mert közlekedni. A mai Bucsa alapjai a XIX. század második felében kezdenek kirajzolódni. Elnevezése ekkor Bucsa-Újülés, lakói többnyire agrárproletárok. A bucsai parasztok a nagybirtok miatt soha sem szerezhettek földet maguknak a település határában, sokszor munkát sem, ezért egyrészt kubikusként eljártak más határba dolgozni, mások napszámosként keresték a kenyerüket jórészt idénymunkákon. 1849-ig Schwarcz Ferencnek volt itt nagybirtoka, aki több mint tízezer holddal rendelkezett. 1895-ben báró Schpringer osztrák főúr vásárolta meg a birtokot, halála után leányára, Feuld Jenő francia bankár feleségére szállott a hatalmas vagyon. Bucsa község közigazgatásilag 1941-ig Füzesgyarmathoz tartozott. 1941-ben alakult önálló képviselő-testülete és jegyzősége és azóta használja újra a régi keletű Bucsa nevet. A Sárrét partján, a Hortobágy-Berettyó mentén, a közeli erdőkben a természetbarátok értékes állat- és növényvilágot fedeznek fel. Az idelátogató külföldi és magyar vendégeket a vadászati turizmus csábítja elsősorban. A délibábos pusztai táj, a szépen művelt földterületek, a hullámzó gabona, vagy a virágzó napraforgótábla, a Hortobágy-Berettyón riadozó madársereg egyre több vendéget vonz Bucsára. A falusi turizmust kedvelők számára a falukörnyéki erdők, rétek, vízpartok sok szép élményt ígérnek, a közeli Dévaványai túzokrezervátum által védett területeken pedig még a világritkaságnak számító túzokot is megpillanthatja a természetbarát. A református templom Okány: ez itt a Rétköz -kány község múltját, történelmét, sorsának alakulását 1220-tól II. András király idejéből származó írott forrásbeli első említésétől lehet nyomon követni. Okány község jelenkori közigazgatási területe 7066 hektár, mely magába foglalja a régmúlt idők településének helyeit is. Az Árpád-kortól 1950-ig Bihar megyéhez, illetve Trianontól a maradék Bihar megyéhez, jelenleg pedig Békés megyéhez tartozik. A falu központja ma is legkiemelkedőbb része a határnak, 90 méter közeli tengerszint feletti magasságban. A Sebes-Körös hordalékából épült partvonulat kedvező feltételeket kínált az ősi megtelepülőknek is az árvízmentes kiemelkedéssel közvetlen a víz partján, sőt egy hatalmas - régen Rétköznek, majd Kis- Sárrétnek nevezett - vadakban, halakban gazdag vízivilág szélén. A víz nemcsak táplálta, védte is a „szigeten” lakókat, bujdosókat az ellenségtől. A települést észak és nyugat felől összefüggő nádtenger, erek, lápok zárták el. Dél és kelet felől is csak vízfolyásokon keresztül lehetett megközelíteni. Bihar és Békés vármegye határa bizonyára ezért is húzódott századokon keresztül a falu nyugati részén. A két megyét összekötő ősi útvonal a falutól délkeletre húzódott: Sarkad- Sarkadkeresztúr-Gyanté-Orosi- Zsadány-Ugra-Harsány-Várad, így Okányba csak kerülővel jutott be barát és ellenség egyaránt. A mai Okány község területén az őskori előzmények, a régészeti leletek közvetítésével ismerhetők meg. Azt, hogy a település 1995-ben ünnepelte fennállásának 750. éves évfordulóját, a polgármesteri hivatal épületének falán elhelyezett emléktábla jelöli. A község központjában található az 1745-ben újjáépült református templom. A kertjében felállított emlékművön az I. és II. világháborúban elesettek nevét örökítették meg. A település népessége az idők folyamán fokozatosan csökkent, az 1930-as időszak kivételével, amikor is a lakosságszám 5 ezer 200 fővel érte el a maximumot. Az 1997. január 1-jei állapot szerint Okány lakossága 3 ezer 116 fő. A melléklet fotóit Fazekas Ferenc készítette 1995-ben ünnepelte fennállásának 750 éves évfordulóját a település