Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
1989. április 8., szombat Költészet napja, 989: „...s a költőkre nem figyel senki sem”?'r József Attila (1905. április II.—1937. december 3.) „... A költő— ajkán csörömpöl a szó, de ő (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, minteti majd kint, a harmóniát.” Kányádi Sándor: Kupié már annyi minden költészet e földön házak hidak gépek és röpterek hogy lassacskán lazon kell eltűnődnöm miért is írunk pajtás verseket s van-e vajon költészet még a versben vagy már régen elmúlt megszökött nem ül a rímek bilincsébe verten s a versek kongó cellák börtönök hová csak jámbor múzeumi nézők tekintgetnek be egy-egy ünnepen ejjogatni a sárarany s a mélyzöld rozsdával díszes üres rímeken míg a költészet ezer más alakban éli világát tudósok mérnökök mívelik már számokban vonalakban jelenti már magát ég és föld között már annyi minden költészet e földön házakt hidalt gépek és röpterek hovatovább azon kell eltűnődnöm írunk-e még valaha verseket de hát a múzsák és mi mind a költők!z alkalmazottak valamennyien a múzsák tisztes jegyszedőnek s a költőkre nem figyel senki sem A vers az, amit mondani kell Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben — mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot — visszadobtam: — Hát te mondd meg, szerinted, mi a vers? — A vers az — kapaszkodott tekintetembe bátorításért —, amit mondani kell. Derültség zarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve. Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek, s ed elmondok alkalomadtán, ha nem is ilyen egyszerűen. A vers az, amit mondani kell. Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallata legyintett volna meg. Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskálásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét. Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva, vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna. Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk. A vers az, amit mondani kell. IRODALOM-MŰVÉSZET Utóhang Szilágyi Domokos „Tengerparti lakodalom” c. verseskötetében Halála bizonyosságával sem tudom: gép volt-e avagy szent? Talán egy nem létező istentől beprogramozott szerkezet. Megfoghatatlan, azaz teljes és zárt volt. Azt hittem, ismerem, s most sem tudom az ellentéteivel pontosabban, mint általánosságokban megfogalmazni: Szilágyi Domokos volt rajtunk a seb, melynek kapuján a mindenséggel kerültünk lázító kapcsolatba, vérünk elvesztése árán. Mindig úgy éreztem, valami olyan Egésznek, teljességnek földre vetett része ő, mely mindannyiunknak megjelenhetne, de mindig olyankor villan elő, amikor éppen pislogunk, a köznapi dolgok látványát éppen lényegük felvillantásának idejére megszakítjuk. Ő már-már testi kapcsolatot tartott fenn azzal a pillanatonként örök Egésszel — nem hajlama, képessége, nem is tehetsége okán: a lénye volt annyira álmatlan, hogy még szemhunyásnyira sem bírt lankadni. Néha viszont mesterséges öntudatlanságban pihente ki azokat a látványokat ... Csak halálában lehet tetten érni, azt is csak úgy, hogy öntudatlan pihenése közben odalopjuk neki saját magyarázatainkat. Sokakat — akik szerették is — megfélemlített és felháborított szelíd lénye, talán éppen azzal, hogy abba a mindenegészbe tartozott, mely mégsem más világ, hanem ugyanez, számunkra mégis érthetetlen , elérhetetlen — és tőle függünk, általa, kénye-kedve szerint érthetjük talán ... Mintha az emberből kívül került szellem nézte volna általa saját földi megjelenítését, a testet, fájlalva, hogy nem alakíthatja a maga képére, mint a nyelv a gondolatokat ... Vagy mintha a földi test képes lett volna örök gondolatokat látni. Talán a játék volt az az állapot, melyben leginkább sikerült azonosulnia önmagával, az Egész részével. Nem is játszott soha „felszabadultan”, sem tanulva, mint a gyermek. Talán leginkább mégis bátorsága bizonyításáért játszott, hogy íme, meri — és tudja — levegőbe perdíteni a súlyos, a nagy dolgokat, magas talapzatra helyezni a banalitást. Szép trágárságokat tudott mondani. Bizony, kissé történelmietlen ember volt „ékelme”, a történelmet nem időben, eseményekben, hősökben látta, hanem saját egy pillanatnyi gondolataiban, s nem mérte egyáltalán. A szavai is úgy állnak egymás mellé különböző korokból, félmúltakból és időtlen főnevekké vált igékből, hogy kérdésessé teszik: létezik-e egyáltalán jelen idő? Igaz-e? Pontosabban, emberebben : kinek melyik jelen ideje? Mikor áll össze egyetlen látott gondolattá: költői képpé több évszázad a harcaival, szerelmeivel, szavaival? Mintha