Békés, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-02 / 1. szám

vannak a ugyanezen alapon menekülnek Kisfalva lakói is. Az egyház pedig vagy szűnjék meg létezni, ha a személyi szol­­gálmány nem lesz elég az egyház fenn­állásához szükséges költség fedezésére, vagy emelje fel a személyi szolgálmányt az úgynevezett párbért, amikor aztán az a szegény vagyontalan, a ki pusztán csak a capite census, lessz sújtva aránytalanul, mert ő, kinek csak két keze van a mun­kára s egyebe semmije, épen oly drágán vásárolja meg magára nézve az illető egy­ház kötelékébe való tartozhatást, mint a mily olcsón jut hozzá az a telkes gazda, ki más határban eső földjével e teher alól így kibújt. Nem mondjuk, hogy a köl­csönös expropriatio egész odáig elmehet, a­meddig azt a fentebb idézett példában jeleztük, de hogy, az ilyetén felfogás­nak lábat adunk, elmehet odáig, hogy aztán az egyházak léte le­sz veszélyezve , ez kétségtelen. Szóval, habár absolut jogi elvek igazolni látszanak is azon álláspon­tot, melyet e kérdésnél Békés megye bi­zottsága elfoglalt, alig hisszük, hogy e kérdés nem fog más megoldást nyerni a kormánynál, hova most már fellebbezve lett, an­nyival is inkább, mert az ille­tőket kérelmükkel az országgyűlés kér­­vényi bizottsága is elutasítandóknak mon­dotta ki. Az egyházak autonómiája involválja a fennállásukhoz szükséges eszközök elő­teremtéséhez a jogot megadóztatás alapján, ha egyszer az állam a tételhezi ezen jo­got törvényesen elismerte; következik en­nélfogva, hogy ezen megadóztatásból ki­folyó vitás kérdések eldöntésébe a világi hatóság nem avatkozhatik; következik végül az, hogy ezen megadóztatásból ki­folyó vitás kérdések illetékes bírája s csak az illető egyház kebeléből kiemelkedő fó­rumok lehettek tehát jelen esetben lehe­tett első­sorban az egyházmegye, másod folyamodásban az egyházkerület s ezek döntő határozatával szemben a politikai hatóság, s így Békés megye bizottságának felmentő végzése nem egyéb, mint taga­dása az egyház autonóm jogának, s így határozottan jogsérelem. —■ Hát elbírálás alá esik a kérdés akkor, ha a vevő nem tartozik az eladó egyházának kötelékébe, s ha ilyennel szemben akarná az illető egyház a maga jogait érvény­esí­teni, igenis, itt helyén van a politikai hatóság beavat­kozása, mely most már nem a hivőt, de a polgárt védi, reá nézve heterogén s így illetéktelen megadóztatásokból kifolyó túl­kapások ellen. Minélfogva azon nézetnek adunk kifejezést, hogy ez ügyben világi hatóságok beavatkozása minden jogalapot nélkülöz sőt veszélyt is foglal magában, mert az állam s az egyház közötti egy­általán nem kivánatos, sőt veszélyes súr­lódásoknak, sőt harcznak vethetné meg alapját. Tudjuk, hogy az általunk kifejtett nézeteket sokan nem osztják, felvetettem a kérdést, jó lesz tisztázni az eszméket. Dr. Kovács István: A polgári iskola vitához. Korunknak s vele együtt társadal­munknak kiváló sajátsága a műkedvellés, vagy ha érthetőbb hangon akarunk be­szélni : a dilettantismus, a­mely dilettan­tisms a színpadon nem sok kárt tett, de annál nagyobb kárt tehet, ha komoly vi­tális érdekek körül akarja magát minden áron érvényesíteni. Ha van komoly vitá­lis kérdés, melynél a dilettantismus iga­zán kárt tehet, ki kell mondanunk, hogy az oktatás és nevelés kérdése ezek közé tartozik. — E rövid bevezetés után egy­szerűen jelezni kívánom, hogy polgári is­kolánkról s az azzal szemben az újabb időben oly erősen hangsúlyozott vádakról akarok szóljani. Furcsa sors jutott ennek az iskolá­nak, mely mikor küzdelmes létét meg­kezdette, senki sem volt tisztában vele, hogy tulajdonképen miért, kiért és kikért létezik, s mert senki sem volt vele tisztá­ban, mindenki azt követelte tőle, hogy mindenért és mindenkiért, s különösen hogy ő érte létezzék.