Békés Megyei Népújság, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
1983. február 26., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET „Nincs megalkuvás a művészetben és a magyarságban!” Beszélgetés Gulyás Györggyel 1957. június 23. óta viseli Kodály nevét a kórus, mely a debreceni zeneművészeti szakközépiskola és más középiskolák tanulóiból alakult. 1958-ban utaztak először külföldre, s a walesi Llangollen városban elnyerték a nemzetközi verseny első díját. Ekkor még csak leánykarból állt a kórus, e siker után férfitagokkal bővült az énekkar, s mindmáig vegyeskarként szerepel. Az amatőr együttes 1971-ig több mint hatszázszorlépett közönség elé. A Debreceni Kodály Kórus 1971 óta hivatásos kórus. Hangversenyeik száma már eléri az ezerháromszázat — mostanában évente hetven—nyolcvan koncertet adnak. Három földrész húsz országában szerepeltek eddig. A kórus főként capella- és oratorikus műveket énekel. Az általuk előadott művek átfogják a reneszánsz kortól napjainkig terjedő kórusirodalmat. A kórus munkáját magyarországi bemutatók és ősbemutatók sora fémjelzi. — Hogyan vette, vehette fel a kórus Kodály nevét? — kérdezem Gulyás Györgyöt, a kórus alapítóját, karnagyát. — 1955-ben a minisztérium úgy döntött, hogy a zeneiskolákat el kell nevezni. Debrecen Kodályra gondolt. Élő személy abban az időben nem nagyon lehetett névadó. A minisztérium megkerülte a kényes kérdést, válaszuk ez volt: ha Kodály engedi. Ménes János tanácselnökkel felkerestük Kodály Zoltánt. Ő vonakodott nevét adni, végül négy feltételt szabott. A legfontosabb ez volt: „Nincs megalkuvás a művészetben és a magyarságban!” — ez legyen a jelszó. Még abban az évben Kodály Debrecenben járt, s ilyesmit mondott: az ötven évvel ezelőtti Debrecen úgy különbözik a maitól, mint egy a száztól!... Akkor lett a szakiskolából, melynek akkoriban igazgatója voltam, Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakiskola, majd az iskola kórusából Kodály Kórus. 1957. június 23-án volt a névadási ünnepély — három kórus énekelte a Budavári Te Deumot. És most, a centenáriumi ünnepségen újra elénekeltük azt a műsort. — A Kodály-centenáriumra mivel készült a kórus? — A Kodály-oeuvre elsajátítása volt a célunk. Valamennyi vegyes- és női kari művét megtanultuk. De mivel el akartuk kerülni az egyoldalúságot, ívet kellett csinyálni Kodálytól máig, hogy a centenárium mindazt jelentse, ami Kodály és Bartók után elindult! Hisz életművük révén jöhetett létre Petrovics, Szokolay, Durkó zenéje! . . . Kodály és Bartók ismerte fel először, hogy európai módon kell komponálni. Kodály a zenei anyanyelvet féltette, a zenei analfabetizmus felszámolásának eszközét az iskolákban látta. Nemcsak a zeneszerzés volt számára fontos, de a zenei műveltség megteremtése is. És külföldön sem kell mást tennünk, mint itthon: bemutatni a Kodály-műveket és a kortárs zenét. — Több mint huszonöt év telt el a megalakulás óta, ez alatt az idő alatt összesen hányan lehettek tagjai a kórusnak, honnan az utánpótlás? — Félezernél többen voltak kórustagok. Sajnos, nagy a fluktuáció. A férjhezmenés s egyéb okok miatt is. Legfőbb probléma az utánpótlás megszervezése. A Kodály Kórusnak a helybeli zeneművészeti főiskola, a zenei szakközépiskola sajnos nem ad utánpótlást! Az országból mindenünnen jelentkeznek, de a legkvalitásosabbakat nem tudjuk megszerezni — nincs lakás! A kórus hivatásos. Az