Békés, 1919 (51. évfolyam, 1-76. szám)

1919-10-11 / 55. szám

Censurat: BARBULESCU. ILI. évfolyam.­­Előfizetési árak: egész évre , 40 K — f Fél évre . 20 K — f Hirdetési dij előre fizetendő. Nyilttér sora 1 korona. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. %nla, 1919. október 11. 55. szám. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobai János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdeté­sek és nyílt terek intézendők. Kézirat nem adatik vissza. Egyes szám ára 50 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: «01* 4 V FERENC Megjelenik szerdán és szombaton Az a nemzetközi mozgalom, mely „világot megváltó nemzet­közi szociáldemokrácia“ névvel nevezte ön­magát, egymás után veti el magától azokat a jelszavakat, azokat az elveket, melyekkel leg­inkább sikerült a nem gondolkozó, nagy tö­megeket meghódítania. Legelőször, még a háború kezdetén, el­dobta, mintha sohasem ismerte volna, a nem­zetközi jellegét; mindenik harcos nép szoci­alizmusa, proletársága elsősorban nemzetinek, a maga nemzetéhez tartozónak vallotta magát és megszüntette nemcsak az ellenséges, de még a szövetséges nemzetek proletariátusával való érintkezést, hogy a kölcsönös támogatás­ról ne is beszéljünk. A magyar szociáldemok­ráciának jutott az a szomorú híresség, hogy a legkevésbbé tudott szabadulni a nemzet­köziség hóbortjától, a legkevésbbé tudott nemzetivé lenni és Svájcban, Stockholmban készítette elő saját országa, saját prole­társága és nemzetközisége rettenetes ka­tasztrófáját.­­ Ma már hihetőleg a magyar proletárság is belátta volt vezéreinek hihetet­len rövidlátását vagy bűnös könnyelműségét. Ma már belátták mindenütt, hogy az a jelszó: „Világ proletárjai egyesüljetek“ egy nagyhan­gú, de semmit mondó, egy őrült lehetetlensé­get forszírozó, puffogó frázis, mely semmi jó­nak teremtésére nem alkalmas, hanem ma az a hangos és hasznos irányelv, az ország, a nemzet proletárjai egyesüljenek, még­pedig nemcsak önmaguk között és más­­ társadalmi osztályok ellen, hanem egyesüljenek minden más szükséges és hasznos társadalmi osztál­­­lyal a nemzet összes, legjobb erőinek a leg­tökéletesebb kihasználására, a népek erőinek a békés, alkotó munka terén való versenybe állítására. Eltűnt tehát, semmivé vált, mint valami gonosz, kísértő lélek, az az ijesztő rém, az a mélységes poklokból felszabadított rossz szel­lem, amit úgy hívtak, hogy „osztályharc“, de ami voltaképen nem lett volna egyéb, mint mindenkinek harca mindenki ellen, a legdur­vább ököljog, a legtökéletesebb anarchia, mely éhes vadállatok tanyájává tette volna a tár­sadalmat. Az volt az osztályharc, melyben millió­kat összeharácsolt, jólétet és élvezeteiket haj­szoló vakmerő kalandorok a becsületes munká­juktól megfosztott, dolgozni akaró proletárság nevében felakasztattak olyan embereket, akik egész éltükben a legemésztőbb munkával és gonddal kergették a mindennapi kenyeret. Az volt ez az osztályharc, melyben éretlen munka­kerülő sihederek a neveletlen gyermekkor minden kegyetlenségével kínoztak meg férfia­kat, akik egy-egy élet munkáját töltötték el a társadalom betegségeinek gyógyításában. Ilyen volt ez az osztályharc, melyet a társa­dalom számtalan bajának orvoslására általá­nosan gyógyító orvosszernek eszeltek ki, de amely minden meglevő betegséget csak fokozni, minden meggyógyultat csak kinyitani tudott. Hova lett a nyolc órai munkaidő, hova lett az órabérrendszer ? A nagy nyugati álla­mok munkásai, szellemiek vagy testiek, már dolgoznak annyit, amennyire kit-kit az Isten alkotta szervezete képesíti és meg akarják el­végzett