­­ És mert min­den igényt s mindenki követelését ki­elégíteni nem bírta, előállt az egyik s erősen hangsúlyozta, hogy a polgári is­kola tanárai nem tudják felébreszteni az ő fiacskájában a tanulási kedvet, a­mi ta­lán nem is létezett; a másiknak a volt a baja, hogy mert fia még csak közepes lángésznek sem született , még elégtelen osztályzatot bátorkodott kapni; a harma­diknak panasza az volt, hogy bár az ő fia tudja az Ur imádságot, a hittanból mégis megbukott; előállt a negyedik s nem birt fejébe menni, hogy az Ő fia ked­véért miért nem tanítottak külön termé­­szettani földrajzot, mert hát íme az ő sur­­culását e miatt nem vették fel a gymna­sium következő osztályába. Valóban uraim, csak azon kell csodálkozni, hogy elő nem állt még valamelyik csizmadia s nehéz­­m­ényül nem említette fel, hogy az ő pol­gári iskolába járt fia még ma sem tudja a talpba függélyesen beverni a faszeget, pedig a függélyes vonalról mégis csak eleget hallott; vagy hogy valamelyik cse­repes nem botránkozott meg azon, hogy hasonló polgári iskolai qualificatójú fia, nem tud eléggé bizarr carricaturákat fes­teni a kiégetett fazékra; vagy hogy a mé­száros nem emel panaszt, hogy a méter­rendszert a polgári iskolában megtanult fia, még ma sem tud pontosan kivágni egy kiló húst, hogy az több ne legyen, vagy belőle ne hiányozzék!­­ Szóval, kritika elől, kritika hátul, kritika minde­nütt! És minő kritika! A polgári iskolával szemben megújult kritikára kell jelenleg észrevételt tennem. — E kritika hangsúlyozza, hogy a tanári kar nincs tisztában a polgári iskola felada­tával. Hogy a tanári kar mennyire van és mennyire nincs tisztában, nem részletezem, de tudom hogy tisztában van. Nagyobb baj az, hogy a közönség nincs vagy nem akar tisztában lenni vele s még nagyobb baj az, hogy közibünk is becsapott az or­szágos tanügy azon járványos, még pedig országosan járványos nyavalyájának bacil­­lusa (bocsánat a hasonlatért orvos vagyok tehát szakmámból veszem a hasonlatot,­ melynek neve: mania gymnasialis chronica insanabilis. Legnagyobb baj pedig az, hogy az országos járván­nyal szemben még a közoktatási miniszternek a parlamentben tett drasticus nyilatkozatai sem bírtak még idáig eléggé gyógyító erővel. Hogy aztán a mi polgári iskolai tanári karunk sem bír e kivülről reáható lökésnek teljes erél­­lyel ellent állani , az lehet az ő hibájuk, de ő hibájuk mellett: a mi bű­nünk. A mely bűn maga után vonja azon amphibialis ál­lapotot, a mely amphibialis állapot sok bajnak forrása. — Ezt nem lett volna sza­bad a bírálónak felejteni, ha bírálata ala­pos akar vala lenni! Második nehezmény a­mi felhozatik: az átmenet a szakrendszerről az osztály­rendszerre. — Itt elég legyen an­nyit mondani, hogy maguk a szakértők között eltérők a vélemények a felett, hogy a középiskolák alsóbb osztályaiban melyik rendszer előnyösebb s ott a­hol a néze­tek eltérők, egyik nézet épen oly jogosult mint a másik. Ha van, a­mi elfogadható alapokra helyezkedve megróható, egyedül az, hogy ez átmenet nem fokozatosan, hanem egy ugrással s hat télen történt, hogy miért, annak taglalására jelenleg e lap ha­sábjai elegendő tért nem engednek. De ha hibául róvjuk ezt fel a tanár­i karnak, épen oly hiba volt az iskola­széktől, hogy ezt behatóbb pedig a tanerők mérlegelését nélkülöző mélyebb bírálat nélkül, oly