átlagfizetés 3600 forint. De itt, Debrecenben nincs plusz kereseti lehetőség. Most a kórus 63 tagból áll, ám monumentális oratóriumok előadásakor 80—100 tagúvá növekszik. A kisegítők között huszonöt éve éneklő egyetemi professzor, sebész, MÁV-dolgozó, énektanárok vannak. Ők amatőrök. Az éneklés szeretetéért járnak. — A külföldi lapok kritikái dicsérik a kórust, nagy elismeréssel szólnak a bemutatott művekről. Mi a siker titka? — Az objektív zenéléshez szokott hallgatóság örömmel fedezi fel a magyar zenében a dallamosságot, ez a mi nagy kincsünk! Sikerült kialakítani az egyéni hangszínt, ezzel pótoljuk azt a hiányt, amit néha a létszámbeli hátrány jelenthet. Mindig nosztalgiával gondolunk más kórusok hanganyagára. Mint a rigaiaké! Vagy említsem a hamburgi kórust? Megtanítottam nekik a Székely keservest magyarul, nem mondta volna senki, hogy nem anyanyelvű kórus énekli! Alapvető célunk a bartók—kodályi zene megismertetése, a mai, kortárs zene elfogadtatása, de ismernünk kell azok zenéjét is, akikhez megyünk. Minszkben orosz népdalt énekeltünk — oroszul; a közönség felállt, ünnepelt bennünket. Fontos, hogy egy hullámhosszra kerüljünk! A kultúra kölcsönhatása ilyen: akkor fogadják el a magyart, ha látják, hogy az övékét is ismerem. Ha Hamburgba megyünk, Brahmsművet mindenképpen éneklünk. A Fülöp-szigeteken 1976-ban kórusfesztivál volt — azóta érdeklődnek az európai zene iránt. — 1982-ben hol szerepeltek? — Dániában, Svédországban, az NDK-ban és a Szovjetunióban járt a kórus. 1962 óta minden évben volt külföldi utunk, bár az Interkoncert tizenöt év alatt mindössze három utat szervezett! És azzal a hátránynyal is meg kell küzdenünk, hogy nem tudunk lemezt küldeni meghívóinknak, összesen két lemez készült — még az amatőr kórussal! —, de ezeket már nem lehet kapni. Egy nyugatnémet cég vállalta a lemezkészítést, de előbb koncertkörútra kell mennünk, hogy legyen elég devizánk a felvétel három napjára. 1983-ban Svájcban és Görögországban lép fel Kodály-ünnepségeken a kórus. — Kodályról és a Kodály Kórusról beszélgettünk. A centenáriumi évben Budapesten miért nem léptek fel? — Mert nem hívtak bennünket. A televízióban sem szerepeltünk, senkinek nem jutott eszébe, hogy a Kodály Kórus is énekeljen. Külföldön sok rádiófelvételt készítettek a kórussal, a Magyar Rádióban az utóbbi tizenkét évben egyszer szerepeltünk 18 perces összeállítással. Szerves része a magyar zenekultúrának az, ami Debrecenben elhangzik? Hol tartjuk számon, mi történt ebben az országban Kodály ürügyén? Volt sok ünnepség ... Ha ez a kórus Budapesten volna, szárnyalnánk? A korlátok biztosan itt lennének? Szavai után csend támad. Mégse fejezzük be ilyen kesernyésen a beszélgetést! — Mi az ars poeticája? — kérdezem végül. — Az érzelemdúsabb, hajlékonyabb előadás híve vagyok. A klasszikusok objektív bemutatásakor olykor úgy érezzük, elveszett az érzelem! Nemrég jöttem haza Görögországból, az ötödik kórusfesztiválról. Feladatul kapták a kórusok, mutassák be virtuozitásukat. Ezt itthon is szeretném kipróbálni. Most ez izgat, ez foglalkoztat. Sipos Ferenc Muray Róbert: Tél NÉPÚJSÁG Az erdők világa ’83 Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok vadász, soha vadászpuska nem volt a kezemben, mégis ismerem a vadászszenvedélyt. S miután azt is elmondom, hogyan ért utol, előre elnézést kell kérnem az igazi, Nagy Vadászoktól, hogy én csak