azok is a gondolatnak nem tartalmaként, hanem szülőjeként léteznének, vérüket örökítve át, nem önmagukat. Roppant biztosan tudta, hány részből tevődik össze az egész, és melyik a saját része. Egy fátumtól nem tudott szabadulni ő sem, mégsem, hogy a leírt szó mindig jelen ideje, s aki leírja, halandó, ami azt is jelenti: legpolitikusabb költőnk volt Szilágyi Domokos — mert csak itt, mert csak így születhetett meg a mindkét szülőjére is — tettre és múltra — elárvult gondolat. Ez a kegyes időcsalás segít hinni: nem szomorkodnunk kell, amiért ő már nincsen, hanem boldognak lennünk, hogy élt. Ezért lehetséges, hogy az általa teremtett időtlen térben, rövid életműve — ha egészben, egyben gondolunk rá — nem tűnik töredékesnek, bár nem befejezett, s tovább sem írható. A teljesség érzetét nyilván a nagyság sugallja. Egy-egy verse ,is végleges, hiánytalan, önálló, akár a világ egyéb dolgai. Csakhogy Szilágyi Domokos költészetével eggyel több dolog létezik a világon, több lett a megismernivalónk. Azt mondanám: nagy költő volt — de mosolyogna rajta. Vékony mosolya volt, kegyetlenül részeire metszette a dolgokat. Dühösen nem lehet mosolyogni — ő úgy mosolygott. Talán igaza van: a költőnek nincs minősítése, sem felső foka, mert ideje sincsen. A költő annyi amennyi: örökké vált jelen idő. Úgy, ahogyan a költő az emberiség legérzékenyebb szerve: a szeme. Fáj a sötétségtől, de a túlságos fénytől is, fáj a felvert portól, és fáj, ha megérintik. És fájva lát. Úgy, mintha a fájdalomtól. Azt hiszem, nem benne rejlettek ellentétek, hanem az őt látók-mondók ellentmondásait metszette két részre a saját bizonyosságával: létével, sötétséget árasztó némaságával; magasban végzett halálos mutatványaitól a nézők sikoltottak, nem ő. Biztos volt, sőt: pontos — egyedül halála sugall elbizonytalanodást. Mintha az nem lenne igaz. Élete valóban adalék, a szó minden értelmében. Költészete kihívás is: az Egész provokálja saját részeit. Hol a szabályos, hol a zilált formákkal — de mindig a formákkal — tüntetett. Megrendszabályozta a messziről érkező gondolatot. És fellázította. Ezért is lehetett a forma a minden: örök emberi gondolatokat — az Egész kérdéseit — mutatott fel annak egy-egy kritikussá vált pillanatában, olyankor, ha egy „örök gondolat” helyzetben és formában (vagyis az időben) valamilyen új, sokszor meglepő, provokáló, akár önmagát is megsemmisítő részletét tárta elő. Még azt sem tudjuk, az egy talajból kinőtt virág miért olyan színt választ magának, amilyennel idefent megjelenik. Miért azt a verset nyírta Szilágyi Domokos — ez az emberi értelemmel megvert őszi rózsa — éppen ott, és éppen akkor? Talán azon múlott, milyen nap sütött, melyik ég borult be a tudva látó szem fölött. " Ezekben a verseiben is csak a maga törvényét követte, nem mások elvárásait, mindig letért a neki szabott, jósolt útról, kanyaronként váltogatva híveit is, nemcsak hangjait, alakjait. Ezeket a verseket hagyta hátra, amikor túlságosan előre merészkedett. (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1978.) Csíki László KÖRÖS TÁJ Szilágyi Domokos: Játékok Európát játszottam. Kusza játék. Északot, Délt, Keletet, Nyugatot. Egyik félt. Másik röhögött. És simogatott. És rúgott. Ugatott. Melyik hogy. Simultam és féltem. Vagy négykézláb lihe-loholtam. Vagy tán Európa voltam én magam, föltámadásra várva, holtan. * Játsszuk, ami nincs, ami volt, játsszuk, ami nincs, ami lesz. Poklot s mennyet, hol a holt közel érzi magát földijeihez. Földet, hol a menny s a pokol. Játsszuk meg a Nap meg a Hold ragyogását — játsszuk, ahol játszanunk adatott. Légy élő, a jövőt sose félő, akár az időt a halott. * San Franciscót vagy Oslót, Párizst, Stockholmot, szertefoszlott — vagy eljövendő?— álmokat. A játék kábít, álmot ad. S reményt is, „égiekkel játszót”. Olyan, hogy fejbúbunk se látszott ki. Ó, ómega salfa. És keresvén rokonait, fölütheted Csokonait, hol írva vagyon: vak és csalfa. Jánosi Katalin: Csendélet Simonyi Imre: Csend lesz Egy nap szívem bizony mondom hogy csend lesz, És akkor felorditasz! Mi veszett el? És hol veszett el? És miért veszett el? Igen egy éjjel felorditsz és felnyögsz reggel és délben is felnyögsz és felorditasz és felorditsz és felnyögsz délután hogy mi veszett el shogy miért veszett el? És ez már így lesz mindig ezután, hogy hol veszett el, és hogy mikor * veszett el. Üvölt a kérdés s válasz rá a csend lesz mert a csend némat hallgat: — ez a válasz. Igen csend lesz egy estén s délelőtt is csend lesz és csend lesz reggel és csend lesz délután és mindörökkön éjszaka és csend lesz. Benyó Ildikó: Emlék