könye­­den át­bocsátotta tanácskozásának retortáján. Jön végül a legközelebbi iskolai év eredményét feltüntető évi értesítő azon szomorú adata, hogy aránytalanul sokan megbuktak s lettek ismétlésre utalva. Ergo: a tanárok nem tudnak tanítani! — Na már uram, ha az a tanári kar, csak leg­távolabbról is sejthette volna azt, hogy eb­ből tanári képességük ellen még fegyvert is lehet kovácsolni, nagyon egyszerű do­log lett volna mindegyik tanulónak jó osztályzatot adni, a­mikor aztán a kriti­ka szerint mindjárt tudták volna tanítani! De aztán nem lett volna-e az eljárás több mint a tanári nemtudás ; nem lett volna-e ez határozott és pedig mystificatio az il­lető szülőkre nézve. Végtére is a tanítás s annak eredményessége épen oly relativ valami, mint minden a világon s valamint lehet valaki igen jeles orvos, még ha egy bizonyos esztendőben sok beteg találna is meghalni, mert épen — valami veszélyes járvány uralkodik, s valamint lehet vala­ki nagyon tanult és alapos képzettségű ügyvéd, ha azon fatalitás találja is érni, hogy egy bizonyos évben sok desperatus ügy kerül kezébe, melynek legnagyobb részét elveszti; valamint a legszentebb életű papnak is­ lehetnek feslett erkölcsű,szá­mos hívei; épen így lehetnek a legképzettebb tanároknak is egy bizonyos időben, esetleg silány tanítványai. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, a­mit mindenki tapasz­talhatott a­ki neveléssel és tanítással fog­lalkozott vala, hogy akárhány előbb szor­galmas, igyekvő gyermeknél mintha sajá­tos metamorphosisen menne át, szorgalma­s igyekezete a szó teljes értelmében úgy megcsappan, hogy az észlelőtt valóban bá­mulatba ejti vele s ez különösen megszo­kott történni az úgynevezett kamasz-évek­ben (németül úgy hivják, hogy Tölpel­jahre) a mikor a serdülő ifjú hasonlít a vén borjúhoz, melynek húsa szeletnek már vén, rostélyosnak pedig még nem való, a mikor se főve, se sülve nem jó s nincs emberi erő, mely rajta valamit idomítson s várni kell vele. A kritika ha­ az helyes: mindig üd­vös, eredményében termékeny; ha nem helyes: a kritizálót teszi első­sorban is kritika tárgyává. Dr. Kovács István Elrek. Lapunk tisztelt olvasóinak boldog uj évet kívánunk. Lapunk mai — az uj évfolyamnak első — számát a „Békés“ múlt évi előfizetőinek minden kötelezettség nélkül megküldjük. Miután a követ­kező számot csupán addig beérkező előfizetőink­nek fogjuk expediáltatni, tisztelettel kérjük az előfizetéseknek e hét folytán való szíves megújí­tását, nehogy a lap szétküldésében zavarok me­rüljenek fel. Egyúttal tisztelettel felkérjük lapunk barátait, hogy a „Békés“ számára — mely az új év folyamán az eddiginél is fokozottabb mérvben igyekezend kitűzött feladatának megfelelni, mely feladatát tetemesen megkönnyíti a legutóbb tar­tott megyei közgyűlésnek ama bennünket mélyen megtisztelő határozata, mely szerint a közérde­­kűbb hivatalos közlemények a „Békés“-ben rend­szeresen közöltetni fognak, ami által lapunk a vidéki hírlap valódi missióját fogja betölthetni és ezáltal csaknem nélkülözhetlen orgánumává vá­lik a községek elöljáróinak, nemkülönben a me­gyei közigazgatás iránt érdeklődő igen tisztelt bizottsági tagoknak is, lehető széles körben aján­lani, s részünkre előfizetőket toborzani szívesked­jenek. A B­é­k­é­s előfizetési díja egy évre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr, negyedévre 1 frt 25 kr, mely összeg legczélszerübben postautalványon a „Békés kiadóhivatalának Gyulán“ czim alatt küldendő. Öt egyidőben beküldött előfizető után tisztelet­­példánynyal