gyerekkorom vidám csúzlizásait tudom felidézni, de az is vadászat volt ám, a javából! Rettenettel vegyes szemgúvadással néztük, hogyan vergődik egy-egy szerencsétlen veréb, ha álmokat röppentő csúzlinkból mesterlövéssel eltaláltuk, és az sem volt kisebb mulatság, ha fenéken lőttünk egy-egy kutyust, és az vonyítva iszkolt a közelünkből. Persze az igazi, a gyönyörű vadászszenvedélynek nemcsak a vad elejtése a középpontja, sokkal inkább a „becserkészés”, még előbb a sokféle, izgalmas előkészület, és hát a természetszeretet, az erdő-mező imádata. A hajnal a lesen, bizonyára felejthetetlen, az alkony üldözés közben csakúgy. Ha pedig közben valami hibát vétettem „vadászat-szakmailag”, elnézést fejemnek, és a tévedések is megbocsáthatók. Mindezt egy elragadóan szép budapesti kiállítás méltatása elé szántam, tudom, sokan látták, és akik már nem jutnak el a Vörösmarty téri Csontváry terembe, bizony sajnálhatják. „Az erdők világa ’83” című nagy tárlatot a Képcsarnok és a Magyar Vadászok Országos Szövetsége közösen rendezte, megnyitója, mint hallottam, ritka, jeles esemény volt. A tárlat is az! Belépve az üvegajtón, ami először szembetűnik: az abszolút profi rendezés, szabad legyen ezúttal a „profi” megjelölést a hozzáértéssel azonosítani. Bronzszobrok tucatja elöl, a falakon körben olajképek, grafikák és plakettek, az elegáns kiállítóterem egyik szegletében asztal, rajta grafikai lapok tömege, válogatásra. ..Böngészde” — mondhatnánk úgy is, de így van valóban: a látogatók szinte sorban állnak, átveszik a már átnézett csomót, és vásárolnak. Feltételezem, hogy a kiállítók többsége vadász, és nemcsak vendég a cserjésekben, erdőkben, füves pusztákon: a képek vallomása egyértelmű. Akik így látják a természetet, a vadakat és a vadászt, nem lehetnek kívülállók, laikusok; egyetlen ilyen kirándulás nem elegendő ahhoz, hogy a festő igazi képet fessen arról, amit látott, amit átélt, ami megragadta a fantáziáját. Sokan vannak alföldiek, akikben — hiszem, hogy nem beszélek haza — a tájszeretet mintha egy kissé még erősebb is lenne, mint az erdős-dombos vidékről érkezetteké. Sokan vásárhelyiek, például Csikós András, aki Tiszai holtág című képével vall a csendről, mely a természet része, a hajnali vadászutak része, a szeretet és a részletgazdagság ezen a képen különösen szembetűnő. Nagy Ernő Sándor is Vásárhely szülötte. Téli vadászata az alföldi iskola expresszív jellegét hordozza. Itt van a békéscsabai, most már pesti Ezüst György, ezek az erdőben című képe mozgalmas, sikeres alkotás; itt van a Szentandráson született és Békéshez erős szálakkal kötődő egri Lóránt János, és mások: Fabóka Gyula egy pompás zománc táblaképnél, Dezső József Bernáth Aurél-tanítvány Erdőszéle című, karakteres koloritú, szemet vonzó, a lilák legkülönbözőbb árnyalatait felsorakoztató bravúrképével és így tovább, nehéz betelni azzal, ahogyan a felvonuló kitűnő festők körbejárják a témát: a természetet és az embert. Mondják, hogy e kiállítással párhuzamosan a Képcsarnok Sopronban rendezett hasonlót. Lehetne talán Békéscsabán is, az országosan is jó hírű Munkácsy teremben? Bizonyára. Sass Ervin Vajnai László : Görbültívű tereken Kutatom, keresem, a görbültívű tereken, milyen a homályon átsugárzó, kozmoszfényű szerelem. Mert ahogy tüdőm oxigén nélkül, nélküled úgy nem élhetek, míg arcomhoz szorítod arcodat, míg az űr sodra, árja, mossa a csillagokat.