Békésmegyei Közlöny, 1913. július-december (40. évfolyam, 52-101. szám)

1913-11-01 / 87. szám

Békéscsaba, 1913. XL-ik évfolyam, 87-ik szám. Szombat, november 1. BÉKESMEGYEI KOZSONT POLITIKAI LAP telefon­szám: 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön. EK­OFIZETÉSI Dij : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 8 kor. Előfizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám­ ára 12 fillér. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: gZ!H £ X.SZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon­szám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési díj készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési díja 50 fillét. Városok hitelügye, Békéscsaba, október 31. A magyar városok fellendülési kor­szaka sajátos véletlen folytán egybe­esik a befektetési értékek piacának megromlásával. Annakelőtte a buda­pesti nagy jelzálogintézetek községi kötvény-kibocsátása teljesen fedezte a városok hitelszükségletét. De az utóbbi esztendőkben vidéki városainkban nagy kulturális és gazdasági fejlődés állott be, amely modern alkotásokra és lé­tesítményekre serkentette a ügyeit intéző újabb generációt. városok Ez a fokozott beruházási tevékenység már nem talált kellő anyagi fedezetet a vá­rosok rendes bevételeiben úgy, hogy egyszerre nagy kölcsönszükséglet tá­madt a vidéki városokban, amely hoz­záértő számítás szerint mintegy 500 millió koronára rúg. A jelzálogpiacon beállott nagy üzletcsend mellett a köz­ségi kötvények kelendősége is teljesen alászállott, a nagy magyar emissziós intézetek nem képesek fedezni a vá­rosok kölcsönszükségletét és az utóbbi két esztendőben kiderült, hogy a ma­gyar városok hiteligényeinek kielégí­tésére sehol sem akad pénzforrás. Nem csoda, ha a kölcsönpiac e teljes bedugulása nagy aggodalmakat ébreszt a városok vezetőiben és a hi­telügy kérdése előtérbe került. A vá­rosok legutóbb lezajlott kongresszusán ismét ez a nagyváradi probléma foglalkoztatta a­ magyar élet legkiválóbb elméit, de kommunális megvall­juk, hogy ezek se tudtak orvosszert találni. A felmerült eszmék és tervek nem újak, de valamennyije abban hibában szenved, hogy a városok hi­a­telügyének javítását valamely új szer­vezettől várja, holott egészen világos, hogy a hitel hiánya a világ pénz­piacainak mai konstellációjára veze­tendő vissza. Amíg a külföldi tőke­piacokon a magyar befektetési érték­nek nincs kereslete az általános pénz­piaci depresszió folytán, addig semmi­féle szervezeti reformmal nem kerít­hetünk kölcsönpénzt a városoknak és viszont mihelyt a záloglevelek és egyéb fix kamatozású értékek ismét nagyobb keresletnek fognak örvendeni a földön , városaink hiteligénye az kül­ed­digi szervezet mellett is teljes kielé­gülésre fog találni. A baj nem a köz­ségi hitelügy szervezetlenségében rej­lik, hanem­ a világpiaci helyzetben és ezt semmiféle magyarországi hitelre­form sem megváltoztatni, sem jóra­fordítani nem lesz képes. A városok hitelügyének problémája a kör négy­szögesítéséhez hasonló. Semmiféle pa­nacea nem szerezhet a városoknak hi­telt akkor, amikor a befektetési érté­kek piacán rosszak a viszonyok és viszont, nem kell semmiféle külön, vagy új intézmény ahhoz, hogy vá­rosaink kölcsön­ szükségletüket fedez­hessék, ha a nemzetközi befektetési piacon kedvező a helyzet és értékeink­nek kereslete van. Ezt az egyszerű, de megdönthetetlen igazságot találják meg végre a magyar városok vezetői, akikben újabb időben a vállalkozó szellem annyira feléledt és egyelőre azon törik a fejüket, hogy miképen kellene oly szervezetet kiokoskodni, amelynek segítségével a sok száz mil­liós tőkét maguknak a kommuniális üzletekhez valahogyan megszerezzék. A régi kormányok a keretekből ki­növő városokkal nem sokat törődtek. Maguk a városok is beletörődtek abba, hogy ne legyen más feladatuk, mint a mindenkori kormánynak hozsannát kiáltani. A Tisza István kormánya alatt azonban lassanként megváltozik minden. Nem lehet letagadni, hogy a magyar városok fontosságát most is­merték fel, a magyar városokkal most törődnek és a magyar városok ügyei­nek-bajainak szanálására tárt kézzel siet a