szolgálunk. A megye viszonya a „Békésihez. Kiirt czikk. Békésvármegye köztörvényhatósági bizott­ságának 1886. évi deczember hava 20-án s foly­tatva Gyulán tartott rendkívüli közgyűlése jegyző­könyvéből 568/1886. b. gy. A vármegye közönsége által a községek pénzkezeléséről, valamint a me­gyebeli községek által alkotott különböző szabály­rendeletek tárgyalása alkalmából felmerült indít­vány folytán. Nehogy a vármegye bizottsága jö­vőben is az idő rö dósága miatt a nagyközönség érdekét oly annyira érintő hasonló lényeges ügyek­nek a kellő tájékoztatás nélkül kényszerüljön ér­demleges tárgyalásába bocsátkozni, elhatároztatik, hogy jövőre mindennemű szabályrendelet úgyszintén a megyéhez érkezendő s innen kiadandó nagyobb horderejű rendeletek, a megye központjában megje­lenő „ Békés“ czimü heti­lapban előre közöltessenek. Mely határozat végrehajtásával a megye alispánja megbizatik. Kelt mint fent, kiadta: Fopovics Szilveszter, in. 11-od aljegyző. Kedélyes estét töltött az önkéntes tűz­oltó tisztikar karácsony másodnapján Doba­y Fe­renci tiszttársuk lakásán, a szives fiatal házigazda vendégszeretetében részesülve; az estély mindvé­gig fenkölt hangulatban folyt le és a késő éjjeli órákban ért véget. A megyei közigazgatási bizottság január havi rendes ülését f. hó 10-én fogja tartani. Halálozás: Keblovszky Lajos városunkban általánosan ismert és köztiszteletben álló polgár­társunk e hó 28-án hosszas szenvedés után sze­rető leánya karjai között Teschenben (Slézia) jobb létre szenderült. Temetése nagy részvét mellett ment végbe. Béke hamvaira 1 V­ évi üdvözlés. A megyei tisztikar uj év napján testületileg tisztelgett szeretett alispánjá­nál, boldog uj évet kívánva. A tisztviselők érzel­meit Terényi Lajos főjegyző tolmácsolta ékes sza­vakban, mire az érdemekben megőszült alispán meghatottan mondott köszönetet. Házasság: K­o­h­n Sándor orosházi fiatal kereskedő deczember 28-án délután vezette oltár­hoz a helybeli izr. imaházban menyasszonyát K­o­h­n Róza kisasszonyt, Goldstein Mór kereskedő kedves sógorasszonyát. nyelem fortélyai, míg a falak körül vannak majd remek, majd durva festményekkel. Ott látjuk egyiken amint a gazda uj magtárt épít­tet; közelben a cséplőgépek beláthatlan sora következik, míg jóval odébb egy agitátor hallatlan napszámot ígérve, erősen tüzeli a né­pet dologra. A másik kép egy házat ábrázol, melybe a szemtelenség legmagasabb fokával törnek be a végrehajtók. A harmadikon vi­dám szüretelők szidják a kiapadhatlan tőké­ket s csak arra se érnek rá, hogy bámulhas­sák a folyton érkező s még alig kiforrázott hordókat. A negyediken rongyos didergő ala­kok sétálnak kényelmesen. Az ötödik tele van rakva kukoriczás zsákokkal, szájaikkal a hatodik kép felé, melyen egész botrányos so­vány disznók gyakorolnak fenyegető szájtátás és harapási kísérleteket, az említett zsákok felé fordulva. A hetediken nincs semmi, de e helyett, a 8., 9., 10., l1. s valamennyi ké­pen valami, melyek mindannyian azonos je­lentőséggel bírnak. Már ez a csekély bevezetés, még inkább az általunk épen most kinyitott ajtón való betekintésünk bő alkalmat nyújt azon szép csínnal összeállított programm hazafiasságáról mely nekünk megengedi, hogy érezzük, mi­szerint ügyeink biztos kezekbe vannak letéve. Tehát meggyőződvén az uj esztendőnek sokat igérőségéről, hódoljunk a jelennek és üljük azt meg. Nagy ünnep van ma, tudjuk az uj év öröm, az ó pedig krokodilkönyöket hullat, míg szemeinkből a reménység mosolyai csurognak. Nagy ünnepet ülünk, nemzetközi ünne­pet : itt tolakodik