munkájuk jutalmát a munka értéke szerint. Keltett-e egy őrjítő világháború, hogy ennek igazságosságát, egyedül az igazságos­ságát belássák. Való, hogy sok ember saját hibáján kívül gyengébb munkabírású, de vájjon többet tudott-e dolgozni és többet ke­resni akkor, mikor a nagyobb munkabírásút is arra kén­yszerítették, hogy kevesebbet, a gyengébbel egyenlőt dolgozzék és vájjon nem több jó hárul-e a gyengébbre is, ha a nem­zeti termelés eredménye az erősebbek munka­bírásának legteljesebb kihasználásával a leg­nagyobbra fokoztatik. Íme, ez a tömegeket csábító, csalfa jelszó is elillant, beadta a kul­csot, az igazság napfénye örökre eltüntette. Itt, e helyen mondottuk nehéz hónapok­kal ezelőtt, hogy a szocializmus eszméi közül az egészségesek, az életrevalók, a hasznosak minden gyűlölködés, minden harc nélkül meg fognak valósulni, ellenben a károsak és kár­­hozatosak, a társadalom helyesen felfogott céljaival ellenkezők minden erőltetés, minden küzdelem dacára sem fognak tudni tartósan érvényesülni és erőltetésük rombolással, pusz­títással fog járni. Álláspontunk igazsága fé­nyesen bebizonyosodott és ez ma is jóslására késztet bennünket, hogy az annak egész emberiség javát szolgáló eszmék diadala el fog következni, annál hamarább, mennél ki­­tartósabb leszünk a munkában és a társa­dalomban.­ ­ Tisza István. könyv (—) Meglepetés volt az, amit a bécsi vörös világgá repített. A kitálalt meglepetés olyan általános és különösen érdekes volt, hogy napokon át rágódott rajta a világ sajtója. Mit­ emésztett meg belőle, nem kérdezzük. Egy bizo­nyos az, hogy a világháború tűzcsóvájának kive­tőjét többé már nem Tisza Istvánban keresik, talán már nem is Magyarországban, melynek akkori számottevő képviselője a világesemények intézésében Tisza István volt. Tehát nem Tisza­ István akarta a háborút, nyugodt megfontolással nem vállalta a felelősséget, lelkiismeretében tilta­kozott a háború ellen, nemcsak kétes kimenete­lűnek, de végzetesnek látta az eredményt. Mind­ezt megírta az akkori királynak. A háború meg­indításáért való felelősség súlypontja tehát elto­lódik. Nemcsak az ő nevéről, de azon országról is, melynek ő volt egyedüli képviselője a nagy világesemények intézésében Minket azonban nem ez foglalkoztat, leg­alább most nem ! Előttünk áll Tisza István egyé­nisége. E­­sély és talány lett ez az ember ! Vagy talán a vörös könyvben foglalt emlékirat rán­totta le Tisza István egyéniségéről a leplet és megmutatta Tisza­ Istvánt a maga igazi fényé­ben ? Talán ez az emlékirat oldotta meg azt a rejtélyszerű ellentmondást, ami körülvette Tisza Istvánt? Nem tudom! Azt tudom, hogy Tisza Istvánt halála után, tragikus és erőszakos halála után ismertük meg. Ez az ismeret vértanúvá avatja őt, egy nemzet vértanújává ! Nagy emberek lélekrajzát megadni a legne­hezebb feladat. Lélekrajzot adni, Tisza Istvánt érdeme szerint méltatni nem lehet feladatom, nem ezen a kimért helyen. gát, széles szellemi látókörét. Nagyságát, kiválósá­bámulatos akarat­erejét, lángeszét és munkabírását senki sem vonta kétségbe, legádázabb és halálos ellenségei sem. Egyéni bátorságát, rettenthetlenségét rajon­gással emlegetik politikai barátai és harctéri ka­tonái. Amit Tisza Istvánban annyiszor és annyi oldalról kifogásoltak, amit változatosnál változato­sabb alakban ellenfelei naponkint és éveken át élénkbe tálaltak, az a konoksága volt, szándékainak tisztaságában való kételkedés és az, hogy jó hazafi­nak, hazája javát akaró egyénnek semmikép nem tartották. A magyar közélet és politika terén szereplő egyének közül senki nem volt az utóbbi­ évtizedek alatt, kit annyiféle jelzővel illettek volna, mint épp őt. Nem volt még politikus annyi éles bírálatnak, annyi félreértésnek kitéve, mint Tisza István. Hogy mennyire kicsapott a gyűlölet hullámzása, a merényletek száma a leg­beszédesebb tanúság. Különösen izzó gyűlölettel szórta ellene szikráit a szociáldemokrácia, mely­nek nagyarányú sztrájkjai több emberéletet is áldozatul követeltek. (1912. május 23.) A háboru alatt pedig Tisza István neve a háborus uszító hírhedt neve lett. Százezren szen­tül meg voltak győződve, még lelkük üdvössé­gére is megesküdtek volna, hogy a háborút Ma­gyarországon voltaképen Tisza akarta, ő kezdette, ő vetette befolyását latba, valahányszor annak erélyes folytatásáról volt szó, ő fojtott el minden kezdeményező békelépést, ő volt a béke igazi kerékkötője stb. stb. A magyar parlament falai épp úgy, mint a magyar hon sok határa és az egész k­ülföld ettől visszhangzott. A most közrebocsátott diplomáciai akta­könyv I. kötete (Diplomáciai akták az 1914. évi háború előzményeiről, a német-osztrák külügyi hivatal megbízásából összeállította dr. Gooss Ro­­derik) világosan és félre nem érthető adatok alap­ján bizonyítja, hogy egyedül a magyar miniszter­­elnök, Tisza István ellenezte a háborút. Óvta a királyt a támadó háborútól. Általában el akarta kerülni nemcsak a támadó háborút, de minden­nemű fegyveres műveletet. Tartott sok mindentől, de legjobban az európai közvéleménytől és ezért diplomáciai megoldást sürgetett Szerbiával! Itt kezdődik egy rejtély, ami Tisza István gróf egyéniségét oly szokatlan megvilágításba helyezi. Mindenki őt tartja a háború legfőbb pár­tolójának, önmaga beszédjeiből és eljárásából ezt olvasták ki — és az akták tökéletesen az ellen­kezőt állítják. Tisza soha egy gondolattal, soha egy taglejtéssel nem árulta el a valódi tényállást. Soha nem hozott fel e tekintetben a maga védel­mére semmit, sőt megtette, ami az ő tragikumát tökéletessé tette, az ő mentségét bizonyító mi­nisztertanácsi jegyzőkönyvet egy őrizetlen pilla­natban tűzre dobta. Barátait nem akarta kompro­mittálni. Ez a néhány láng felégette mögötte a hidat, melyen visszatérhetett volna az élő, egy ország sorsát intéző hivatásra. Ez a láng felcsa­pódó keskeny nyelvével megégette Tisza élet­levelét ! A tragikum teljes. Nem hiányzik belőle semmi. Elbukott benne a világháború legnagyobb egyéniségeinek egyike ! Az ő sorsa az egész ma­gyar nép sorsa. Az ő tragikuma az egész magyar nép tragikuma. Van benne részlet jelleméből, van a sors intézéséből úgy, mint az egész magyar­ nép tragikumában, önmagát mintegy áldozatul dobta oda! Hagyta maga körül összegyülekezni a vészt, egy ujját sem mozgatta a maga védel­mére, sőt inkább a maga bukását akaratlanul is siettette. Ha volt ebben a tragikus bukásban igazság­szolgáltatás, az annyi mindössze, hogy Tisza Ist­ván gróf egy dologban hibát követett el. Elhall­gatta a valódi tényállást, mert becsületérzése, önérzete és felelősséges állása lezárta ajkát. De úgy hisszük, ezzel önmaga iránt a legnagyobb bámulatot keltette, legendás jellemként nőtt ki a világháború annyi súlytalan és diplomáciai ravasz­sággal, álnoksággal telített jellemei közül, de hazá­jának nem tett vele szolgálatot. Nem Tisza Ist­ván gróf volt ő Csak, a mintajellemű magyar mágnás, de egyúttal Magyarországnak egyedüli képviselője is. Amit Tisza Istvánnak, mint ma­gánembernek meg lehetett tennie, azt a minisz­terelnök nem teheti meg, mert hazája, a forrón szeretett magyar hazája vele szenved. Egész há­ború alatt Magyarország úgy volt feltüntetve, Lapunk mai száma 4 oldali

Next