kormány, a városok kívánságát teljes mértékben akarja teljesíteni. Gróf Tisza István miniszterelnök, Sándor János belügyminiszter, Teleszky János pénzügyminiszter jelentették ki Bárczy Istvánnak, hogy a magyar városok hi­telügyét a magyar kormány konszoli­dálni fogja. Ha az állam új kötvénye­ket bocsát ki, a törvényhatóságokra te­kintettel­­ lesz, úgyszintén akkor is, ha új kölcsönt vesz fel. De itt még nem áll meg a ma­gyar kormány. Kívánja és előmozdítja, hogy tömörüljenek a magyar városok a porosz és német városokkal egy kongresszusra. Amikor már kölcsönös jó viszonyban lesznek, ankétjeiken in­tézményes újításaikat beszélik meg, köl­csönösen felvilágosítják egymást, hogy milyen városaik helyzete, speciális kö­rülményeik feltárásával, útmutatásokkal szolgálhatnak egymásnak, hitelviszo­nyaik egyirányú kielégítésével kölcsö­nös megállapodásra jutottak, akkor ke­ressenek közeledést az angol városok­hoz, fogjanak össze a magyar, német, osztrák, angol városok egy nemzet­közi szervezetben. A magyar kormány ott lesz és meg fogja könnyíteni a magyar városok törekvését­ meg. Az első pillanatban nem is látszik hogy a magyar városok e tö­rekvése milyen kiszámíthatatlan fon­tosságú. Magyarországot a magyar kormány most a városokon keresztül ki fogja vinni a külföldre. Az a kor­mány teszi azt, melyet minduntalan megtámadnak, hogy helytelen színben­­ tünteti fel magát a külföldön és ma­­­­gáról informáló cikkeket helyeztet el. l­ap Közlöny tárcája Egy dalt! Egy dalt ! Egy dalt a régi szerelemről. Nagy busát keserveset. Beleöntöm búmat a szivemből, hátha szivem, szegény szivem megreped. Egy dalt ! Egy dalt, hogy voltam boldog én is, Boldog minő ember lehet Gyermek valál, az voltam én is Szerettelek én tégedet s te engemet. Egy dalt I Egy dalt, hogy há­nyszor kéz a kézbe, Mellettem ültél oly sokat, L­epedőn szemembe nézve Suttogtál édes, drága szavakat. Egy dalt I Egy dalt, hogy hányszor átölelve Csattant egy csók a más után És esküvés a mennyre, földre. Engem szeretsz, szived enyém, enyém csupán. Egy dalt I Egy dalt. Sok év mult el azóta Tőlem te is eltávozál Mint a levél ágát elhagyja Szerelmed és esküd feledve elhagyál. Egy dalt I Egy dalt I De mégse I Hagyjuk abba ! Minek tépjem fel a sebet ? Bár megszakad szivem bujába Te csalfa lány, mégis, mindig téged szeret. Kovács László. Kristóffy újból bajban.­ ­ Fővárosi levél. — Csütörtökön a politikai életnek is meg volt a hosszú szünetelés után a maga szenzációja. Az ellenzék bevonult a Házba. Egészen más arca lett a te­remnek. A csöndesség helyett zajongás hallatszott; dörgedelmes frázisokat vág­tak az ellenzék vezérszónokai a mun­kapárt, különösen annak vezérférfia, gróf Tisza István fejéhez. Azok a frázisok azonban hatástalanul hangzot­tak el, mert hát Magyarországon a frá­zisoktól manapság már nem igen szo­kott senkinek a feje megfájdulni. Tisza állotta a sarat keményen Olyan volt, mint egy ledönthetetlen szikla a há­borgó tenger közepén. Hullottak rá a csapások az ellenzéki szónokok ajká­ról, de azok elernyedtek, mire hozzá­értek, mert nem az igazság, hanem a túlzott ellenszenv csapásai voltak. A csütörtöki ülésnek azonban volt egy szenzációja, amely a csabaiakat igen közelről érdekli, mert a képviselőjük­ről, Kristóffy Józsefről van szó. Az ülésen az ellenzék különféle panama­vádakat vágott Tisza miniszterelnök és általában a munkapárt fejéhez. Han­goztatták ezerszer is azt a régen elkop­tatott frázist, hogy a munkapárt az or­szág pénzén és panamapénteken vá­lasztatta meg magát. A munkapárti szó­­nokok viszonozták ezeket a vádakat, mert bizony az ellenzéki képviselő urak közül is csak nagyon kevesen dicse­kedhetnek azzal, hogy vá­asztói önzet­len lelkesedésből szavaztat rá. Folyt a pénz azon a részen is, amrt Magyaror­szágon — sajnos — annyira romlottak lettek a közállapotok, hogy tiszta vá­lasztást csinálni most már egyáltalában nem is lehet. A sürü panamaszólamok közepette írta: Hevesi Iván. Már fiatal koro­iban szenvedélyes vadász voltam. Mihelyt csak egy kis szabad időt engedhettem magamnak, leutaztam Makkfüredre. Makkfüred kö­zelében ha>a­mas erdő volt, melynek