p. o. Szibéria ünnepe nemes ólomjának Sahara éghajlat alatt való makacs olvadása, vízbe öntése s átváltozása közbeni jövendőmondásaival. Mint nagy-brittaniai köd­fátyol, lebegnek szemeink előtt az örökmúlt soha nem feledett pillanatai. Mint olympiad játékok tűnnek fel előttünk a lefolyt időkbe plántált lakodalmak, disznótorok, névnapok, batyubálok s több e kasztokba vágó hasonla­­tosságokkali küzdelmünk. Egész norvégiai est­halfogásra emlékeztet bennünket egyes eltöl­tött kártya-, tdea- és zeneestélyek karhata­lommali szelíd kézre kerítése. Mint Róma épü­lése, oly megfoghatlan módon jutottunk bir­tokába oly sok kedves emléknek, miket erek­lyeként őrizünk meg az uj esztendő Wertheim­­kasszájában. De ki tudna mindent mihez hasonlítani ? egyedül az összes elmúlt évek könyvének di­cső lapjain feljegyzett adatok kezeskednek az ő esztendő nemes elcsapásra méltó, hozzánk való ragaszkodása általi fokozatos életrevaló­ságáról; de ha a kimerültség, a mindenki ré­széről való szidás általi unatkozás és ballépé­sei által magára vont ellenszenv általi félelem bágyadtá, elkeseredetté akarták is tenni, — mindig voltak a nagy helyzet által időről-időre támasztott eszközként szolgáló események, melyek ruganyosságot, uj lendületet s életet kölcsönöztek elidegesült természetének. Ily lehangolt állapotában vállalkozott az első nagyobb szabású lépésre az esztendő nya­kára egész váratlanul törő kolera. Nagy volt az ijedelem, melytől alig bírta a nálunk is lát­ható volt holdfogyatkozás a figyelmet elvonni. Még le se csendesült az elragadtatás, melyben az uj lovas­ kaszárnya megnyitása hozta, — miközben persze nem hagyta magát holmi ten­geri I dunai hajótörések, szerb-bolgár vesze­kedések, hadi készülődések, öngyilkosságok, bányaégés, képviselőválasztások és bukások által zavartatni, — még az uzsorások királya , Hay Bernát be se volt csukva, még a törté­nelmi kiállítás bájaitól való lelkesülés be se csendesedett, még a franczia minisztérium meg se bukott, már azelőtt vagy három jó hírnévre vergődött angol szállt be komoly szándékkal a legalább is egy milliót vontató vasúti posta­kocsiba, kiknek kiszállásuk alkalmával történt őszinte rablás nagyszerűségétől eltekintve, még mindég élénk emlékezetünkben vannak a spanyolországi és aradi színház­égések, hanem beleszámítva mindezeket, sokan azt állítják, hogy az ó­évnek csak akkor látták fejét csó­válni, mikor az Edelsheim-Janszky ügy oly szomorú legombolyitást nyert. De hogy egy igen szépen sikerült meg­lepetést szerzett Munkácsy Mozart halálával, azt még az esztendő bő de rósz termése is el­­ismeri, sőt a meglehetős lábon álló pénzszük­ség se tagadja, hogy ez az esztendő bizony jobb is lehetett volna, node egy elfogadott példabeszéd után: a megholtakról ha egyebet nem tudunk, hát jót beszéljünk. Mondjuk el hát, hogy megtette köteles­ségét, és ha a passzus kezében van,­­ mehet a többi csomagok közé. Ami neki nem sike­rült, talán sikerül a másiknak, és bár ez se sokkal jobb képű, bár nem sokkal többet ígér, mindazonáltal adjuk meg magunkat azon ha­tártalan bizalomnak, mely ötét oly magasra állítja az eddig elkergetett tehetetlen eszten­dők fölött. Mondjuk el hát: adjon az ég neki erőt, szorgalmat, gazdagságot, kitartást, egészséget s jólétet, hogy várakozásunknak megfelelhes­sen, hogy ha majd jön a beszámolás nagy napja, ne kellejen az utókor előtt pirulnia, hanem a megelégedés és hála virágaival meg­koszorúzva dobhassuk oda, hol hozzá méltat­­lan elődök, nyelvöket az éhségtől kiöltve vár­ják, hogy — elnyelhessék. w.

Next