égbe nyúló tölgyei sö­rt árnyak kön­tösébe burkolták az itt-ott felbukkanó vadvirágokat. Ennek az erdőnek fel­ügyőjét ismertem én. Jó barátom is volt. Ő engedte meg nekem, hogy erde­jében lövöldözzem az állatokat, ez azon­ban többnyire sajna, nem sikerült, mert csak bakokat lőttem. Vagy tíz esztendővel ezelőtt, akkor még jobb idők jártak, alig hogy meg­kaptam három napi szabadságomat, vo­natra szállottam és Makkfüredre utaz­tam. Felügyelő barátom igen szívesen fogadott és pompás vadászfegyvert bo­csájtott rendelkezésemre. Nimród,szenvedélytől űzve, hajtva, már korán reggel egy kis tisztás szélón lesbe állottam. Szép volt, mint mindenkor ily ko­rán az erdő. Falevelek titokzatos sutto­gása, virágok kábitó illata, madarak vig­csicsergése jól esett a nagyvárosi raj­ban egészen eltompu­l, e csigázott lel­kemnek. A harmat fehér gyöngye mes­­sziről ugy csillogott, mintha minden levél, minden fűszál gyémánttal lenne behintve. A szokatlan csendben messzire elkószált a lelkem, el egészen poros irodám asztaláig. Egyszerre csak megrezzent a szom­széd bokor és magam is megrezzentem hallatára. Gyönyörű szarvas törtetett elő rejtekéből és épen a tisztáson ke­resztül száguldott tova. Felkapom a fegyverem, egy pillanat s eldördül a lövés. De mi az ? Mintha visszhangja is lett volna a lövésnek Ugyanakkor, mi­kor az én puskám szólott, más lövés is dördült. — Mi lehet ez? Körültekintettem. De nem láttam semmit, csak mikor a vergődő szarvashoz közeledtem, buk­kant ki valaki a sűrűből. — Alagi Jenő vagyok. — Németh József. — Nagyon örvendek. — Részemről a szerencsel — Mit akar uraságod a szarvasom­tól ? — kérdeztem tőle — látva, hogy egész bátran vizsgálgatni kezdi a szarvas sebét. — Az önétől ? Hiszen ezt én lőttem. — Bocsánat ezt én lőttem! Német úr egész véres lett a meg­lepetéstől. — Különben igen könnyen győződ­hetünk meg a dologról. — Hogyan? — Igen egyszerűen. Én eminnen állottam, kegyed meg amonnan. Miután pedig a szarvas csak erről az old­alról van megsebezve, világos, hogy csak az én lövésem talált. — Ebben igaza van ! — Szép, hogy elismeri. — Elismerem s egyúttal appalálok az ön nagylelkűségére. — Nem értem ? — Mindjárt megmagyarázom. Nagy szívességet tenne vele, ha ezt a szarvast átengedné. — Miért? — Fogadásról van szó kérem, me­lyet ha elvesztek . . . — Köszönöm, ne folytassa tovább. A szarvas az öné. Vigye. Német úr csak úgy áradozott a bol­dogságtól. Egy kézszorítás s azután el­váltunk. Néhány évvel ezelőtt a Vigadóban nagy bál volt. Nekem is részt kellett vennem. Mivel azonban a táncnak lel­kes barátja vagyok, egy óra múlva alig győztem klakkommal elfödni ásítozó számat. Körülnézve egyszerre csak ismerős arczot pillantottam meg. — Nini ! Az én vadász barátom. — Amint engem meglátott, bocsánatot kért táncosnójától és felém sietett. — Amióta csak Pesten vagyok, min­dig az jár az eszembe, — kezdő — mi­ként hálálhatnám meg barátságát. — Oh igen egyszerűen. Mutasson be annak a leánynak, akivel ezelőtt táncolt. Német úr fanyar arccal bár, de eleget tett óhajomnak. Egy óra múlva már vígan kerin­gőztem Torday Juliskával. Nemsokára mindennapos vendég lettem Juliskáéknál és azt kellett ta­pasztalnom, hogy Német úrral megint csak egy vadra vadászunk. Miután nem vagyok barátja a hosszas habozásnak, nyíltan és őszintén megmondtam Né­met úrnak: — Kedves mester, baj van! Én át­engedtem Önnek a szarvast, ön pedig engedje át Ju iskát. — Kissé uzsoraszagú üzlet lenne! — kacagott fel sötéten Német ur és harmadnap reggel már kint találkoztunk a cinkotai erdőben négy tisztes ur se­gédkezése mellett. * Az első lövés joga Német uré volt. Hosszan, óvatosan célzott, látszott rajta, hogy mennyire szívesen küldene a másvilágra. Fegyvere eldördült, egy tompa hörgés és vergődve kalimpál előttünk egy hímszarvas. Szegénynek szemébe ment az egész töltés. — Itt van vissza a szarvasa s quit­tek vagyunk! — harsogta felém Nemet úr és fejét kalapjába nyomva, ugy tá­vozott, mint egy spanyol grand . . . Én p­dig ott állottam lefőzve, meg­semmisülten. Igaza volt, ltqy itt éltünk. Szót se szólhattam. És még a lakodalmára sem hivott meg a gazember.

Next